A katajjaq (vagy pirkut) az inuit közösségek egyik sajátos zenei formája, amelyet elsősorban nők gyakoroltak.
Az inuitoknak nincs általános kifejezése a zenére. Ez a torokénekléses párbeszéd-ének egyszerre játékos és rituális funkciót töltött be és hagyományosan nők gyakorolták az észak-kanadai, grönlandi inuit közösségekben. Performance-szerűen, versengő dialógusként zajlott, ritmikusan ismétlődő hangképzésekkel, gyakran az állatvilág és a természet hangjait imitálva. A katajjaq gyakorlásához két, egymással szemben álló nő szükséges, akik általában egymás karját fogják, néha ringatóznak és egymás arcához, szájához közel, váltakozva bocsátanak ki rövid, pulzáló hangokat. Mindez addig tart, míg valamelyikük el nem neveti magát vagy el nem fogy a levegője. Maga a tevékenység egyszerre játékos verseny, illetve meditatív és kapcsolatteremtő kommunikáció. Leginkább egy hangos kötélhúzás.
Bizonyos régiókban (Dorset-fok környékén) a katajjaqot csapatban is lehetett játszani, de akkor is többnyire nők a résztvevők. A nemi specializáció is a hagyományos életmódból fakad. Bár a fiúk is megtanulták ezeket a játékokat, de részvételük abbamarad, amikor elérik azt a kort, hogy a felnőtt férfiakkal együtt vadászhattak.
A két nő közül egy személy vezet egy ismétlődő rövid ritmusminta beállításával. De a két énekes közül az egyik figyelmeztetés nélkül dönthet úgy, hogy megváltoztatja a motívumát. Ekkor a másik partnernek követnie kell a példáját anélkül, hogy megtörné a ritmust. A játéknak, kompetitív jellege ellenére, és az így létrejövő hangzásnak azt az érzést kell kivetítenie, hogy tökéletes összhang van az énekesek között, és a hangzás olyan egységes kell legyen, hogy a közönség ne tudja pontosan felismerni, ki mit csinál.
William Edward Parry felfedező volt, aki először említette a katajjaqot egy 1824-ben megjelent útleírásban.
Érdekes, hogy területileg csak a sarkvidéki Québecre és a Baffin-sziget déli részére jellemző. A Netsilingmiut (Netsilik), Iglulingmuit (Igloolik; Iglulik) és a Kivallirmiut (karibu inuit) énekjátékai nem feltétlenül tartalmazzák a katajjaqra jellemző torokhangokat. Így egyszerűbb lenne egy semlegesebb és kevésbé specifikus kifejezés, például a vokális játék használata. De ez csak a szőrözős tudósokat érdekli. Az inuit terminológiában ezek a játékok az ulapqusiit (hagyományos játékok) nagyobb családjába tartoznak, és pontosabban nipaquhiit néven jelölik őket. Ami annyit tesz, hogy „hangokkal vagy zajokkal készült játékok” (nipi).
A minket körülvevő világ az elsődleges forrás. Az alábbi egy hagyományos inuit dal, a „Sled Dog Puppy” fiatal husky kölyökkutyák hangjait és bohóckodásait utánozza:
De a katajjaq mindenféle alkalomkor népszerű és használható. Napközben bármikor, minden évszakban, puszta örömből vagy csecsemőket elaltatni (a gyereket a hátukon hordták!). Egyesek úgy tartják, hogy légzésedzésként is használták a rossz éghajlati viszonyok között. Mások azzal érvelnek, hogy a múltban a katajjaq valamilyen sámánisztikus funkciót töltött be (ez nem bizonyított). De vannak olyanok is, akik szerint egyfajta szimbolikus feladatmegosztás: míg a férfiak vadásztak, a nők katajjaqot játszottak, hogy befolyásolják a természeti elemek vagy az állatok (a játékban megnevezett vagy utánzott) szellemét. Így távolról egy lényeges túlélési tevékenység sikeréhez járultak hozzá. A legenda szerint viszont, a katajjaq alapja olyan madarak éneke, amelyek ezeket a torokhangokat adták ki. A torokhangú éneklés vagy kántálás egyszerre több hangot ad elő speciális vokalizációs technikák révén, amelyek a torok visszhangjából fakadnak. Ez a rövid, éles, ritmikus be- és kilégzési technika drámai és erőteljes dallamot hoz létre.
Az inuitok számára a természeti környezet olyan entitásokból áll, amelyek mindegyike saját spirituális esszenciával rendelkezik.
Legyen az személy, állat, tárgy vagy természeti jelenség. A katajjaq során két nő hangja összefonódik, mint az északi fény, utánozva a jeget, a vizet és a szárazföld szívverését, az Északi-sark hangjait. A havon ropogó csizmáktól és a tundrán végigsöprő széltől, a vonuló madarak kiáltásán át egészen a körülöttük lévő összes hangig, ami a láncfűrész is lehet.
A katajjaq nemcsak ének, hanem testi jelenlét, kommunikáció is. Bár fontos megjegyezni, hogy egyáltalán nem szexuális természetű. Ugyan az előadók arca, szája gyakran centikre van egymástól, a hang a test mélyéből tör elő. Eredetileg nincsenek nézők – ez belső közösségi gyakorlat, ami ma, az 1970-es évektől újjáéledt, az 1980-as évektől pedig, reneszánszát éli, különösen inuit művészek és aktivisták körében. Tanya Tagaq például kortárs improvizációval ötvözi a hagyományos hangképzést, miközben klímaválságról, gyarmati múltfeldolgozásról és női jogokról is „dalol”. Így a katajjaq nemcsak zenei hagyomány, hanem politikai kiáltvány is. A hang visszavétele azok számára, akiket évszázadokig elnémítottak.
A gyarmatosítás és a keresztény misszionáriusok térhódítása a 20. században a katajjaq betiltásához vezetett. A gyarmati hatóságok és az egyház „pogány” és „ördögi” gyakorlatként stigmatizálta a tevékenységet. Ami miatt ez megtörténhetett, az elsősorban a testi közelség és az, hogy ez az „éneklési forma” nem illett bele a nyugati zenei normákba. Bár a tiltás mögött nemcsak vallási, hanem társadalmi kontrollmechanizmus is sejthető. Ez a nők autonóm közösségi tereinek felszámolására irányult és az inuit identitást ásta alá.
A katajjaq ideológiája szorosan összefonódik a közösségi kapcsolatokkal, a természethez való viszonnyal és a női testtel.
Nemcsak ének, hanem testi tapasztalat, amely a hangon keresztül újraformálja az én és másik lélek viszonyát. Sokak szerint a testi közelség, a nézők nélküli női tér, és a normatív női szerepektől való eltérés hozzájárult ahhoz, hogy a katajjaq a kortárs leszbikus közösségek számára identitásteremtő gesztussá váljon. Különösen a dekolonizációs és feminista mozgalmak keretében. A katajjaq ma már nem csupán hagyomány, hanem ellenállás, közösség és testpolitika.
2001 szeptemberében a nunaviki Puvernituk adott otthont az első inuit torokéneklési konferenciának, ahol 100 inuit torokénekes gyűlt össze az Északi-sark különböző részeiről és minden korosztályból, generációkon átívelő és kultúrák közötti élményt nyújtva. Céljuk az volt, hogy mozgalmat indítsanak az inuit énekjátékok megőrzésére, és létrehozzák az inuit torokénekesek országos egyesületét Kanadában. A konferencia résztvevői elkészítették az inuit énekjátékok zenei gyűjteményét, amely a valaha felvett legátfogóbb torokéneklési kordokumentum.
Nelson Tagoona férfiként egy egészen új irányt képvisel. Ő egyike azon kevés férfi énekesnek, egy határozottan női világban, akinek a műfajok keverésével sikerült valami újat alkotni.
Ha valaki zenerajongó, akkor most utazhat a világ körül a Zene Háza új kiállításával,
ami egy egyedülálló kísérlet arra, hogyan formálható egy film izgalmas kiállítássá. A LISTEN, a Zene Háza új kiállítása, aminek alapanyagát több mint harminc országban, több mint száz előadóval forgatott filmek képezik. Központja a zenei és kulturális különbözőségek és közös gyökereink. A kiállítás mindannyiunk számára ismert helyzeteket, pillanatokat, életképeket elevenít meg a születéstől a halálig, miközben megélhetjük azt is, hogy az ezekhez a helyzetekhez, ünnepekhez kapcsolódó zenék eszközeikben és hangzásaiban mennyire sokféle módon jelennek meg a világ különböző pontjain. A LISTEN. emellett arra is rámutat, hogy az egymásra figyelés, a kommunikáció kulcskérdés az emberiség fejlődése szempontjából, miközben a zene minden aspektusában ott van az életünkben. Akár családostul vagy csak egy randira is mehetünk, mert a vetített képek mellett nagy hangsúlyt kapnak a többérzékszervi-élményt támogató audiovizuális, tárgyi és térszervezési eszközök, valamint installációk is.
Itt találkoztunk mi is a katajjaq-kal, és egészen biztosak vagyunk benne, hogy a kiállítás ezen része másokban is mély nyomot hagy majd. Ehhez a leválasztott tér és a hatalmas vászon segítségével egészen közelre hozott élmény is sokat hozzáadott. Érdemes elmenni megnézni, meghallgatni, megélni!
Forrás:
No Comment