Tapasztalataim szerint, a vállalati problémák megoldása hatékonyabbá tehető egy sor készség (például: tervezés, kommunikáció, kreativitás, együttműködés, empátia, stb.) fejlesztésével.

Mégis – főleg, ha időkeretbe korlátoznak minket – a legtöbb workshop, csapatépítés vagy együttműködés vagy akár egy egyszerű stragtégiaalkotás során is a következőket lehet tapasztalni kortól, nemzetiségtől, nemtől, pozíciótól függetlenül. A sebesség vágya, a megoldás kényszere felülírja azt az időt, amelyet gondolkodásra kellene fordítani. Pedig még a jól megírt mérnöki tenderek, feladatok is igényelnek gondolkodási időt!

Valahogy mégis úgy alakul, hogy a legtöbben azt feltételezik, már mindent tudnak és a gondolkodásra fordított idő felesleges, csak időveszteséget okoz. A toporgás, a szüttyögés sokunkat türelmetlenné és idegessé tesz. Lehet, hogy a jól ismert mantra is – ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy – inkább csak az időtényezőt rövidíti egyeseknél és nem a gondolkodásra hat. De, ha régóta foglalkozik valaki komoly problémák megoldásával, az tudja, hogy a nulladik lépés a lépj egyet hátra, higgadj le, gyűjtsd be az adatokat, majd dönts.

A gondolkodásra fordított idő kincs. Viszont ennek alapvető feltétele a figyelem és az, hogy eszünkbe jusson kérdezni. Ugyanis cél, hiteles információk, irány nélkül elveszett az ügy. Azaz, aki sehová sem tart, általában oda is jut.

Higgye el gondolkodás NEM a tett halála!

Megismerő, megértő, problémamegoldó gondolkodás? Valószínűleg mind a megértés legmagasabb szintjét jelentik. „A kognitív pszichológusok számára az emberi gondolkodás az információ átalakításával új reprezentációt kialakító folyamat az ítélet, az elvonatkoztatás, a következtetés és a problémamegoldás mentális jellemzőihez kapcsolódva.” (Séra 2001:138) Egyfajta információfeldolgozás, amely a bemenő ingerektől kiindulva jut el valahova, ami túlmutat az eredeti információn. „Gondolkodásunk nyersanyagát korábbi élményeink képezik, így ezeket az élményeket tudatunknak állandó készenlétben kell tartania, mégpedig hozzáférhető információk, emlékek formájában.”Önmagában való gondolkodás” nem létezik, mindig kell lennie valaminek, amire gondolunk.” (Hayes 1996:106)

Tapasztalta-e már, hogy a világunk minden erejét a végrehajtásra és az eredményekre összpontosítja? Egyre gyorsabban élünk, egyre több dolgot csinálunk egyszerre, gyermekeinket nem gondolkodni tanítjuk, és mert valamiféle állandó izgatottságban élünk a gondolkodás folyamatát általában lassúnak tartjuk. A lassúság esetében pedig oda jutunk vissza, hogy nincs elég idő.

Manapság általános gondolkodási válságot élünk meg. Félretettük, elfelejtettük használni a gondolkodást, nem adjuk meg neki a megérdemelt teret, nem igazán hagyjuk, hogy a veleszületett érzékelő és felidéző elhivatottsága felrázza a vágyat megoldásokat keresése érdekében. A gondolkodás azt jelentené, hogy visszaadjuk a lélek lényegét, vágyát, hogy jelen legyen az emberi életet jellemző kognitív folyamatokban.

Cogito, ergo sum, azaz gondolkodom, tehát vagyok. Már Descartes is megmondta a tutit.

A teljes szöveg persze így hangzik: „Kételkedem tehát gondolkodom, gondolkodom tehát vagyok, vagyok tehát Isten létezik.” A mostani, mesterséges intelligenciával áthatott világban, egyre többeknek fontos, hogy hangsúlyozottan kiemeljük az egyetlen dolog, ami megkülönböztet bennünket a gépektől, a gondolkodási képesség. Ez az, amit nem tudunk átruházni. Viszont önállóan gondolkodni nehéz. Egyrészt azért, mert a minket körülvevő környezeten és más embereken keresztül ismerjük meg a valóságot. Másrészt, mert érzelmi, társadalmi és csoportos kötelékek megnehezítik az áramlással való szembemenést. Szabadok vagyunk, vagy legalábbis potenciálisan szabadok, de hogyan használjuk a szabadságot? Gyakran csak annyit teszünk, hogy megválasztjuk, kit követünk, majd kikapcsoljuk az agyunkat. Mert sokkal kényelmesebb rátámaszkodni valamire, valakire anélkül, hogy tovább kellene gondolkodni. De mivel az értékelés és a döntés nagyobb erőfeszítéssel jár sokan inkább elkerülik. Pedig mindenki felelős magáért, ezt tudomásul kellene venni.

Amíg a gépek elvégzik helyettünk a piszkos munkát, mi nem maradhatunk passzívak. Fejleszthetjük magunkat, gondolkodhatunk. Az AI nem gondolkodik, még akkor sem, ha egyre pontosabb a válaszaiban. Ám szerencsére még nem kérdez. A gyerekek viszont – sokszor idegtépően sokat – kérdeznek, mert a tanulás veleszületett folyamat, nem pedig készség. A gyerekeket nem kell kérdezni tanítani, elég, ha nem nyomjuk el őket. Talán a kérdezés is művészet és jól kérdezni tanulni kell, a tudomány mégis a jó kérdésektől fejlődik.

Van-e időnk a gondolkodásra?

Ahogy telik az idő egyre jobban érzem, hogy életem egyik legfontosabb döntése, mit kezdek az időmmel. Egyesek szerint a túl sok tevékenységhez, túl kevés gondolkodás vezet, mások meg a gondolkodást a tett halálának vélik. Kell az egyensúly! Fontos elfogadni Pierre Bourdieu szociológus tézisét: Gondolat nem létezik gondolkodási idő nélkül. Mi emberek, állandó időhiányban szenvedünk, ezért erre hivatkozva kifogásokat is gyártunk. Talán figyelni már megtanultunk, de a kérdezés létjogosultságát sokszor nem akceptáljuk.

Hajlamosabbak vagyunk azonnali megoldásokat követelni, a tartós és értékes megoldások keresésével szemben pedig nem vagyunk türelmesek. Így maga a sürgősség is gyakran ürügy lesz arra, hogy megelégedjünk az átmeneti beavatkozásokkal, megoldásokkal vagy azok további keresésével. A hatékony gondolkodás mindenekelőtt azt jelenti, hogy feltesszük magunknak a megfelelő kérdéseket, hogy elkerüljük a racionalitás paradoxonát.

Nem lehet – és nem is kívánatos – abban reménykedni, hogy a világ lelassul. De biztosan újfajta gondolkodásra és gondolkodástanításra van szükség! Mert, ha valaki fejlődni akar, akkor egy ponton gondolkodnia kell és kérdéseket kell feltennie.

Felhasznált irodalom:

• Séra László 2001. Általános pszichológia. Comenius Bt. Pomáz.
• Nicky Hayes (1996): Pszichológia. Akadémia Kiadó. Budapest.