A maihoz hasonló környezeti tényezők lassították le a Nagy-korallzátony (Földünk legnagyobb korallzátonya) növekedését 8000 éve.

Erre a következtetésre jutottak ausztrál tudósok, aki szerint a maihoz nagyon hasonló környezeti tényezők egyszer már jelentős mértékben lelassították a Korall-tengerben található Nagy-korallzátony növekedését. Belinda Dechnik, a Sydneyi Egyetem szakembere szerint a rossz vízminőség, a hordalékanyagok és a tápanyagok növekvő mennyisége – amelyek napjaink koralljait veszélyeztetik – a korallzátony növekedését mintegy 700-2000 éves periódusra vetették vissza. Mint a Marine Geology májusi számában közzétett tanulmány vezető szerzője Dechnik hangsúlyozta, hogy az általuk feltételezettnél több száz évvel többe tellett, hogy felépüljön, és még többe, hogy visszaálljon az a széleskörű biodiverzitás, amelyről a korallzátony közismert. Ez lényegtelennek tűnhet a korallzátony 700 ezer éves történetében, de a növekedés ilyen visszaesése, akár csak egy évtizedre is, jelentős hatással lehet a mai korallzátonyra.

A szakemberek az egyetem Nagy-korallzátonyon lévő kutatóállomásán végezték vizsgálataikat és 15 korallmintát gyűjtöttek be, amelyeknek elvégezték a radiokarbonos kormeghatározását. Azért, hogy megállapítsák, milyen változások mentek végbe a korallközösségekben az elmúlt nyolcezer évben különböző korallfajokat is azonosítottak. Megállapították, hogy a Nagy-korallzátony akkor kezdte el a jelenleg is tartó újranövekedését, amikor a tengerszint emelkedni kezdett azután, hogy nyolcezer évvel ezelőtt elolvadtak az utolsó jégtáblák.

A hordalékok és tápanyagok áradásokat követő növekedése lehetett a felelős a rossz vízminőségért a korábbi korallzátony esetében és ezért nemcsak a zátony növekedése lassult le mintegy kétezer évre a korábbi korallzátonyt ért áradások nyomán, hanem a zátonyok közösségei is kevésbé változatosak voltak, mint a mostaniak. Még további két-háromezer évbe tellett, hogy a maihoz hasonló gazdag diverzitás létrejöjjön.

A Nagy-korallzátony a világűrből is jól látható, nagyjából 3000 korallzátonyból és 900 kisebb-nagyobb szigetből álló, 2000 km hosszú képződmény. Az 1981 óta világörökségünk részét képező zátonyt James Cook kapitány fedezte fel Ausztrália felderítetlen keleti partjainál, amikor 1770. június 11-én Endeavour nevű hajójával váratlanul zátonyra futott. Jó nagy része csupán apály idején emelkedik ki a tengerből, flórája és faunája rendkívül változatos, eddig csupán korallfajokból közel félezret számoltak össze a kutatók. A leghírhedtebb állatai a szürke- és a dajkacápák, amelyek közismerten mohó ragadozók.

Utoljára 2012-ben kongatták meg a vészharangokat a nagy korallzátonyért akkor ugyanis kiderült, hogy az 1985 és 2012 közötti időszakban hatalmas volt a korallveszteség, aminek majdnem feléért ciklonok tehetők felelőssé, míg a pusztítás több mint 40 százaléka a töviskoronás tengericsillagok (Acanthaster planci), további 10 százaléka pedig az óceánhőmérséklet okozta korallfehéredés számlájára írható.

A korallzátonyok evolúciójával kapcsolatban sokáig két hipotézis állt szemben egymással. Az egyik Charles Darwin, a másik Reginald Daly elképzelése.  Darwin elképzelése szerint a szegélyzátonyok, sánczátonyok és atollok egyazon fejlődési folyamat különböző állomásai, melynek során a vulkanikus eredetű óceáni sziget lassacskán süllyedni kezdett, ekkor a fiatal kőzettömeg hűlni kezd, és a lemezmozgások eredményeként egyre távolodik a kialakulásában kulcsszerepet játszó forróponttól. Mindezek együttes eredményeként a sziget évente pár millimétert süllyedni fog. Ahogy a földdarab süllyed, annak korallzátonyai felfelé gyarapodnak, hogy továbbra is elegendő napfényhez jussanak. Ezért a kezdeti szegélyzátonyokból a partvonal víz alá kerülését követően sánczátonyok lesznek, amelyek az eredeti sziget elmerülését követően atollokká alakulnak át.

Reginald Daly teóriája a szerint viszont a tengerszintben bekövetkező változások, nem pedig a szigetek süllyedése jelenti adja a magyarázatot a zátonyképződés megértéséhez. Az eljegesedések idején jelentősen csökkent a tengerszint, mivel a víz egy része jég formájában a szárazföldre került át, az interglaciálisok alatt pedig fokozatosan emelkedett a vízszint, ahogy a jégtakaró olvadni kezdett. Daly szerint az alacsony tengerszint fokozott hullámverése erodálja a szigeteket, a vízszint emelkedésével viszont a korall újra növekedésnek indul a víz alá került helyeken.

Ám, egy nemrég megjelent új tanulmány a Geology című folyóiratban, amelyben az MIT és a Woods Hole Oceanográfiai Intézet (WHOI) kutatói újfajta mérési módszerekkel és számítógépes modellekkel igyekeztek megoldást találni a rejtélyre. A kutatók mindkét elképzelést megvizsgálták, és számítógépes modellek segítségével igyekeztek összefüggéseket találni a korallszirtek gyarapodása, a napfényhez való hozzáférés, a vízmélység, az erózió mértéke és a szigetek süllyedésének sebessége közt. A modellek alapján igen érzékeny egyensúly figyelhető meg korallzátonyok alakulását befolyásoló rendszerekben. Ha a tengerszint változása és a sziget süllyedése következtében a vízszint gyorsabban nő, mint amit a korall követni tud, a zátony elpusztul. Ha viszont a korall növekedési üteme meghaladja a vízmélység növekedését, a szirt idővel a felszín fölé kerül, ahol viszont gyarapodása lelassul, mivel ki lesz téve a felszín hullámai okozta eróziónak.