Ju. M. Lotman és Z. G. Minc  alapján tudjuk, hogy az írásos irodalom és a mitológia viszonya, közelségük mértéke, egymás vonzása és taszítása vagy szintézisre való törekvése bármilyen típusú kultúra egyik alapvető jellemvonása.

A kulturális aktivitás ezen két területének folytonos érintkezése, amelyet a kutatható történelmi folyamatokban fellelhetünk, végbemehet úgy, hogy a mítosz közvetlenül átömlik az irodalomba (kevésbé kutatott, bár vitathatatlan az ellenkező folyamat is, amikor az irodalom hatol be a mitológiába; ez különösen észrevehető a XX. századi tömegjellegű kultúra területén, de korábban is, a romantika, a barokk korszakában és még régebbi kultúrtörténeti korszakok idején). Vagy közvetett módon: a képzőművészeten, a rítusokon keresztül, az utóbbi évszázadokban pedig a tudományos mitológiai koncepciók, esztétikai és filozófiai tanok és a folklorisztika közvetítésével.

Különösen aktív az irodalomnak, mint a művészeti rend tényének és a mítosznak a kölcsönhatása, amely számára az esztétikai funkció csupán egy aspektus, ami a folklór köztes szférájában fogalmazódik meg. A népköltészet tudati típusa szerint vonzódik a mitológia világa felé, ugyanakkor mint művészeti megjelenés közelít az irodalomhoz. A folklórt kettős természete teszi bizonyos szempontból kulturális közvetítővé, tudományos koncepciói pedig, a kultúra elemévé válva, kizárólagos hatást gyakorolnak a minket érdeklő folyamatokra.

A mítosz és az (írott) szépirodalom viszonyát két szempontból, tipológiai és történeti szempontból lehet vizsgálni.

Az evolúciós szempont a mítoszt, mint a megismerés meghatározott stádiumáról való elképzelést vizsgálja, ez történetileg megelőzi az írott irodalom keletkezését, ami majd szakaszosan és kronologikusan  felváltja a mítoszt. Ezért ebből a szempontból az irodalom csak a mítosz lerombolt relikviált formáival foglalkozik és maga az irodalom is aktívan segíti ezt a szétrombolást. A mítosz behatol a szépirodalmi szövegbe is, nem tudatosított, olyan eredeti jelentőségüket elvesztett töredékek formájában, amelyek észrevétlenek a szerző számára és csak a kutató keze alatt születnek újjá.

Ebből a szempontból a mítosz és az irodalom (egyformán és általában történelmi korok művészete) csak egymással szemben állva létezhetnek, soha nem egymásnak alárendelve, amennyiben időben soha nem léteznek együtt. A hégeli hármas idea szakaszos koncepciójának melléklete a harmadik stádiumról való elképzelést valósítja meg, amelyben a modern mitológiai művészet formájának szintézise bontakozik ki. Ez az elképzelés Wagnerhez vezethető vissza és kizárólagosan nagy hatást gyakorolt a XX. sz. művészetére és esztétikai elméletére.

Tipológiai aspektuson értik minden egyes ilyen jelenség specifikumának megnyilvánulását egy ellentétes rendszer alapján. Emellett egyrészt a mitológia, mint a mitológia bázisán születő művészet, másrészt az írásbeliség korának kultúrája, amely a tipológiai aspektushoz a művészeten keresztül csatlakozik, úgy értelmezhető, mint önálló, struktúra szempontjából immanensen szervezett kulturális szféra. A tipológiai álláspont, nem különálló jegyeket, hanem magát az elvet, az emberiség társadalmi szerveződésének és szociális kontextusú működésének elvét fejti ki és megmutatja az egyén és a közösség relációjában működő szervező szerep irányát.

Hasznos eredményeket csak arra emlékezve lehet elérni, ha a megközelítés mindegyikének csak az ábrázolt objektum egy meghatározott aspektusa felel meg, amelyik saját valószerű bonyolultságában magában rejti a tudományos modellezés eljárásainak egynémely (de valószínűleg, egy sor másik) lehetőségét. Sőt amennyiben minden kulturális tény csak a heterogén körülmények és a mechanizmus szemiotikai többnyelvűsége között működhet, elvileg számtalan szerkezetmegfejtő konstrukciót kell tartalmazzon. Ilyen szempontból nem úgy kell elképzelni a mitológiát és az irodalmat, mint két egy és ugyanazon időegységben soha nem létező realitást, amelyek egymást követik és csak a kutató fejében születnek meg, hanem mint két egymást kölcsönösen, minőségében kiegészítő tendenciát; ahol egyik sem létezhet a másik nélkül és csak kontrasztban lehet felismerni egyik vagy másik specifikumát.

Ekkor a mitológiai korszak, nem mint az irodalom hiányának periódusa mutatkozik meg, (azaz nem hiányoznak azok a jelenségek, amelyek tipológiailag és funkcionálisan megegyeznek az irodalomról alkotott fogalmainkkal), hanem olyan korszakként, amelynek kultúrájában a mitológiai tendenciák feltétlenül dominálnak időbeli minőségükben. A kultúra hordozói ebben a szakaszban mitológiai alapon kidolgozott metanyelvi fogalmakkal és terminusokkal fogják a kultúrát leírni, minek következtében a nem mitológia objektumok eltűnnek a leírásukból.

Amennyiben ez egy hipotetikus jellegű kép, akkor pont az ezzel ellentétes oldalon, a szemünk előtt található az, amit a XIX. század pozitivista tudománya feltételez: a mitológiát csak az archaikus népeknél vagy a régmúltban kell keresni, mivel nem található meg a mai (modern) európai kultúrában, mert a mitológia által használt metanyelv csak írásbeli kulturális szövegek vizsgálatára ad alkalmat. Ha viszont visszamegyünk még száz évet, akkor a racionalizmus korának európai tudata olyannyira abszolutizálta magát, hogy a mítoszt egyenlővé tette a „tudatlansággal” és mint vizsgálati tárgy általában kapott hangsúlyt. Ez annál inkább figyelemre méltó, mert Európában különösen a XVIII. század tekinthető mítoszteremtő kornak.

Az irodalom és a mitológia szembeállítása a kultúra egyik alapvető struktúrateremtő oppozíciója.

Az emberi kultúra eszményített modelljét, mint az információ megőrzésének és átadásának kétcsatornás modelljét lehetne ábrázolni, amelyikben az egyik csatornán a megszakított, a másikon a nem megszakított közlések adódnak át. (Hangsúlyozni kell, hogy itt egy ideális modellről van szó – az emberi kultúra reálisan adott szövegeiben – csak a felépítés elvének megszakított és nem megszakított viszonylagos dominanciájáról lehet beszélni).

A két típus szövegeinek folytonos interferenciája, keveredése és kölcsönös fordítása teszi lehetővé (az információ átadása és megőrzése mellett), hogy a kultúra betölthesse harmadik alapfunkcióját: új közlések életre hívása. A megszakított szövegeket olyan kódok segítségével lehet megfejteni, amelyek a szöveg kiterjesztésének és szűkítésének szabályaira, eltéréseinek és hasonlóságainak mechanizmusára épülnek. A nem megszakított szövegek megfejtését az izo- és a homeomorfizmus mechanizmusának alapjai segítik, amelynek során hatalmas szerepet játszanak a közvetlen azonosítás szabályai, amikor is a megszakított kódolás szempontjából két különböző szöveget, nem mint valamiféle hasonlót, hanem mint egy és ugyanazon szöveget vizsgálunk.

Ebből a szempontból a mítoszokat olyan szövegekre lehet vonatkoztatni, amelyekben dominálnak a nem megszakított kezdetek, ugyanakkor az irodalomban túlsúlyban lesz a megszakítottság. Mindkét esetben, a megszakítottság és a nem megszakítottság, néhány szerkezeti alap szerepét tölti be, mely alap az esetek sorában a másodlagos rétegben saját ellentétévé tud átalakulni (így a költészetben az elsődleges réteg – a hétköznapi nyelv – nyilvánvalóan megszakított, viszont belőle mint anyagból jön létre a másodlagos művészi egész, amely kapcsolatban áll a szerkezet nem megszakított momentumainak hirtelen szerep növekedésével).

A mítosz általános sajátossága, hogy a ciklikus idő alárendeltje:

az eseményeknek nincs lineáris kifejtése, csupán folyton ismétlődnek bizonyos meghatározott sorrendben, emiatt a „kezdet” és a „vég” fogalmak nem alkalmazhatók. így például, az az elképzelés, hogy az elbeszélést „természetes módon” a szereplő születésével kezdjük (isten, hős) és annak halálával fejezzük be, egyáltalán nem mitológiai hagyomány miként általában a születés és a halál éles elválasztása sem.

A mítoszban az elbeszélés kezdődhet halállal és temetéssel is, ami hasonlít a magnak a földbe ültetéséhez, valamint születéssel is (mint ahogy kikel a csíra a földből). Ez egy lánc. A halál, a halotti tor, a temetés láncolata megfelel a részekre szakításnak, a darabok felfalásának, földbe ásásának, a holttest vagy a testrészek bármilyen átkerülésének egy zárt és sötét  térbe; vagy másképpen olyan ez, mint a mag belépése a földbe, vagy a férfi magjának belépése az asszonyba, tudniillik a fogantatás aktusa. A születés (= megújulás) – a virágzás – a hervadás – a halál – az új születése (= újjászületés) a lánc másik része.

A lánc akármilyen szempontból legyen is elmondva, bármely epizódja egyenlő mértékben felidézi az egész láncolat aktualizálását. A mitológiai jellegű elbeszélés nem láncszem-elmélet szerint épül, miként ez tipikus az irodalmi szöveg esetében, hanem egymásra fonódik, rakódik, mint a káposzta levelei, ahol minden levél egy meghatározott variációval ismétli az összes többit, majd a mélyben rejtőző egy és ugyanazon szüzsémagnak végtelen ismétlődése egyetlen fejlődésre nyitott egésszé olvad össze.

A izomorfizmus legszélsőségesebb elve, elvezet minden lehetséges szüzsét az Eredő Szüzséhez, amelyik minden mítoszelbeszélő lehetőségben és ennek epizódjaiban is konstans. Utalhatnánk egy sor nép házassági és temetkezési szokásainak jól ismert variációira, (melyek mögött a halál és a születés izomorfizmusa áll, amennyiben mindegyik aktust úgy lehet tekinteni, mint a halál – fogantatás és feltámadás – születés[1] kettős pillanatát) vagy Sz. M. Tolsztoj és N. M. Tolsztoj megfigyeléseire (amely a polesszki anyagra épült) a napi rítusok struktúrájának izomorfizmusáról; vagy mindkettőre – az éves ciklusra általában.

Ugyanez az elv vezetett ahhoz, hogy a valós élet szociális szerepe a mitológiai jel, szintjén ideális esetben egyesült egyetlen szereplőben.

Az olyan sajátosságok, amelyek a nem mitológiai szövegben úgy jelennek meg, mint kontrasztos és egymást kizáró tényezők ellentétes szereplőkben öltve testet, a mítosz keretein belül képesek egyetlen ambivalens jellemben összeolvadni.

A mitológiai elbeszélés szférája az ókorban tér és idő korlátok közé van szorítva oly módon, hogy ritualizált struktúrát képez, amely a közösség mindennapi létének tengerébe süllyed. Azok a szövegek, melyek bármelyik emberi tevékenység szférájából keletkezhetnek, szembeötlőek mind strukturális, mind funkcionális szempontból.

A mitológiai szövegek jellemzője a nagy fokú ritualizáció: a világ alaprendjéről, annak keletkezéséről, létének törvényszerűségeiről szólnak. Az események, amelyekről szó volt az elbeszélésekben egyszer megtörténtek, majd változatlanul ismételték őket a világ életének változatlan körforgásában. A résztvevők ezekben az eseményekben istenek vagy első emberek, vagy ősapák voltak. Ezek az elbeszélések a közösség tudatában a rituálék segítségével rögzültek, amelyben valószínűleg, az elbeszélés tekintélyes részét nem szavakkal adták elő, hanem gesztikulációval, szertartások, bemutatójátékok és rituális énekkel kísért tematikus táncok segítségével.

Eredeti formájában a mítoszt nem elmesélték, hanem eljátszották, úgy mint egy rituális előadást, amelynek a szavakkal történő elbeszélés csupán alkotóeleme volt.

A közösségek által létrehozott szövegek másik fajtája a mindennapi élettel volt kapcsolatban. Ezek tisztán szóbeli közlések voltak (természetesen azon kereteken belül, ahol a beszélt nyelvre jellemző gesztusi, intonációs-mimikai differenciáltság elkerülhetetlen, ez pedig jellegzetes módja a beszéd szóbeli formájának). A mitológia szövegek típusától eltérően – amelyekben a törvényekről van szó, azaz arról, hogy mi történt egyszer és ismétlődik azóta szakadatlanul (tehát a világ helyes rendjéről) –, ezek a közlések a különöset a nem törvényszerűt mesélik el, arról szólnak, hogy ami egyszer megtörtént nem kell, hogy okvetlenül megismétlődjék.

Az ilyen fajta közlések célja a pillanatnyi befogadás volt, nem volt szükséges őket megerősíteni a közösség tudatában. Azonban esetenként, ha igény volt a rögzítésre, a nemzeti tudatban való megerősítésre valamely kivételesen fontos kihágásról – hőstettekről vagy bűntettekről – természetes módon fordultak azon közösségi tudat apparátusához, ami a mitológiai szövegek mechanizmusának segítségével alakult ki.

A kifejezés síkján ez azt eredményezte, hogy a rítus szinkretikus mechanizmusának alapján a közlés átszerveződött, tartalmi síkon az adott történeti kor mitologizációját vonta maga után. Az ilyen jellegű kölcsönhatás során mindkét kiindulási rendszer mély átalakuláson ment keresztül. Egyrészről, a hétköznapi közlés (történelmi közlés, közlés emberi dolgokról) feltöltődött nonverbális elemekkel, nem szó-jel láncolatokká, hanem egységes bonyolult jelekké szerveződött, vagyis szöveggé vált. Másrészt, a mitológiai anyag, melyet a hétköznapi tudat szemszögéből olvastak, élesen átalakult, megjelentek benne: a szóbeli gondolkodásra jellemző megszakítottság, a „kezdet” és a „vég” fogalma, a szerkezet időbeli vonala.

Ez azt eredményezte, hogy a szentháromságban „A” Szereplőt, amely megtalálható különböző világi szerveződések szintjein, kezdték úgy értelmezni, mint különböző jellemet. Így jelentek meg a tragikus vagy az istenhősök és az ő komikus vagy démoni alteregóik. Az izomorfikus tudat megsemmisítése eredményezte, hogy bármilyen egységes mitológiai szereplőt úgy fogtak fel, mint két vagy több kölcsönösen ellenséges hőst. Nevezetesen, ebben a pillanatban a mítosz hősei (akik lényegében, mitológiai szempontból – az egyetlen hőst jelenti –, csupán a megszakított szisztémákba való átkódolás mellett válik az egy többé, tömeggé) bonyolult vérfertőzésbe vagy gyilkossági kapcsolatba kerültek egymással.

[1] Ezzel az apa-fiú viszony egy egységes meghaló-föltámadó lény, amelynek ellentétpárja a feleség-anya viszony; vö.: férj és fiú azonosítása a védikus házassági himnuszban:

Adj neki tíz fiú gyereket!
És legyen férjed a tizenegyedik!

(Rigvéda, válogatott himnuszok, fordítás, magyarázat és bevezető cikkek T. Ja. Elizarenkova, Moszkva, 1972. 212 oldal; vö.: T. Ja. Elizarenkova és A. Ja. Szirkin: Hindu esküvői himnuszok elemzéséről [Rigvéda X. 85.]. – Munkák jelrendszerekről, II, Tartu, 1965). Vö.: a Régi idők elbeszélései – ben a bibliai történet kifejtésének határait a legendás és történelmi idő között a következőt mondja: „Ettől kezdtek meghalni a fiak az apák előtt, mert eddig nem a fiú halt meg az apa előtt, hanem az apa halt meg a fiú előtt.” (Orosz krónikák teljes gyűjteménye 92. oszlop, az idézetben a titlók fel vannak oldva – Ju. L.)

Ha az apa halála elkerülhetetlenül megelőzi a fiú halálát (nem redukált helyzetben az apa halála egybeesik a megtermékenyítéssel és megelőzi a fiú születését) akkor nyilvánvaló, hogy ők – egységes élőlény, ha pedig az apa túlélheti fiát akkor szembetaláljuk magunkat a mitológiai tudattal való szakítással; a személyiség azonosul az egyeddel, az élet viszont a létezés szeletével, amely a születés és a halál között található. 
A krónikaíró – keresztény, le tudja küzdeni a halált a feltámadásba és az örökéletbe vetett hitével (vö.: Ének Pokolról és Paradicsomról – ban  Ilarion: „Kelj fel, ne légy halott, nem kell neked meghalnod, a hívőnek, aki hisz Krisztusban, mert Ő az egész világ számára élet.” – N. K. Gudzij: Óorosz irodalmi szöveggyűjtemény a XV-XVII. századból, Moszkva, 1952, 32. oldal) Ellentétben ezzel a szemlélettel, az archaikus mitologizmus nem legyőzi a halált, hanem tagadja annak fogalmát.