Az atomenergia pszichológiája


Az atomenergia kérdése összetett.

Dr. Robert Dupont pszichiáter szakterületei a félelmek és fóbiák kutatása, amit az atomenergiát övező elképzelések elemzésére is kiterjesztett. A PBS amerikai televíziós csatorna erről, illetve a média szerepéről kérdezte őt.

Robert Dupont az atomenergia hatásainak kutatója.
Dr. Robert Dupont psziciháter. Forrás: bensingerdupont.com

PBS: Kérem, meséljen arról, mi keltette fel először érdeklődését az atomenergiával kapcsolatban!
Dr. Robert Dupont (Dr. R. D.): A hetvenes évek végén egy újságíró felkeresett egy kérdéssel. Tudta, hogy a szorongással és a fóbiákkal foglalkozom, és szerette volna, ha ezt összekapcsolom az atomenergiával. Bevallom, nem érdekelt a téma és azt válaszoltam, hogy nem látok összefüggést. Ekkor elárulta, hogy összegyűjtött minden atomenergiáról szóló televíziós tudósítást az elmúlt 11 évből, és azt szeretné, ha átnézném az anyagot, és elmondanám neki a véleményemet. Ez egy olyan ötlet volt, aminek a kutatására soha nem gondoltam, így mégis igent mondtam. Végignéztem a 13 órás anyagot, és nem kellett sem atomszakértőnek, sem pszichiáternek lennem ahhoz, hogy átlássam, miről van szó. A történet a félelemről szólt.Valamiről, ami majdnem megtörtént és bármikor megtörténhet – egy „mi lenne, ha” történet volt.

PBS: Mit ért az alatt, hogy „mi lenne, ha” történet?
Dr. R. D.: A hírek nem valóban lezajlott eseményekről szóltak, hanem azzal foglalkoztak, „mi történhetne ha…” . Ez meglehetősen szokatlan. A tudósítások általában a valóságot közvetítik – valós konfliktusokról, helyszínekről, áldozatokról szólnak. Az atomenergia esetében azonban a történések a jövőbe vesznek, megfoghatatlanok. Pszichiáterként a legfőbb érdeklődési területem a szorongás, vagyis az emberi reakciók olyan jelenségekre, amelyek félelmet keltőek számukra, de nem feltétlenül különösebben veszélyesek. Egy szűk lift, vagy a repüléstől való félelem tipikusan ilyen példák. Akárcsak az agorafóbia, vagy a nagy, nyitott terektől való rettegés. Minden olyan érzés, ami akadályoz abban, hogy azt tegyük, amit valóban szeretnénk. Az a hivatásom, hogy segítsek szembenézni az embereknek ezekkel a félelmekkel.

PBS: A tudósítások feldolgozása után mondhatjuk, hogy tömeges jelenségre bukkant az atomenergiától való félelem területén?
Dr. R. D.: Igen. A videók megnézése után jobban beleástam magam a témába, főleg 1980 és 1985 között. Felkerestem erőműveket és különböző civil szervezeteket, elsősorban azok közül, akik bevonódtak a témát övező vitákba. Meg vagyok győződve arról, hogy a pszichológia az egyik megoldás arra a helyzetre, amit a média és a politika teremtett, és ami bőséges termőtalajt talált ezen a bizonyos „mi lenne, ha”-tól való félelmen keresztül.

PBS: Emberként miért vagyunk hajlamosak arra, hogy kialakuljon bennünk egyáltalán ez az érzés?
Dr. R. D.: A félelem nagyon fontos. Veszélyek számtalan helyről leselkednek ránk, és a félelem figyelmeztet minket arra, hogy jobb odafigyelni. Ez egy természetes reakció az esetleges ragadozó jelenlétére, és kulcsfontosságú a túlélés szempontjából. A másik érdeklődési területem a kábítószerekkel való visszaélés. A függők estében az a meglepő, hogy a legrémisztőbb körülmények között is kitartanak egy bizonyos viselkedés mellett. A droghasználat tulajdonképpen a félelem hiányával jár. A munkám során tehát egyrészt olyan emberekkel dolgozom, akiknek azt kell elsajátítaniuk, hogyan koncentráljanak a jelenre és győzzék le a szorongásukat, másrészt a drogfüggőknek azt kell mondanom, hogy: „Legyél előrelátó és óvatos! Gondold végig, mi történhet!” A túl kevés félelem egy másfajta, de ugyanolyan komoly probléma, mint a túl sok. Egyszerűen megszabadulni a félelemtől sem egészséges megoldás, mindkét véglet esetén az a cél, hogy a félelemérzet mértéke realisztikus legyen, megfeleljen a lehetséges kockázatoknak. A drogfogyasztás kapcsán a több szorongás, míg az atomenergiával kapcsolatban a kevesebb lenne kívánatos a társadalom jólléte és a közösségi célok elérésének érdekében.

PBS: A kutatásai és tapasztalatai alapján mi a benyomása a nukleáris ipar biztonságosságáról?
Dr. R. D.: Más iparágakkal összehasonlítva lenyűgöző, hogy milyen kiváló biztonsági mutatókat tudnak felmutatni az atomerőművek és az atomenergia általában; nemcsak a fogyasztók, hanem az ott dolgozók szemszögéből is. Sőt, úgy fogalmaznék, hogy az ágazatra már-már ártalmas a biztonság mindenek felett álló elve, mert túlkapásokat és többletköltségeket eredményez. Az atomenergia ellenzői így gazdasági érvekkel nyerhetik meg a vitát, hiszen a szorongás megjelenik az anyagiak formájában és megfizethetetlenné teszi az atomenergiát.

PBS: Hogyan lehetséges, hogy a kedvező adatok ellenére mégis ennyi szorongás övezi az atomenergiát?
Dr. R. D.: Ez egy meglehetősen összetett kérdés. Az egyik magyarázó tényező a kockázat koncentráltsága, hogy egy esetleges katasztrófa elképesztően kiterjedt lehet. A második, hogy az emberek egyéni szinten képtelenek kontrollálni a fenyegetést, kénytelenek másoknak átengedni az ellenőrzést, ezt pedig általában nehezen viselik. Ebben az esetben ráadásul az irányítás egy megfoghatatlan csoportté: a szolgáltatóké, a kormányé, a tudósoké. A harmadik és legfontosabb szempont az ismeretlentől való félelem. Amikor ismerünk valamit, attól nem félünk. Ha viszont nem ismerjük, az felébresztik a szorongásunkat. Végül, a legtöbben úgy érzik, nincs szükségük az atomenergiára, hiszen az helyettesíthető más energiahordozókkal.

Az atomenergia sokakban okoz szorongást.PBS: Menjünk végig egyesével ezeken a szempontokon! Az első tehát a koncentráció.
Dr. R. D.: Pontosan. Vegyük az autók és a repülőgépek példáját. Egy rossz évben Amerikában 600-an halnak meg repülőgép-balesetekben, de naponta 150-en autóbalesetekben. Ez utóbbiak egyszerűen nem hírek többé, az emberek megszokták őket, nem reagálnak rájuk, hacsak nem egyszerre 5-10 ember hal meg egy nagyobb ütközésben. A másik oldalról, a repülőgépek kiváló biztonsági mutatókkal rendelkeznek, de amikor egyetlen balesetben meghal 100 ember, az sokkal nagyobb figyelmet kap. Ha ezt az elvet az atomenergiára alkalmazzuk, a veszély koncentrációja akkor is nagy jelentőséggel bír, amikor azzal csupán elképzelt szituációkban találkozunk. Ami az ismert és ismeretlen kérdéskörét illeti, érdekes, hogy minél gyakrabban történik meg valami, annál ismerősebb lesz számunkra, és annál inkább csökken a félelem azzal a jelenséggel kapcsolatban. Például annak ellenére sok a dohányos, hogy mindenki tisztában van a cigaretta veszélyeivel, de ha háborús övezetben élünk, ahhoz is képesek vagyunk hozzászokni valamilyen mértékben. Tehát az, hogy az atomkatasztrófák meglehetősen ritkák, tulajdonképpen inkább növelheti az azoktól való rettegést.

PBS: És mi a helyzet a kontroll problémájával?
Dr. R. D.: Amikor mi irányítunk egy szituációban, úgy érezzük, hogy megakadályozhatjuk a negatív következményeket, hogy segíthetünk magunkon. Ez a különbség aközött, ha valaki sofőrként ül egy autóban, vagy utasként egy repülőn. Az utóbbi eset sokkal több aggodalmat ébreszt bennünk, hiszen a biztonságunk külső tényezőkön, a pilótán, a műszereken, az irányítókon múlik. A paradoxon abból adódik, hogy a modern világban sokszor nagyobb biztonságban vagyunk, amikor valaki más ügyel a kockázatokra, mint amikor mi magunk, mert számos intézmény alakult ki a védelmünk érdekében. Egy pilótának sokkal komolyabb képzések kell résztvennie, mint egy autóvezetőnek. De a pszichológia pont fordítva működik: ha te irányítasz, biztonságban vagy, ha mások, veszélyben. Ugyanez fogalmazódik meg bennünk az atomenergiával kapcsolatban is. Úgy érezzük, hogy ha a saját kályhánkban a saját szenünket égetnénk, az biztonságosabb lenne – még akkor is, ha ez a valóságban környezetvédelmi és más szempontokból is sokkal veszélyesebb.

PBS: És mi a helyzet a sugárzással? Mi a logika amögött, hogy elfogadhatatlannak tarjuk az erőművek által kibocsátott sugárzást, de semmit nem teszünk a radonnal a saját pincénkben, ami sokkal radioaktívabb?
Dr. R. D.: Ez is összefügg az egyéni kontrollal. A sugárzás egy teljesen természetes jelenség, az univerzumban számtalan dolog sugárzik változó mértékben. Az erőműből származó sugárzás hiába kisebb, mint sok más dolog, külsőleg „kényszerítették” az emberekre, ráadásul aktív döntések eredményeképpen. Ha a napsugárzást vesszük, az a lakóhelyünktől függően lehet sokkal erősebb, mint a nukleáris, de nem konkrét személyek felelősek érte. És itt lép be az energia kérdéskörébe a politika, és az atomenergia-ellenes mozgalmak, amelyek az emberek ilyen aggodalmait veszik célba.

PBS: Tudna részletesebben beszélni ezekről a mozgalmakról? Mit gondol, mi vonzotta őket ehhez az ügyhöz?
Dr. R. D.: Az egyik tényező, hogy a média is nagy figyelmet szentel ennek a témának, így a mozgalmak is reflektorfénybe kerülnek. A másik a már tárgyalt félelem. Ha nem lehetne alapozni az emberek félelemérzetére, valószínűleg más jelenséget választanának. A mozgalmak legtöbbje nem egyszerűen a technológiai fejlődést ellenzi, hanem minden nagy léptékű üzletet, gazdasági tevékenységet és a kormányt. És persze a támogatottságuk szinte hitbeli kérdéssé vált. Lenyűgöző számomra, hogy mennyi amerikai ellenzi az atomenergia használatát mindenféle kérdés nélkül, egyszerűen csak követve, amit hallanak. Azt gondolom, hogy egy másik ok, ami miatt idáig jutottunk az ’atom’ kifejezés fegyverekkel való társítása. A hidegháború hatalmas hatást gyakorol a pszichológiára, mert sokak számára egyszerűen nem létezik különbség az atomenergia és az atombomba között. Ezt a hasonlóságot pedig az atomerőmű-ellenes politika is nagyon igyekszik hangsúlyozni.

A média negatív hatással van az atomenergia megítélésére.PBS: Most térjünk át ismert és ismeretlen közötti különbségre. Miért tartja ezt a legfontosabb szempontnak?
Dr. R. D.: Egy jelenség megismerése a leghatékonyabb módja annak, hogy megszabaduljunk a félelemtől. Életemben először a Three Mile Island atomerőművet látogattam meg, az akkor 12 éves kislányommal. A feleségem úgy búcsúzott el tőlünk, mintha legalábbis egy háborús övezetbe indultunk volna, mert akkora félelmet keltett benne a tudat, hogy hova megyünk. Aztán mikor megérkeztünk és körbevezettek, minden a lehető leghétköznapibban, rutinszerűen zajlott. Beszéltem egy hölggyel, aki az erőmű mellett lakik, és elmondta, hogy az 1979-es baleset idején, amikor az egész világ lélegzet-visszafojtva figyelte, hogy bekövetkezik-e a katasztrófa, az ott élők nyugodtan sétálgattak az utcán, mint bármelyik másik napon. Attól kevésbé félünk, amit ismerünk, ezért egy atomerőműben az a legfontosabb, hogy elég óvatossá és felelősségteljessé tegyék az ott dolgozókat, akkor is, ha többé nem aggódnak, sőt, egyenesen unalmasnak tartják azt a rengeteg biztonsági intézkedést, amit el kell végezniük, hogy minden rendben menjen.

PBS: Franciaországban több program is létezik az atomerőművek megismerésére, rendszeresen szerveznek például iskolai kirándulásokat, túrákat ezekre a helyekre. Gondolja, hogy ez a sikerük titka?
Dr. R. D.: Igen, teljes mértékben. Sok helyen eltávolították az erőműveket a nagyvárosoktól, hogy „megvédjék az embereket” az atomenergia veszélyeitől, de valójában csak azt érték el ezzel, hogy azok ismeretlenné és idegenné váljanak a lakosság számára. Az atomenergia legnagyobb egészségügyi kockázata nem a sugárzás, hanem a szorongás, amit kelt bennünk. Ha komolyan vennénk ezt az egészségügyi szempontot, a városközpontokban építenénk fel az erőműveket, hogy az emberek mindennap lássák őket. A szorongás legyőzéséhez nem elég, ha elolvasunk egy könyvet az adott témában, saját tapasztalatokat kell gyűjtenünk.

PBS: Mit gondol, mekkora az oktatás szerepe az egyszerű megszokással szemben?
Dr. R. D.: Az oktatás, a tények ismerete nagyon fontos. Az egyik legnagyobb probléma, hogy leginkább az antinukleáris mozgalmak irányítják a diskurzust, azt, hogy mely információk kerülnek a nyilvánosság elé. De önmagában a tudás nem is segít legyűrni a szorongást. Ahogy már mondtam, ez a folyamat nem intellektuális, hanem tapasztalati. Én azt szeretném, ha azok, akik félnek az atomerőművektől, bejuthatnának egybe, hogy maguk is láthassák az ott zajló folyamatokat, hogy részt vehessenek egy kurzuson, ami segít nekik legyőzni a negatív érzéseiket. Ez akár természetes része lehetne a gyerekek oktatásának is.

Az atomenergia megítélésében nagy szerepet játszik a félelem.PBS: A szükségletek hogy jelenthetnek megoldást a félelemre?
Dr. R. D.: Vegyünk egy példát. Amikor 1983-ban egy repülő lezuhant Washingtonban a hóvihar miatt, a Nemzeti Repülőtéren az utasok amiatt háborogtak, hogy minden járat késett öt órát. Senki nem foglalkozott a hóviharral, és hogy veszélyes lenne felszállni, mert arra volt szükségük, hogy felszálljanak a gépek, és ők eljussanak valahová. Ez Franciaország és Ázsia titka, hogy visszafogják a más forrásokból származó energiatermelést, és így a lakosságnak atomenergiára van szüksége ahhoz, hogy este fel tudja gyújtani a villanyt. Ha más országok is alkalmaznák ezt a stratégiát, az atomenergiát övező pánik globális szinten sokkal alacsonyabb lenne.

PBS: Three Mile Island-en, bár a helyiek is csak nagyon kis mértékű sugárzásnak voltak kitéve a baleset után, sokan állították, hogy furcsa tüneteket tapasztaltak (fémes ízt a szájban, zöld színű hányadékot, stb.). Mivel magyarázza ezt?
Dr. R. D.: Érdekes, nemde? Ahogy egy téma bekerül a köztudatba, az emberek hozzátársítják a tapasztalataikat. Van okuk arra, hogy miért fáj a fejük, vagy alakulnak ki pszichés tüneteik. Ugyanez történt ebben az esetben is. Európa nagy része még mindig Csernobil miatt aggódik, ami a sugárzás mértékét nézve egy felesleges félelem. Mégis sokan vannak, akik nem isszák meg a tejet, vagy egyéb óvintézkedéseket tesznek. Ha egy eseményt valamilyen bizonytalanság övez, amire aztán a politika és a média ráerősít, ahhoz társítjuk az attól teljesen független problémáinkat is. Emiatt azok, akiknek az érdekében áll a szorongás további szítása, végül egy csapat „áldozatot” is fel tudnak mutatni.

PBS: Milyen munkát végzett a média az atomenergia témájáról szóló tudósításokban?
Dr. R. D.: Szörnyűt. A média hajlamos a pánikkeltésre, hiszen az ilyen történeteket olvassák a legtöbben, és sok riportert lenyűgöz az atomenergia-ellenes mozgalom intellektuális, és talán politikai oldala is. Ezért nem igazán hisznek a tényeknek, és eltúlozzák azokat az érveket, amelyek az atomenergia ellen szólnak. Az ilyen félelemkeltő vélemények pedig a lakosság nagy részére kihatnak, és a probléma egyre nagyobbá válik. A média felelős azért, hogy milyen képet mutat a kockázatokról és a megoldásaikról. Tényszerű állításokat kell megfogalmaznia, pontos becsléseket kell végeznie, és ez nem sikerült az atomenergiáról szóló hírek esetében.

PBS: Megváltoztathatja bármi az atomenergia rossz hírét?
Dr. R. D.: Az én véleményem, hogy hagynunk kell eltűnni az erőművek mostani generációját. Így egy új nevet és új képet alkothatunk róluk, esetleg ázsiai és francia mintára. Úgy gondolom, hogy képesek lehetünk behozni a lemaradást ezekkel a nemzetekkel szemben.

Previous 9 meglepő barátság a történelemben
Next Tolvaj lenne a Nap? – avagy a kilencedik bolygó történetének folytatása

1 Comment

  1. Gábor
    2016/06/20
    Válasz

    Sokan azért félnek tőle, mert nem ismerik, vagy nem jól ismerik. http://atomenergiainfo.hu/blog/ha-megismered-megszereted Ez az intézmény, a mai napig fogad látogatókat, akinek van ideje és kedve menjen el! 🙂

Leave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.