Hogyan vált a növénytan az úriemberek és különösen az úrhölgyek legnépszerűbb elfoglaltságává?
A botanika és a természettudomány megismerése már a XVIII. században divattá vált. De, miért mondhatjuk, hogy a botanika szinte az egyetlen természettudomány volt a XIX. században, amelyet nőiesnek és erkölcsileg építőnek tartottak a korban? Hogyan váltak a növények a hatalom eszközeivé, hogyan lett a botanika az esztétikai elfoglaltság mellett kőkemény üzlet és politika, ami birodalmak sorsát döntötte el? Illetve hogyan váltak a pálmaházak és a hatalmas ablakmélyedések egy polgári család jólétének hirdetőivé és hogyan vált a természet háziasítása a modernitás jelképévé? Ezekre a kérdésekre keresem a választ ebben a cikkben.
Ha visszarepülhetnénk az időben egy 1850-es évekbeli londoni polgári szalonba, különös látvány fogadna bennünket. Az ablakok előtt különleges üvegszekrényekben páfrányok zöldellnének, az asztalokon díszes növénytani albumok hevernének, a ház asszonya pedig valószínűleg épp egy egzotikus orchidea vázlatán dolgozna. Mert a XIX. században a botanika nem csupán egy tudományág volt a sok közül, hanem egyfajta kollektív divattá, társadalmi státuszszimbólummá és az egyik legkifinomultabb művészeti ággá fejlődött. A XVIII.-XIX. században a természetben tett séták a művelt társasági élet részévé váltak. A növénygyűjtés egyszerre volt tudományos és társasági tevékenység.
Miért lett divat a természet megszelídítése a gépkorszak hajnalán?
A választ részben az ipari forradalom világában és az általa keltett ellenszenvben lehet megtalálni. Ahogy a városok elszürkültek, a gyárak füstje pedig beborította az eget, az emberek egy részében felerősödött a vágy a „tiszta” természet után. A botanika lehetőséget adott arra, hogy a modern ember közelebb hozza magához a természet egy darabját a vadonból, és rendezett, esztétikus formában az otthonába integrálja. Ez volt a természet háziasításának kora.
A növénytan népszerűségéhez az is hozzájárult, hogy ez volt az egyetlen természettudomány, amelyet a korban „erkölcsileg építőnek” és a hölgyek számára is elfogadhatónak tartottak. Míg a boncolás vagy a kémiai kísérletek túlságosan „durvának” tűntek a női lélek számára, a virágok osztályozása, a préselt növények gyűjtése (a herbáriumkészítés) és a botanikai illusztráció a finomság és a vallásos áhítat megnyilvánulásává vált. Úgy vélték, a növények tanulmányozása a Teremtő bölcsességének megismeréséhez vezet. A korszak embere számára a botanika nem mondott ellent a vallásnak. Sőt, a növények tanulmányozását úgy fogták fel, mint „Isten második könyvének” olvasását (a Biblia mellett).
A viktoriánus korszakban a nők oktatása szigorúan korlátozott volt.
A természettudományok többsége – a kémia, a fizika vagy a geológia – túl „durvának”, „veszélyesnek” vagy „férfiasnak” számított. A botanika azonban más kategóriába esett. A növények tanulmányozása összekapcsolódott a kertészkedéssel, a természet szemlélésével és a moralizáló viktoriánus esztétikával. A virágok és levelek rendszerezése „szelíd”, „erkölcsös” és „felemelő” tevékenységként nem veszélyeztette a nőiesség társadalmi ideálját.
William Paley Natural Theology (1802) c. könyvében említi az órásmester-analógiát. Ha találnánk egy órát a réten, tudnánk, hogy van tervezője. Ugyanígy, ha megvizsgálunk egy virágot vagy egy levelet, annak komplexitása Paley szerint a Teremtő intelligenciáját és bölcsességét bizonyítja.
John Lindley a Ladies’ Botany (1834) című könyvét kifejezetten nőknek írta. Bevezetőjében, valamint levelezéseiben is hangsúlyozta, hogy a növénytan tanulmányozása nemcsak szórakoztató, hanem a lelket is nemesíti. Mivel a természet rendszerezett szépségén keresztül az ember közelebb kerül a Divine Intelligence (Isteni Intelligencia) megértéséhez.
Jane Loudon az egyik legnépszerűbb ismeretterjesztő volt. Szerinte a növényvilág megfigyelése közben az ember óhatatlanul ráébred a Teremtő gondoskodására, hiszen minden apró levél és mag pontosan arra lett tervezve, hogy ellássa a feladatát.
Az ilyesfajta szemlélet tette lehetővé, hogy a botanika „szalonképes” és erkölcsös hobbi legyen. Hiszen, ha egy viktoriánus hölgy órákig görnyedt egy nagyító felett egy orchideát vizsgálva, nem vádolhatták hiúsággal vagy haszontalan időtöltéssel – hiszen ő éppen Isten művét tanulmányozta.
Az a sok női botanikus pedig általában illusztrátorként kezdte pályáját. Ugyanis a növények pontos ábrázolása a korszak tudományos publikációinak alapvető része volt, így sok nő ezen a területen vált elismertté. A rajzolásból azonban gyakran továbbléptek a rendszertan, a növényföldrajz vagy a gyűjtés irányába.
A viktoriánus női botanikusok ikonikus alakjai
Jane Colden (1724–1766)
őt a „Amerika első női botanikusaként” tartják számon. Bár korábban élt, munkássága a 19. századi női botanikusok számára inspirációvá vált.1
Anna Atkins (1799–1871)
a világ első fényképészeti könyvének szerzője (Photographs of British Algae). A cianotípia technikával készült algaképei a botanika és a fotográfia történetének mérföldkövei. A fényképezéssel apja és későbbi férje révén ismerkedett meg, akik mindannyian jóbarátai voltak William Henry Fox Talbotnak, aki jelentős eredményeket ért el a korai fotótechnika fejlődésében. 2
Sarah-Ann Drake (1803–1857)
Az orchideák képzett illusztrátora. Gyermekkori barátsága Anne Lindley-vel és a Lindley családdal való szoros kapcsolata minden idők egyik legkiemelkedőbb botanikus művészévé tette.
Marianne North (1830–1890)
a világot bejáró brit botanikai festő, aki több mint 800 növényfajt örökített meg, és saját galériát alapított a Kew Gardensben. Munkái nemcsak művészeti, hanem tudományos értékkel is bírnak. Több mint 800 festményt festett, miközben 14 év alatt 6 kontinensen 17 országot látogatott meg. Utazásai a korszak brit újságjainak egyik legtöbbet publikált témájává váltak. Annak ellenére, hogy nem volt hivatalos képzése, North tehetsége neves tudósok, köztük Charles Darwin csodálatát is kivívta.
Élise Caroline Bommer (1832–1910)
Úttörő belga botanikus és autodidakta mikológus volt, aki a gombák tanulmányozásához való taxonómiai hozzájárulásáról volt ismert. Több mint 200 új faj és számos nemzetség leírását köthetjük a nevéhez.
Harriet Anne Hooker Thiselton-Dyer (1854–1945)
Joseph Dalton Hooker lánya volt, aki a Kew-i Királyi Botanikus Kert igazgatójaként ismert. 1877-ben feleségül ment William Turner Thiselton-Dyerhez, egy kiemelkedő botanikushoz, aki 1885-ben apja utódja lett a Kew-i Egyetem igazgatói posztján Kortársai a Curtis’s Botanical Magazine-ban megjelent részletes illusztrációiról és a kiadvány fenntartásában betöltött kulcsfontosságú szerepéről ismerték. Harriet elismert kertész volt, lelkesen vett részt a Kew növénytermesztésében és –gondozásában. Hírnevét „zöld ujjainak” köszönheti ugyanis a kihívást jelentő fajok termesztésével elért sikerei és a növények újraélesztése (préselt herbáriumi példányokból) volt a specialitása.
Elizabeth Gertrude Knight Britton (1858–1934)
Mohaszakértő, oktató és a New York-i Botanikus Kert egyik alapító vezetője volt. 346 cikket írt, amelyek közül 170 a mohákról szólt, sokkal több pedig a páfrányokról és a vadvirágok megőrzéséről.
Agnes Arber (1879–1960)
Az első női botanikus, akit a Royal Society tagjává választottak. Növényi morfológiával, anatómiával, a botanika történetével és filozófiájával foglalkozott. Botanikai munkásságát a pontos megfigyelés, az átható ítélőképesség, a mélyreható tudományos munka és a művészi tehetség ötvözete jellemezte.
Sajnos a XIX. században a magyar botanika férfiak által uralt terület volt. Nők csak az 1895-ös rendelet után iratkozhattak be egyetemre, így kevés női botanikus tevékenykedett dokumentáltan. De úttörők mégis akadtak, főként a század végén. Valentini Elvira (1883-1942) az egyik első magyar női botanikus, aki a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemen dolgozott demonstrátorként, majd adjunktusként, doktori disszertációját 1900-as évek elején publikálta, amely az első ilyen tudományos munka magyar nő tollából. Kol Erzsébet (1897-1980) a századforduló szülötte, aki algológiával (főként hó- és jégalgákkal) foglalkozott, bár fő tevékenysége a XX. század elejére esik; egyetemi docensként és kutatóként alapozta meg a magyar kriobiológiát.
A növényvadászok és a Ward-láda forradalma
A botanikai divat motorját a Brit Birodalom és a kontinentális hatalmak világméretű terjeszkedése is felpörgette. A kor felfedezői, életüket kockáztatva, nem aranyat, hanem növényeket kutattak minden kontinensen. Hatalmas szenzáció volt egy-egy ismeretlen orchidea, rhododendron vagy különleges virág. Azonban hiába találták meg a hírnevet érő kincset, mert az élő növények ritkán élték túl a több hónapos sós levegőjű tengeri utazást.
Viszont 1829-ben egy londoni orvos, Nathaniel Bagshaw Ward felfedezte, hogy egy zárt üvegládában a növények saját mikroklímát hoznak létre, és akár öntözés nélkül is túlélnek. A Ward-láda, ami a mai terráriumok őse, forradalmasította a növények logisztikáját. Hirtelen lehetővé vált, hogy a trópusi ritkaságok élve, teljes pompájukban érkezzenek meg az európai kikötőkbe. Ez a találmány nemcsak a hobbikertészeket szolgálta ki, hanem a birodalmi érdekeket is. Így tudták a teacserjét Kínából Indiába, a gumifát pedig Brazíliából Délkelet-Ázsiába csempészni, megváltoztatva a világgazdaság menetét.
Ha valaki azt gondolja, hogy a felfedezők élete ekkoriban kalandos és veszélyes volt, akkor nem sokat téved. Ám az igazi veszély magukra a növényekre leselkedett, ugyanis a tömeges páfrányvadászatok több növényfajt is majdnem teljesen kipusztítottak. Az ír Killarney-páfrány még napjainkban is védett növény a XIX. századi fiaskó miatt.
Pteridománia és orchidealáz
A pterido latinul páfrányt jelent a pteridománia pedig az a botanikai trend, ami a XIX. század közepén vált a világ legfurcsább divatőrületévé. Általában brit különcségnek tartják, de amíg tartott, a páfrányőrület a viktoriánus élet minden területét elárasztotta. A páfrányőrület abban nyilvánult meg, hogy mindenki páfrányt gyűjtött, a szegényektől egészen a királyi családig. A páfrányok olyan misztikus, virágtalan élőlényeket szimbolizáltak, amelyek a vadont jelképezték egy polgári szalonban. A pteridománia kifejezést a kor egy népszerű írója, Charles Kingsley alkotta meg.
Ha valaki nem engedhetett meg magának egy páfránykertet, mégis páfrányokat szeretett volna gyűjteni, akkor egy szárított példányokkal teli páfrányalbum volt a megoldás. De a már emlegetett Ward-láda is remek páfránygyűjtemény-tároló volt. Az őrület mintegy 50 évig tartott és Viktória királynő halálával egy időben gyorsan megszűnt. Ezalatt az idő alatt, sok természetes páfránytelep sodródott a kipusztulás szélére.
A páfrányőrület mögött a viktoriánus középosztály felemelkedése állt.
A vasút terjedése lehetővé tette a vidéki kirándulásokat, ahol a gyűjtők ritka fajokra vadászhattak. A növénygyűjtés egyszerre volt tudományos és romantikus tevékenység. A természet felfedezésének öröme keveredett a társadalmi státusz demonstrálásával.
Ezt követte az orchidealáz (Orchidelirium), amikor egy-egy ritka példányért egy kisebb vagyonnak megfelelő összeget is kifizettek az árveréseken. A botanika ekkor már durván presztízskérdésé változott. Minél ritkább növény volt valaki télikertjében, annál magasabb társadalmi rangot tudhatott magáénak. A kereskedelmi orchidea-termesztők felfedező utakra küldték a növényvadászokat, így az 1860-as években legalább ezer orchideavadász volt csak Brazíliában. Sok esőerdőt kifosztottak és megfosztottak növényi kincseitől, amiket ezrével szállítottak hajókkal Angliába. A hajók sötét rakterében tárolt növények többsége – a Ward-láda elterjedéséig – a hosszú tengeri utazások során elpusztult, vagy elrothadt. A túlélő orchideák egy része pedig hozzá nem értő gyűjtők kezében talált halálos végzetére. Anglia pedig az „orchideák temetőjeként” vált ismertté.
De ne higgyük, hogy ez volt az első őrület! Az első hírhedtté vált virágdivat a tulipománia volt, ami a hollandokat a XVII. században megfertőző „tulipánláz”. Ezeknek a virágoknak a finom szépsége magával ragadta a nemesítőket, gyűjtőket és kertészeket, aminek következtében egyes keresett fajták ára az egekbe szökött a virágárveréseken. De a divathoz hasonlóan a virágtrendek is jönnek-mennek. Voltak idők, amikor a rózsa, a szegfű, az írisz, a nárcisz és a rododendron volt a divat. Bár ezek a rajongási szokások nem csak a rikító virágú növényekre korlátozódtak. A viktoriánus korabeli Angliában őrület volt a tengeri moszatok gyűjtése és kollázsolása is.
A botanika mint divat, művészet és önkifejezés
A botanika ebben az időszakban végleg összefonódott az esztétikával és a művészettel, így beköszöntött a botanikai illusztrációk aranykora. Voltak olyanok, akik művészi pontossággal örökítették meg a virágokat, növényeket, ezért albumaik a legdrágább luxustermékek közé tartoztak. A botanika „divattá” vált a szó szoros értelmében is. A hölgyek ruháinak mintázatát, a selyemhímzéseket, a herendi vagy meisseni porcelánok dekorációit mind a tudományos igényességgel megrajzolt növényi formák dominálták.
Kialakult a „virágnyelv” (floriográfia) is, ahol minden növénynek saját jelentése volt. Egy megfelelően összeállított csokorral egész üzeneteket lehetett küldeni anélkül, hogy egyetlen szót is szóltak volna. Ez a titkos kódrendszer tovább mélyítette a társadalom és a növényvilág közötti érzelmi kapcsolatot. A kert nem csupán egy növényeknek otthont adó földdarab volt, hanem egyfajta „élő galéria”, ahol a tulajdonos ízlését és világfelfedező ambícióit mutathatta be.
Nem véletlen, hogy a XIX. század végére a botanika iránti rajongás létrehozta a modern télikert fogalmát. Az acél és az üveg építészeti fejlődése lehetővé tette, hogy hatalmas, fűtött palotákat emeljenek a növényeknek. A polgári otthonokban is győzelmet aratott a civilizáció a vad természet felett. Az ember képessé vált arra, hogy a saját nappalijában reprodukálja a trópusokat.
A botanika forradalma a tudományban
1807-ben Alexander von Humboldt a növényföldrajz úttörő kutatója a növények elterjedését az éghajlattal és a földrajzi magassággal hozta összefüggésbe. Humboldt művei hatalmas hatással voltak a későbbi ökológiai és evolúciós gondolkodásra, többek közt Charles Darwin munkásságára is.
A XIX. század elején a botanikusok többsége még Carl von Linné praktikus, de mesterséges rendszerét használta. A növényeket a porzók és bibék száma alapján sorolta csoportokba, függetlenül attól, ki kinek a rokona. Viszont francia és svájci botanikusok, például Antoine Laurent de Jussieu és Augustin Pyramus de Candolle, azt hirdették, hogy a növényeket az összes morfológiai tulajdonságuk alapján kell elhelyezni a rendszerben. Ez már sokkal közelebb állt a valódi rokonsági viszonyokhoz. A század közepére egyre világosabbá vált, hogy a hasonlóságok mögött nem puszta formai egyezés, hanem közös eredet áll. A botanika innentől kezdve nemcsak leírt, hanem nyomozott is a növények múltja, rokonsága és fejlődése után.
Darwin felismerte, hogy a virágok formája nem esztétikai játék, hanem a rovarokkal való közös fejlődés eredménye. Darwin kísérletei kimutatták, hogy a növények képesek aktív mozgásra, ingerre adott válaszra és állati eredetű tápanyagok felvételére. Ez alapjaiban rengette meg a kor éles határvonalát növény és állat között. Ráadásul Darwin számára a növények nem mellékszereplők voltak az evolúció elméletében.
Miközben Darwin az evolúció tényét és mechanizmusait tárta fel, egy morvaországi kolostor kertjében Gregor Mendel a biológia másik nagy kérdésére talált választ. Hogyan öröklődnek a tulajdonságok? Mendel borsókísérletei megmutatták, hogy az öröklődés nem folytonos keveredés és statisztikai, kombinatorikai módszerekkel leírható a biológiai öröklődés.
A mikroszkóp fejlődése révén a botanikusok feltárták a sejtszerkezetet és megalkották a sejtelméletet, amelyet Matthias Schleiden (1838) fogalmazott meg a növényekre vonatkozóan.
A XIX. században a növények anyagcseréjének, fotoszintézisének és növekedésének vizsgálata is tudományos alapokra került. Az 1860-as években Julius von Sachs kimutatta a fotoszintézis folyamatát és a klorofill szerepét. Wilhelm Pfeffer és más kutatók a növényi ozmózis, vízfelvétel és sejtnyomás (turgor) jelenségeit is feltárták.
A XIX. század elejének statikus, fiókokba rendezett botanikájától alig néhány évtized alatt jutottunk el a fejlődés, a rokonság és az öröklődés modern tudományáig, majd a XX. század további forradalmai tették teljessé ezt az átalakulást. 2026-ból visszatekintve mégis különös ellentmondás, hogy miközben a botanika világa több mint 226 év alatt gyökeresen megváltozott, mi, XXI. századi emberek egyre mélyebb növényvakságban élünk és épp akkor fordítjuk el a tekintetünket a növényektől, amikor a természet megértésére minden korábbinál nagyobb szükségünk lenne.
Források:
No Comment