A világtörténelmet a kezdetektől fogva jellemezte a küzdelem.
Az egész harcászatot a pajzs és a tőr metaforikus archetípusainak fejlődése határozta meg. Ezt írná felül a láthatatlan harcos, a semmiből érkező ellenfél! A hadseregek a történelemben számtalan formai, alakzati stratégiát kipróbáltak már, hogy tartós előnybe kerülhessenek az ellenféllel szemben. Azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a hírszerzés, az ellenfél helyzetének ismerete, csapatmozgatásainak iránya, ereje, hadtápvonalai már azelőtt eldönthetnek egy csatát, mielőtt az elkezdődne. Bár a jól szervezett, túlerőben lévő ellenség ellen is léteznek hatékony taktikák.
Tehetséges hadvezérek egész sora igyekezett úgy megválasztani a küzdelem helyét, a majdani csatateret, hogy a számbelileg lemaradó egysége, tartós fölénybe kerüljön. Klasszikus választások a magaslatok, a nehezen megközelíthető, változatos domborzatú hegységek és dombságok. Ugyanakkor azok az egységek, amelyek a közelharc helyett a biztonságos távolból küzdenek, még a fenti esetekben is sokszor előnyben vannak a védett pozícióban beásottakkal szemben.
Viszont utóbbiak csak akkor hatékonyak, ha pontosan tudnak célozni, vagyis tökéletesen rálátnak az ellenségre!
A katonagéniuszok tehát mindig ügyeltek arra, hogy a napfény elvakítsa az ellenfelet, míg ők árnyékban harcolhatnak. Kedvelt stratégiája volt ez Nagy Sándornak, ám ez a taktika későbbi korok számára is nagyon hasznos volt. Egészen addig, míg az emberi szem helyét át nem vették a precíziós műszerek. A tüzérség megnövelt hatékonyságú robbanótölteteivel már nem kellett centiméterre pontosan leadni a lövést, elég volt pusztán jó megközelítéssel.
A kézifegyverek távcsöveiben helyet kapott először a szálkereszt megvilágítás. A különleges egységeket speciális éjjellátókkal szerelték fel, hogy az éj leple alatt, tökéletes álcázásban kerüljenek bevetésre. Nem beszélve a harcjárművekről, amelyek célzóberendezései szintén nagy fejlődésen mentek keresztül. A tökéletes célzást és álcázást legkésőbb a hangtompítók és szupresszorok egészítették ki, szinte láthatatlanná téve a katonát, aki veszteség nélkül, észrevétlenül teljesíti küldetését.
Azonban ezek a kiegészítők és újfajta taktikák bevetése erősen korlátos.
Talán nem kell érvelni amellett, hogy az időjárás és a napszak erőteljesen bekorlátozza az adott speciális egység bevetését, ugyanis a késlekedés akár emberéleteket is kockára tehet. Vagy elegendő időt hagy az ellenségnek, hogy kigondolja a védelmet és a lehetséges válaszcsapást. Kevesebb szó esik róla, de nem kevésbé fontos, hogy az egyre újabb fejlesztések tetemes költségekkel bírnak, így a katona biztonsága nem csak az élet szentsége miatt fontos, hanem amiatt is, hogy az értékes technológia ne menjen tönkre, vagy ne kerüljön az ellenség kezébe.
A fejlesztők, fantaszták és egynémely sci-fi író szerint sokkal jobb, hatékonyabb és nem mellesleg gazdaságosabb, ha a katonák pusztán egyetlen egy eszköz segítségével lennének képesek a maximális harcértékre és a biztonságos visszajutásra a kiinduló ponthoz. Ha minden harcászati eszköz beolvasztható lenne mindössze egyetlen eszközbe, akkor a katona terhelése is csökkenne, ergo harcértéke jelentősen növekedhetne.
A leghatásosabb harcászati taktika az, amely a meglepetés erejét használja ki!
A meglepetés felhasználásával akármilyen hátrányban lévő csapat kerülhet maximális fölénybe, egy gyakorlatilag akármennyire jól felszerelt csapat ellen. Legalábbis jelentős sikereket érhetnek el velük szemben. A fejlett radartechnológiákkal, beállított rakéta-kupolákkal felszerelt országok esetében azonban nem könnyű ezzel a faktorral operálni. A védelmi képesség, pláne éberség kijátszására tett kísérletek sok esetben eleve kudarcra vannak ítélve.
A komoly katonai büdzsével rendelkező országok tudják, hogy a legnagyobb kockázatú – játékelméleti szempontból – az az esemény, amely még nem következett be. Mert, ha bekövetkezik, ráadásul olyan esemény és abban a formában, amelyben senki sem számít rá, a költségek az egekbe szöknek. Az adófizető polgáraik felé elszámolással tartozó államok ezért mindenre fel vannak készülve: etikus hackereket foglalkoztatnak, vészforgatókönyveket dolgoznak ki és hadgyakorlatokon ismerkednek az újfajta, meglepő helyzetekkel, esetekkel.
A felmerülő problémákra a legjobb válasz a láthatatlanság, több szempontból is.
Először is, a láthatatlanság révén ki lehetne küszöbölni az időjárási és domborzati tényezőket, mint akadályokat. Valószínűleg a láthatatlanságot egyetlen, apró és hordozható eszközzel is lehetne biztosítani, amivel megspórolhatók lennének a költséges sokfeladatú eszközök, amivel a katonának nem kellene fölösleges terhet cipelnie; harcértéke növekedhetne. A meglepetés ereje többé nem egy ritka kártyalap lenne a pakliban, hanem egy állandó elem a hadműveletek során!
A láthatatlanság álma nem csak pár éve merült fel a hadászati tervezőmérnökök fejében. Természetesen meg kell különböztetnünk illúzióból következő láthatatlanságot, és ,,eredeti” optikai láthatatlanságot. Az illúzív esetben nem a katona ,,tűnik el”, hanem csak a helyzete lesz leárnyékolva a radarok és ellenséges őrjáratok kíváncsi tekintetei elől. Ez a módszer az álcázás tökélyre fejlesztése. Alkalmazása az első világháborúban kezdődött, amikor a hadseregek végleg felhagytak a rikító uniformisok és csapatzászlók használatával és kizárólag a hatékonyságra és biztonságra törekedtek.
A francia Camouflage Division volt az elsőként felállt katonai egység, amely álcát viselt. Nos, a camouflage a valóság elkendőzését jelenti, szó szerinti fordításban. Az kezdeti álcázás a természet megfigyelésén alapult. A katonák olyanra formálták az uniformisaikat vagy beásáskor a pozíciójukat, mint az a természetes közeg, amely körbevette őket. Szerencsére nem kellett több százezer színkombinációt kikeverni a tervezőknek, hiszen elég volt a domináns színeket véletlenszerű sorrendben alkalmazni.
A leggyakrabban használt színkombinációk a város, dzsungel, sivatagi, illetve téli terepen teszik láthatatlanná a harcolókat.
Az elnagyolt színkeverés azon alapszik, hogy az emberi látás és a kapott információkat feldolgozó agy, nem vizsgál meg minden apró részletet, inkább a hirtelen beállt változásokra és mozgásokra fogékony. Tehát, ha tökéletes mozdulatlanságban hasalnak az egységek az erdőben, az ellenséges őrjárat szeme nem akad meg az álcájukon, figyelmük tovasiklik. Ráadásul az álcázás akkor működik igazán jól, ha megvan az optimális távolság a rejtőzködő és a szemlélő között. Persze az alkalmazás esetei jelentősen korlátozottak, főleg a modern háborúkban, ahol a mobilizáció kulcsszempontként merül fel. Nem beszélve a baráti tűzről, bár ez inkább szélsőséges eset.
Természetesen az álcázás továbbra is jelentős szerepet tölt be egyes fegyvernemek és objektumok esetében. Egy épület, harcállás védelmében egészen biztosan megkerülhetetlen marad a hadászati történelemben. A küzdelmes csaták azonban nem csak védekezésből állnak, jelentős szerep hárul a támadásra. A támadás mindig is rengeteg veszteséggel jár az élőerőt tekintve. Akármilyen professzionális tüzérségi előkészítés és felderítés után is a küzdők biztosak lehetnek abban, hogy az ellenség jócskán tartogat még meglepetéseket a számukra.
A támadók esetében a meglepetés ereje talán az egyetlen olyan taktika, amely képes befolyásolni részükről a teljes csata vagy küldetés kimenetelét.
Persze a legjobb az lenne, ha a hadműveletben a harcászati eszközöket, a páncélosokat, repülőket és hadihajókat is észrevétlenül lehetne mozgatni. Egy ilyen kísérletre került sor az Amerikai Egyesült Államokban, Philadelphia partjainál, a világháború kellős közepén – 1943-ban. A városról elnevezett kísérlet vagy más néven a Szivárvány-hadművelet során, a USS Eldridge nevű dreadnought-ot sikerült teljesen láthatatlanná tenni, pár másodperc erejéig. A hajótest köré, erős elektromágneses-teret generáltak. A kísérletet kétszer ismételték meg, a legénység sérülései miatt azonban befejezték.
Természetesen a Philadelphia-kísérlet nem több mint összeesküvés-elmélet.
Az Eldridge a hajónapló szerint nem is tartózkodott abban az időpontban az Egyesült Államok keleti partjain, ráadásul a Pentagonban székelő Védelmi Minisztérium sorozatosan cáfolja az időről időre szárnyra kapó, egyre őrültebb feltételezéseket. Azt is hozzátesszük, hogy abban az időben több, etikátlan kísérlet is folyamatban volt, tehát a sérülések ellenére jó eséllyel kizárható, hogy a hadsereg csak úgy leállítja a kísérleteket, esetleg nem folytatja azt, akár a legénység részvétele nélkül. Bár azt is tudjuk, az a gyanús, ami nem gyanús! Mindenesetre a kísérlet szép példája az összeesküvés-elméleteknek, amelyekről már írtunk részletesebben.
A konteó szerepeltetése nem önkényes; még a második világháborúból ismerhetünk olyan stratégiákat, amelyekkel a harcászati eszközök teljesen eltüntethetőek voltak az akkoriban félelmetes hatékonyságú és támadókapacitású légierővel szemben. Az észak-afrikai hadszíntéren bevetett angol 8. hadsereg, majd az amerikai hadtáp is, a teherautókat színtiszta rózsaszínre festette, hogy a horizonton, a lemenő napban tökéletesen eltűnjenek. Ennél közelebb azonban nem sikerült jutni a harcjárművek eltüntetéséhez, láthatatlanná tételéhez. Leszámítva az ehhez hasonló, a távoli horizontba olvadó álcafestéseket, mint amilyen a hadihajók szürkésfeketéje. Természetesen a működő és jelentősebb ,,láthatatlanság” alkalmazásokat tekintve.
A sikertelenség és a technológiai, vagy a gondolkodásbeli lemaradás miatt, a tervezők megkerülték a kérdést és inkább a megtévesztésre álltak át. Angol terminussal, decoy-okat hoztak létre, amelyek egyszerű makettek voltak. Felfújható gumitankokkal vezették félre a német hírszerzést vagy ejtőernyővel ledobott, lövéshangokat imitáló bábukkal vonták magukra az ellenség figyelmét. De említhetném a magyar Turán harckocsikat is, amelyek lövege fából készült és pusztán az elrettentést szolgálta, több-kevesebb sikerrel.
A félrevezetés nem csak arra volt jó, hogy elrejtsék magukat a csapatokat vagy a támadás irányát. A közelmúltban, az 1990-es első öbölháborúban, a kuvaiti határ mentén felsorakozott 100 amerikai katona feladata az volt, hogy századként imitáljanak a modern technika és álcázás segítségével egy komplett hadosztályt, mintegy 15 000 főt. A megadásra felszólító röplapokon hangsúlyozták a fals számot, továbbá makettek egész garmadáját építették fel. Legügyesebb húzásuk a rádió volt, amelyen számítógépes szoftverekkel tipikus tábori zajokat és generált beszélgetéseket játszottak egész nap, így aki az adott hullámhosszt hallgatta, biztos lehetett benne, hogy nagy erőkkel állnak szemben.
A meglepetés borítékolható volt az iraki katonák részéről!
Talán a mai, legújabb kor fogja elhozni a megoldást. Az elgondolás minden létező fronton továbbfejlődött. A katonák álcaszínei digitális, pixel-alapúra változtak. Bár a hétköznapi szemlélőnek talán nehéz megállapítani, hogy miért, de a hatékonyság így tényleg sokkal jobb. Működési elve azon alapszik, hogy a hagyományos terepszínű uniformisok csak egy meghatározott távolságból hatásosak, csak akkor ,,hagy ki a szem” a mintázat egybeolvadása miatt. Ám az apró kisnégyzetes, pixeles kialakítás egyaránt működik közel s távol. Az amerikai hadsereg 2004-ben rendszeresítette ezt a fajta camo-t, amely mára globálisan elterjedtnek mondható.
Mindeközben a harcjárművek láthatatlanná tételével sem hagytak fel. Speciálisan az ellenséges vonalak mögé vagy éppenséggel az ellenséges védelem központjában lévő célpontok ellen használt precíziós vadászbombázók elrejtése az elsődleges fontosságú. Éppen ezért, a lapos kivitelezés vagy gyémántforma, kombinálva a különleges festékborítással, radarhullám-elnyelő tulajdonságú. Persze a szimplán lapos vadászgépek hagynak maguk után valamennyi radarnyomot és a gyémántalak-festés kombináció sem hatásos esőben vagy nyitott bombakamrával.
E tekintetben kompromisszumokat kell hozni, minden bevetéskor. Bár e hibák mellett is jobb a láthatatlanság részleges útját járni, mint a védelmet növelni. A fűrészporos festék remekül működött a rettegett német Panzer VI. Tigris esetében, ahol a páncélvastagság ellenállt szinte minden lövésnek és a gyalogság sem tudott tapadóaknát elhelyezni rajta. A drónról vezérelt precíziós rakéták ugyan már fogást találnak rajtuk, hiába a reaktív páncélzat robbanótöltete. Amint az ellenséges egység térképre kerül, órái meg vannak számlálva.
A kulcs az adaptáció lehet, amely kiküszöböl minden zavaró körülményt. Az ADAPTIV rendszert Svédországban fejlesztették és szabadalmaztatták. Lényege, hogy hatszögletű apró cellákkal borítják be a harcjármű felszínét. A cellákba elektródák vannak csatlakoztatva, amelyek hőmérsékletét lehet állítani. A hőtérképen és éjjellátókban, a rejtett harckocsi felveheti egy neutrális civil jármű alakját, esetleg baráti harckocsiét is. A méh lépjeire emlékeztető cellák képesek ugyanakkor képeket is közvetíteni, így egy repülő vagy hajó, kék színben pompázva, teljes mértékben beleolvadhat a környezetébe.
Legközelebb két alkalmazás jutott a tényleges, optikai láthatatlanság felé!
Egyikük a kanadai HyperStealth Biotechnology Corp., Quantum Stealth fantázianevű eszköze. A technika ugyan még kísérleti fázisban van és érthető módon keveset tudni a pontos működéséről, de az eredmények bíztatóak. Maga a technológia a fénynyalábok eltérítésén, blendelésén alapszik. Egy speciális köpeny segítségével, a katona vagy objektum láthatóságát, mindössze 5 százalékra dolgozzák le, bármilyen erőforrás használata nélkül. Természetesen a médiának csepegtetett információk deklaráltan keveset láttatók, hiszen szupertitkos fejlesztésről van szó. Ugyanakkor a sajtóanyag is eléggé meggyőző és valahol hátborzongató egyszerre!
A másik, a,,láthatatlanná tévő köpeny” dél-koreai fejlesztés. Egy mesterséges skin, amit a katona uniformisként használ. Termokromikus folyadékkristályokkal teli cellákból áll az egész ruházat, amely hűthető és fűthető. Elgondolásuk hasonló a svéd ADAPTIV rendszeréhez. Az egyszerűbb kamerák és infraérzékelők nem látják a köpenyeseket. A teljes láthatatlanság eléréséhez szintén a hőt használják fel, amely segít a minél pontosabb színkeverésben, hogy a katona felvehesse a környezete színeit, hogy – szó szerint – átláthassunk rajta.
Ezek csak a jéghegy csúcsai, mivel a katonai fejlesztések fő iránya – a precíziós robotfegyverek miatt – a láthatatlanság, a minél kisebb nyom mutatásának elérése. Mivel ezek a fejlesztések szupertitkosak, kevés az esély a nagy bejelentésekre, ugyanakkor biztosak lehetünk abban, hogy a fejlesztések folyamatban vannak, dolllármilliós értékben. Egy nap talán fény derül rájuk, ami elől nem tűnhetnek el!
Forrás:
No Comment