Az összeesküvés-elméletek fogalma mára már jól ismert – ezek olyan álláspontok, amelyek feltételezik, hogy feltáratlan vagy indokolatlannak látszó események mögött egy, a nyilvánosság elől elrejtett csoport vagy személy áll.
Számos pszichológiai kutatás bizonyította már, hogy jellemzően túl magabiztosak vagyunk a saját racionalitásunkat, érvelésünket, emlékezetünket illetően. Az agyunk egyfajta illúziót kreál számunkra, ami miatt elhisszük, hogy objektíven látjuk a minket körülvevő világot, és a mi elképzeléseink a lehető leglogikusabbak, amivel ember rendelkezhet. Ehhez képest előítéletek egész rendszere, valamint részrehajlásra való hajlamunk a tudtunk nélkül átformálják és kiszínezik a világról alkotott képünket – erre mutat rá Bretherton kötete. Lehet egy elmélet akármilyen hihetetlen, bizonyos szempontból reményt is adhat nekünk. Úgy érezhetjük: igen, nagyon sok rossz dolog zajlik a világban, de pontosan rá tudunk mutatni, hogy ki és mi felelős érte, és tehetünk ellene valamit. Ez a gondolat sokak számára nagyon is kecsegtető, főleg, ha nem rendelkeznek valódi kontrollal a saját életük felett.
A pszichológia nem az egyetlen tudomány, ami időt szentel az összeesküvés-elméletek tanulmányozásának. David Robert Grimes rákkutató és fizikus matematikai módszerekkel igyekszik alátámasztani azt, hogy a legnépszerűbb teóriákat ihlető, állítólagos összeesküvés-elméletek felépítése, titokban tartása és elterjesztése milyen hatalmas emberi erőforrást igényelne, valamint ennek függvényében ezek a konspirációk mennyi idő alatt omlanának össze (On the Viability of Conspiratorial Beliefs, 2016). Grimes logikáját követve, minél kevesebb ember részvételét követeli meg az adott összeesküvés, annál több ideig tartható fenn – pár ezer fő bevonásával akár évtizedeken keresztül, míg százezer résztvevő esetében csupán néhány éven keresztül. A számítások elvégzésekor olyan szempontokat is figyelembe vett, hogy egyszerűen hallgatást, vagy aktív cselekvést igényel-e a beavatottaktól, hogy fenntartsák a látszatot, illetve súlyozásképpen figyelembe vett olyan eseteket, amikor az elmélet igaznak bizonyult.
Minden szkepticizmussal együtt nem egy olyan akad az összeesküvés-elméletek között, amelyről bebizonyosodott, hogy nagyon is megalapozott. Mára például tisztában vagyunk vele, hogy 1932 és 1972 között az amerikai közegészségügyi hivatal ingyenes ellátás ürügyén oltott be szifilisz vírussal több száz afroamerikai férfit, hogy megtudják, a feketékre is úgy hat-e a betegség, mint a fehérekre. A kísérlet résztvevői előtt nem csak azt tagadták, hogy pontosan miben vesznek részt, hanem a megfertőződött résztvevőket sem kezelték penicillinnel, ami 1947-re a betegség elleni standard és hatékony gyógyszernek számított. A program következtében szifiliszben halt meg számtalan kísérleti alany, 40 feleség, akik elkapták a vírust, ezen kívül 19 csecsemő született fertőzötten. Az igazság fényre derülése, bár sokak számára már túl későn következett be, számos törvény és szervezet megszületéséhez vezetett, hogy a jövőben ne történhessen ilyesmi.
Akár bízunk az összeesküvés-elméletek igazságában, akár ellenállóak vagyunk ezekkel kapcsolatban, valamennyien képesek lehetünk azonosulni az esszenciális indokkal, amiért megszületnek: a világ működésének megértése iránti vágyunkkal. Az egyén, valamint a média felelőssége kellene legyen, hogy minél kézzelfoghatóbb bizonyítékok alapján jobban megválogassa, mit ad közre, mit hisz el, illetve közvetít ezek közül.
No Comment