A különböző elmebetegségek nem egy adott kor sajátjai. Viszont minden évszázadban máshogy viszonyultak az ilyen betegségben szenvedőkhöz.

Magyarországon a pszichiátriai betegek a 18. század végéig semmilyen szervezett, intézményi vagy elkülönült ellátásban nem részesültek. Ezek az emberek csavargóként vagy a „falu bolondjaként” éltek. Ha esetleg nagyon zavaróak voltak a társadalom többi tagja számára, vagy ön- és közveszélyesek voltak, akkor bebörtönözték őket. Csak a 19. század második felében kezdődött meg a pszichiátriai ellátórendszer kiépítése. Ez elsősorban állami intézmények alapítását jelentett, de akadtak magántébolydák is.

Az 1800-as években humánusabb megoldásnak tartották, ha a mentális betegségben szenvedőket inkább pszichiátriai kezelés alá vonják, így az orvosok ezen a szakterületen megkezdhették a klinikai tudomány alapjainak letételét.

1845-ben Anglia fontos lépést tett a mentálisan beteg emberek jogaiért, így megalkották az úgynevezett Lunacy törvényt. Ez a törvény kifejezetten a mentális problémákkal küszködő emberekért lett megfogalmazva, hiszen csak ezek után lehettek jogosultak a különböző kezelésekre. Egy viktoriánus kori angliai elmegyógyintézetben, a West Riding Pauper Lunatic Asylum kórházban az orvosok úgy tervezték, hogy a pácienseket a társadalomtól elszigetelve fogják kezelni. Ez azt jelentette, hogy a kórházat teljesen önellátóvá alakították, azaz saját pékségük, hentesüzletük, mosodájuk és más egyéb üzleteik voltak, továbbá a tejtermékeket is maguk állították elő. Ehhez egy nagybirtok állt rendelkezésükre, ahol a „tehetségesebb betegek” többek között még gazdálkodhattak, kertészkedhettek is. Így ők is ki tudták venni a munkából a részüket, nem lettek teljesen elszigetelve a szociális élettől.

A rövidítve csak Lunatic-ként emlegetett elmegyógyintézet volt a hatodik olyan jellegű kórház az Egyesült Királyságban, ahol viszonylagos védelmet élvezhettek a betegek a társadalomtól távol. Azonban sokszor volt rá példa, hogy az elmebetegeket bemutatták a kíváncsi látogatóknak, így a közönség tagjai egy úgynevezett erkölcsi tanításban vehettek részt. A kórházat 1995-ben bezárták, majd az intézmény részeit átalakították lakásokká.

Dr. Hugh Welch Diamond volt az, aki az elsők között támogatta az elmegyógyintézetekben készült felvételek, fotográfiák elkészítését. Dr. Diamond hitt abban, hogy a betegek arcából lehet a legtöbbet megtudni az elmebetegségekről. Úgy tartotta, hogy az arc a lélek tükre és az orvos csak a dokumentált portrék után kezdheti meg az alapos kivizsgálást.

Sajnos az 1900-as években világszerte drasztikus mértékben emelkedett meg az elmegyógyintézetekbe felvett betegek száma. Példaként említhető az Egyesült Államok, ahol több mint 900 százalékos volt ez a növekedés, ami óriási zsúfoltsághoz vezetett.

Számos kezelés mai, modern szemmel nézve barbárnak tűnhet, mint például a sokkterápia vagy a lobotómia. Ahány ország, annyiféleképpen vettek részt az embertelen kezelési módszerekben, mivel akadtak olyan régiók is ahol, erősen elutasították ezeket az eljárásokat. Azonban, 1951-re a világon már több mint 18 000 betegen végeztek lobotómiát.

A következő képsorok Dr. Diamond dokumentált esetei, melyeket a West Riding Pauper Lunatic elmegyógyintézetben lakó betegekről készített, 1869-ben. Vajon a portrékon megjelenő arcokból mi is ki tudjuk olvasni mindazt, amit esetleg Dr. Diamond kereshetett?