Egy nemzetközi tudóscsoport új bizonyítékot talált a Spitzbergákon arra, hogy a közép-perm földtörténeti korban a Föld élővilágában bekövetkezett egy hatodik tömeges kihalási esemény.

A Föld élővilágában többször következett már be tömeges kihalási hullám és a tudósok eddig öt nagy tömeges kihalási időszakot azonosítottak. Húsz éve egy hatodik ilyen kihalási hullám bizonyítékaira bukkantak Kínában. A közép-perm időszakban, 262 millió éve bekövetkezett kihalási eseményt a szakemberek elkülönítették a mintegy 251 millió évvel ezelőtti, a perm és a triász kor határán bekövetkezett Nagy Kihalásnak nevezett eseménytől, amikor a tengeri fajok 96 százaléka, a szárazföldi fajok mintegy 70 százaléka pusztult el.

Mindeddig a közép-perm kihalási esemény csak egyenlítői kőzetminták alapján volt ismert és a szakemberek körében is vitatott volt, hogy ez a kihalási hullám bekövetkezhetett-e egyáltalán az egész Földön.

David P. G. Bond, az angliai Hulli Egyetem kutatója és munkatársai bemutatták az első bizonyítékot arra, hogy a pörgekarúak (brachiopodák) tömeges veszteségeket szenvedtek a Föld északi részén, a mai Spitzbergák térségében. Az Amerikai Geológiai Társaság Bulletinjében közzétett tanulmányuk szerint a Spiztbergák térségben történt kihalást a tengeri oxigénszint kimerülése okozta. A karbonátok széles körű csökkenése is savasodásra utal a térségben.

A kutatók szerint ezek az új adatok megerősítik, hogy a közép permi válság valóban tömeges kihalási esemény volt, ezért fontolóra kell venni, hogy az eddigi öt nagy tömeges kihalás helyett hat nagy tömeges kihalást tartson nyilván a tudományos világ. Az öt nagy tömegkihalást 1982-ben Jacl Sepkoski és David. M. Raup írták le. Ezek:

1. a kambrium-ordovícium korban (~488 millió éve) érte az első csapás a pörgekarúak, a conodonták és a trilobita fajok egy részét. Ebben a korszakban van a legnagyobb találgatás. A kambriumi lények még annyira különböztek az utánuk következőktől, hogy lehetetlen pontosan megállapítani a határokat köztük.
2. Az ordovícium–szilur kihalási esemény (~444 millió éve) – ekkor fajok 82-88 százaléka tűnt el és hátterében egy intenzív jégkorszak megérkezése állt, amelyet valószínűleg a Gondwana szuperkontinens déli-sarki helyzete okozott. A kialakuló szárazföldi jégborítás hatására a tengerszint  70-100 méterrel lesüllyedt, így sok faj a szárazra került, ráadásul a globális lehűlés következtében a melegkedvelő élőlények nem tudtak hová menekülni a hideg elől.
3. A késő devon kori kihalási esemény (~360 millió éve) pont az előző ellenkezője volt, hiszen a viszonylag gyorsan megszűnő glaciális körülmények hatására a tengerszint megemelkedett és oxigénben szegény víz árasztotta el a sekélytengeri élőhelyeket, a mélyóceáni vizek pedig pangtak, így a fajok 79-87 százaléka tűnt el örökre. A kutatók úgy hiszik, hogy az új gyökérrendszerrel rendelkező erdők megjelenése felgyorsította a talajképződést, a mállást, mely során több ásványi anyag érte el a tengereket. Ez az oxigént felhasználó algák robbanásszerű elszaporodását okozhatta és erre tett rá egy lapáttal, hogy a fotoszintetizáló növények lecsökkentették a légkör CO₂-tartalmát, amely lehűlést eredményezett. A kelet-szibériai vulkánkitörések hatásáról nem is beszélve.
4. A perm–triász kori kihalási esemény (~252 millió éve) a földi élőlények fajainak 93-97 százalékát pusztította el, ráadásul ez az egyetlen olyan kihalás, amikor a mindent túlélő ősi rovarok is áldozatául estek a kihalási eseménynek. Ekkor nem a hideg, hanem a hőség pusztított.
5. A triász–jura kori kihalási esemény ~200 millió éve a fajok csak 76-84 százaléka halt ki. Eltűnt a legtöbb emlősszerű hüllő, nagytestű kétéltű és sok dinoszauruszcsoport is. E kihalási esemény okait fedi a legnagyobb homály, mert kevés tanulmányozható üledék maradt fenn.
6. A kréta–tercier kori kihalási esemény ~65 millió éve történt és a fajok 71-81 százaléka esett áldozatul. Ez utóbbit sokan ismerik, mert ez a dinoszauruszoké. A kréta végi tömeges kihalás okaként köztudottan egy aszteroida becsapódását emlegetik.

Ám, a legnagyobb csapás mégiscsak a tengeraljzathoz kötött életmódú, táplálékukat a vízből kiszűrő állatcsoportokat, a korallokat, a karlábúakat (brachiopodák), a mohaállatokat (bryozoák) és a tengeri liliomokat érte, amikor kihaltak a maradék trilobiták, a sekélytengeri foraminiferák és ammoniteszek (egy része) is. Viszonylag jól vészelték át az eseményeket a kagylók, a csigák, a nautiloidák.

Az egyes fajok kihalási valószínűsége általában független a faj evolúciós múltjának hosszától, ám függ az alkalmazkodottság mértékétől és az élőhelytől is.