A zajjal és hangoskodással kapcsolatos problémák egyidősek a történelemmel.

Az emberek többsége mindig is törekedett a csendes, zajongástól mentes, nyugodt életre. Különösen igaz volt ez zajos világunk nagyvárosaiban, ahol a mindennapi tevékenységek okozta zaj könnyen zavaróvá válhatott. Meglepő lehet, de már állítólag az ókori civilizációk előtt is próbáltak szabályokat hozni a zajszennyezés ellen, sőt büntetésekkel próbálták fenntartani a nyugalmat.

De a Földön sokáig csend uralkodott. A földi élet keletkezése után több mint 200-250 millió év telt el, mire a rovarok zümmögése elkezdte betölteni a levegőt, és egy teljesen új akusztikus világot teremtett. A kabóca rokonainak legkorábbi ismert kövületei is ebből az időből származnak. A gerincesek valószínűleg ugyanabban az időben kezdtek kísérletezni a hanggal, amikor a rovarok elkezdtek zümmögni és ciripelni. A mai kétéltűek, hüllők és emlősök mindegyike rendelkezik egy gégével, vagy „hangdobozzal”, a légutak tetején. Ez a tény arra utal, hogy utolsó közös ősüktől örökölték, ami azt jelenti, hogy a gége majdnem olyan idős, mint maguk a szárazföldi gerincesek. Tőlük vált igazán hangossá a világ, és még az ember is megjelent az idő előrehaladtával.

Zajos világunk első ismert zajrendeletei ma már elég viccesnek hangzanak

A görög Szübarisz városának tanácsa úgy rendelkezett a Kr.e. 6. században, hogy a fazekasoknak, bádogosoknak és más kereskedőknek a város falain kívül kell lakniuk az általuk keltett zaj miatt. Ráadásul a kakasokat is betiltották. Julius Caesar nem sokkal halála előtt Kr.e. 44-ben döntött úgy, hogy az ókori Rómában a szekerek és kocsik fémkerekű döcögése jelentős zajforrás a város szűk utcáin. Ezért rendeletben tiltotta meg a kocsiforgalmat „napkelte után és a nap tizedik órája előtt” azokon a területeken, ahol emberek éltek.

Az ókori Athénban is voltak hasonló intézkedések. A piacon és nyilvános helyeken a túlzott zajkeltést korlátozták, különösen vallási szertartások idején, amikor a csendet és tiszteletet elvárták. A zajongás itt nemcsak zavaró volt, hanem tiszteletlenségnek is számított az istenekkel szemben. Hippokratész volt az első, aki egyértelműen azonosította a fülzúgást, amelyet gyakran a hosszan tartó zajnak való kitettség okoz.

Ha pedig az első ismert zajra panaszkodót nézzük, akkor az az Atrahaszisz Kr.e. második évezred mezopotámiai eposzának, fordítása szerint Enlil volt.

„A föld nagyra nőtt, az emberek sokasodtak, a föld bömbölt, mint egy bika. Zavargásukra az isten elszomorodott. Enlil hallotta kiáltásukat és így szólt a nagy istenekhez: Nyomasztó lett az emberiség lármája számomra, Zavargásuk miatt kialvatlan vagyok.

Ennek a – mai emberek számára – nyavalygásnak ható sirámnak természetesen súlyos következménye volt, de a világunk később is csak hangosabb lett. A középkori Európában a zajszabályozás szintén fontos volt. Különösen a kolostorokban, ahol a szerzetesek napirendje a csendes meditációra és imádkozásra épült. A csend szabályai szigorúak voltak, aki megszegte ezeket, büntetésre számíthatott. Sok kolostorban a csendet olyan fontosnak tartották, hogy a beszédet csak meghatározott időpontokban engedélyezték.

Már a XIII. századi Londonban is csak bizonyos területre költözhettek a zajos vagy kellemetlen szakmák – tímárok, hentesek, kovácsok. A XVI. században pedig már kifejezetten zajos városnak tartották Angliát.

Az ipari forradalom idején a zajproblémák új szintre léptek

James Watt gőzgépe jelentős előrelépés volt, ami felgyorsította az ipari forradalmat, de a történelem legjelentősebb zajnövekedését idézte elő. A gyárak, a vasutak és a gőzgépek zaja gyorsan zavaróvá vált, különösen a városokban. Az emberek egyre inkább érezték a csend fontosságát és a XIX. század végére már megjelentek az első zajszabályozási törvények is. Bár állítólag az első zajszabályozási törvényt Európában Edinburgh városában vezették be, még 1619-ben. Ez megtiltotta a kocsik éjszakai használatát a város utcáin, mivel ezek zajos kerekei zavarták a lakók nyugalmát.

A történelem leghangosabb zaja akkor keletkezett, amikor 1883. augusztus 27-én reggel a vulkáni eredetű Krakatau sziget (vulkánkitörés miatt) szinte teljesen eltűnt. Ehhez képest semmiségnek hat, hogy 1890-ben Londonban megalakult a világ első Zajelhárító Társasága. Fő célpontjuk az újonnan feltalált motorkürt volt. A XX. századra a zajprobléma tovább súlyosbodott, mivel a technológiai fejlődés és a városi életmód gyors ütemben terjedt. Így a zajszennyezés a modern társadalom egyik jelentős kihívásává vált.

Az autóipar robbanásszerű fejlődése és a gépjárművek széles körű elterjedése jelentősen hozzájárult a városi zajszint növekedéséhez.

A. H. Taylor villamosmérnök 1924-ben vezette be a decibelt, az új hangmérési egységet. Az 1957-es chicagói övezeti rendelet pedig már az első zajrendelet a világon, amely meghatározza a maximális zajszintet. Mégis a háborúk, a repülőgépek és a sugárhajtású repülők újabb zajforrást teremtettek. Ezért a 20. század második felében számos országban jelent meg zajszabályozási törvény és rendelet. Az Egyesült Államokban például 1972-ben létrehozták a Környezetvédelmi Ügynökséget (EPA), amely a zajszennyezés kezelésére is szakosodott. Az európai országok is fokozatosan vezették be a zajvédelmi előírásokat, mint például az építkezési és közlekedési zajok csökkentésére irányuló intézkedéseket.

Napjainkban zajos világunk és a zajszennyezés kezelése olyan komplex feladat, amely a technológiai újítások, szabályozási intézkedések és közösségi erőfeszítések kombinációját igényli. Az Európai Unió tagállamaiban a környezeti zaj értékelését és kezelését egy 2002-ben született közösségi irányelv (49/2002/EK) szabályozza. Az irányelvet a környezeti zaj értékeléséről és kezeléséről szóló 280/2004. (X. 20.) Korm. rendelet ülteti át a hazai jogrendszerbe. Így Magyarországon is szép számban vannak zaj elleni jogszabályok, mégis sokszor problémás az emberi együttélés.

Ilyen esetekben magunkra, illetve hozzáértő szakemberekre vagyunk utalva.