Azt szokták mondani közhelyesen, hogy az információ hatalom.

Ennek a kijelentésnek azonban számos vetületét érdemes vizsgálni, mivel az információhoz való hozzáférés, az információszabadság gyakran kulcsfontosságú kérdés például a demokrácia, az emberi jogok szempontjából is. De, ne ugorjunk nagyot!

Martin Gurri, a CIA egykori vezető elemzője szerint a világszinten növekvő káosznak technológiai oka van. Ráadásul az információt tekintve is forradalmi időket élünk. „Az információ nem fokozatosan nőtt a történelem során, hanem nagy impulzusokban vagy hullámokban terjeszkedett”. Így hát Kedves Olvasó, Gurrival együtt üdvözlünk az “ötödik hullámban”! Az első hullám az írás megjelenése volt, a második az ábécé kialakítása, ezt követte harmadikként a könyvnyomtatás, negyedikként a tömegkommunikáció megjelenése. Napjainkban az internet és a közösségi média jelenti az ötödik, forradalmi kommunikációs hullámot.

A digitális emberiség híresen virtuális és közvetett világban létezik. Hogyan zajlik ezen a terepen a digitális véleménynyilvánítás, kinek a kezében van az internet, miért vált kiemelten fontossá a szólásszabadság és mindehhez hogyan kapcsolódik a cenzúra? Dr. Gosztonyi Gergely médiajogászt és jogtörténészt, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának habilitált egyetemi docensét kérdeztük.

TudományPláza: – Adja magát a kérdés, hogy szüksége van-e az emberiségnek cenzúrára?

Dr. Gosztonyi Gergely: – Attól függ, mit értünk a fogalom alatt. Ha a 19. századig fennálló leginkább elfogadott definíciót vesszük – azaz, hogy a megjelenés előtt álló tartalmakat előzetesen engedélyeztetni kell –, akkor az állam és az egyház a saját szempontjai szerint helyesen járt el évszázadokig. Tudjuk azonban, hogy ezekbe a saját szempontokba messze nem fért bele Rousseau, Hobbes, Locke, Voltaire és társaik, akiket ma már mint a társadalmi fejlődés szempontjából fontos gondolkodókat tartunk számon. Az előzetes vizsgálat a mai kommunikációban szinte lehetetlen lenne, bár szerte a világban vannak rá próbálkozások. Ma utólag próbálják a megjelent tartalmakat ellenőrizni. Ez azonban újabb kérdéseket vet fel. Gondoljunk csak a nagy tech-cégek által végzett moderálásra! Így a kérdésre inkább azt válaszolnám, hogy tartalomellenőrzésre és -szabályozásra biztosan szükség van (tekintve például a gyermekpornográfiát az interneten), azaz az egyértelműen jogellenes tartalmak eltávolítása mindmáig célként kell legyen. Ugyanakkor arra, hogy mi az egyértelműen jogellenes tartalom más és más válasz létezik a különböző jogrendszerekben és országokban, ami jelentősen megnehezíti a kérdésre adható egyértelmű és könnyű választ.

A kommunikációs terület szempontjából nézve mik a cenzúra nagy mérföldkövei? Mai világunkban melyik mérföldkő játszik meghatározó szerepet, és miért?

Jonathon Green úgy fogalmazott – Nicolas J. Karolidesszel közös – hatalmas méretű cenzúraenciklopédiájában, hogy „A kommunikációt mindig is ellenőrzés alatt tartották. A két jelenség kölcsönös viszontagságokban kapcsolódik egymáshoz, és ahogy a kommunikáció elterjedt, úgy nőtt a cenzúra is.” Minden bizonnyal a legelső emberi interakciók óta létezik az a kérdés, hogy szabad-e beszélni (vagy kommunikálni bármilyen formában). Ha ezt vesszük alapnak, akkor a cenzúra mindig jelen volt, de akkor erősödött meg, amikor valamiféle technológiai ugráshoz érkeztünk, és megsokszorozódott azok száma, akik egyáltalán részt vehettek a kommunikáció folyamatában. Ennek kapcsán az írásbeliség elterjedését, a könyvnyomtatást, a 20. századi elektronikus médiát, majd a – valójában csak a 21. századra igazán elterjedő – internetet szoktuk mérföldköveknek tekinteni.

Az internetes kommunikáció egyértelműen megváltoztatta a világhoz való hozzáállásunkat. A kommunikáció történetében még soha ennyi résztvevő nem nyilatkozhatott meg nem folytathatott párbeszédet egymással. Ugyanakkor ez az exponenciális felhasználói növekedés rávilágított a bajokra is. Sok kutató szerint ezekért nem az internet felelős, hanem „csak” kinyitotta előttük az ajtót. Éppen ezért érdemes egy kicsit a jelenség mögé nézni, társadalmi, gazdasági, politikai okokat elemezni.

Milyen hatással van a cenzúra a társadalomra?

A véleménynyilvánítás szabadsága, a demokratikus társadalmakban, az egyik alapvető jog a 21. században, amelybe ugyanúgy beleértjük az információk megszerzésének részjogosítványát, mint azt, hogy szabadon kommunikálhatunk. Ennek minden jogellenes korlátozása áttételesen a társadalmat is befolyásolja. Ha nincs megfelelő információnk, akkor nem tudunk önjogúan részt venni például a választások folyamatában. Vagy, ha részt is veszünk, akkor ezt nem valódi, igaz információkra alapozva tesszük. Így áttételesen mindenki, aki cenzúrával foglalkozik, magával a társadalommal és a társadalmi kommunikációval foglalkozik.

Jogilag milyen nagyobb kérdéseket és fogalmakat vet fel a cenzúra, mik a szakmai forrópontok?

Jonathon Green-t idézve: „a cenzúra nemzetközi, folyamatos és átható, de nem kiszámíthatóan monolit. Az egyik nemzet számára legfontosabbnak tűnő aggodalmak értelmetlenek egy másik számára.” Azaz a legnehezebb kérdés, hogy a közbeszédben egyszerűnek tűnő kérdések (például: korlátozzuk a gyűlöletbeszédet), jogi értelemben „forró krumplik”. Az, hogy hol húzzuk meg a gyűlöletbeszéd határait kultúránként, országonként vagy akár beszélőként eltér. Amikor meg tartalomellenőrzésről beszélünk, a politika minden országban leegyszerűsítve hozza elő ezeket a kérdéseket. Pedig, ha van felelősség, akkor pont ott kellene jóval óvatosabban fogalmazni. Egyáltalán nem vagyok a nagy tech-cégek fogadatlan prókátora, de meg kell jegyezni, hogy ők – napjaink bűnbakkereső politizálásában – könnyű és nagy célpontoknak tűnnek, miközben egyértelmű, hogy a jogalkotók nem végezték el a feladatukat az elmúlt években.

Beszélhetünk-e olyanról, hogy egészséges cenzúra, amire tényleg szükség van, vagy magunktól kellene várni az önszabályozást?

Sofia Rosenfeld azt írta: „úgy tűnik, hogy az elméletek szintjén többé már nincs egyetértés abban, hogy mit is tekinthetünk cenzúrának.” Azaz, ha a jogellenes tartalmak eltávolítását értjük alatta, akkor létezik „egészséges cenzúra” – bár kérdés, hogy akkor cenzúrának nevezzük-e. Egészséges tartalomellenőrzés biztosan létezik és kell, létezzen!

Milyen sarkalatos pontjai vannak a közösségi média szabályozásának?

A szabályozásnak alapvetően több kulcskérdése is van. Egyrészt milyen szinten kellene szabályoznunk? Nemzeti szinten? Megfosztva ezzel magunkat az internet világméretű pozitívumaitól? Vagy világszinten, ami nem tűnik reálisnak jelen pillanatban. A másik kérdéskör, hogy az internetre felkerülő tartalmakat milyen módon ellenőrizzük – ebben jelentősen eltérnek az USA, az Európai Unió és egyes ázsiai országok válaszai. Harmadrészt felmerül egy méretbeli kérdés is. Vajon ugyanúgy kell-e szabályozni a Facebook-ot, mint egy öt ember által olvasott blogot? Negyedrészt az is érdekessé válik, hogy képesek vagyunk-e tudomásul venni (és ebben bizonytalan vagyok, látva az EU-ban elfogadott intelligencia szabályozást), hogy itt egy olyan technológiát próbálunk szabályozni, ami folyamatos változásban van. A jog mint követő rendszer ezt a négy kérdést egyazon időben nehezen tudja átfogni. Eközben viszont a közönség részéről egyre erőteljesebb nyomás van a politikusokon, hogy lépjenek. Az ilyen nyomások a politikának sem tesznek jót, így túlszabályozás vagy rossz minőség várható következményként.

Van-e rálátásunk arra, melyik social media csatorna hogyan cenzúrázik? Vannak-e tipizálható formulák vagy tetten érhető eltérések?

Fontos tudni, hogy a szabályok megtiltják a feltöltött tartalom folyamatos monitorozását, azaz a cégek folyamatos ellenőrzést nem végezhetnek. Ez ellentétben állna a véleménynyilvánítási szabadság alapjogával. Így leginkább értesítés alapján dolgozhatnak, ami viszont cseppben a tenger. A cégek – már csak a rájuk felkerülő tartalom mennyisége miatt sem – képesek csakis emberi erővel megoldani ezt a kérdést, így az emberi moderátorok mellett a mesterséges intelligenciát is használják. Ugyanakkor mindkettővel számos probléma van, ezért messze még a valódi megoldás.

Az algoritmusok által végzett cenzúra előnye nyilván az automatizáltság és a mennyiség. Ilyen volumenű nyilvános tartalommal még sosem találkozott az emberiség korábban, és az algoritmusok képesek szűrők, szavak, kifejezések segítségével az emberi moderátorokéhoz képest töredékidő alatt nagy mennyiségű tartalmat átvizsgálni. Ugyanakkor az algoritmus számos dolgot nem tud kezelni. Elég, ha csak az iróniára vagy a magyar weben nem oly régen megjelent, terjedő és borzasztó „C-típusú állampolgár” kifejezésre gondolunk. Ennek önmagában, a szavak szintjén nincs jogellenes tartalma, ám a kontextus, ahogy használják, bőven megvalósíthatja a gyűlöletbeszéd szintjét. Ezt egy algoritmus nehezen tudja kiszűrni emberi segítség nélkül. Ráadásul a cégek algoritmusait is üzleti titokként kezelik, azaz nem vagy nehezen ismerhetők meg.

Ha emberek végeznék a cenzúrát […] egyáltalán megvalósítható-e ez, vagy az lenne, hogy világ egyik fele ellenőrizi a másikat?

Ez a fele sem oldhatja meg önmagában a kérdést, mert például egy perc alatt 500 órányi tartalmat töltünk fel csak a YouTube-ra, azaz egy óra alatt 30 000 órányi anyagot. Nincs annyi ember a világon, aki ezt képes volna ellenőrizni, még akkor sem, ha ennek a jelentős része jogszerű. Ugyanis a kis százaléknyi jogellenes tartalom is hatalmas mennyiség, amik között ugyanúgy vannak, mondjuk jogvédett termékmegnevezéssel kapcsolatos kérdések, mint az Iszlám Állam lefejezős videói. Nyilván két szélsőséget jeleztem most, de rengeteg a szürke zónás kérdés, amire a moderátornak fél perces döntési lehetősége van. Bár a Facebook tagadta, hogy ez lenne a helyzet, nagyon érdemes elolvasni Casey Newton „The Trauma Floor” című cikkét 2019-ből a Verge magazinban. Mindezek mellett felmerülnek a nyelvi kérdések is, amivel a helyzet tovább bonyolítható.

Merre halad ma a világ, mit várhatunk jogi területen?

Minden attól függ, milyen államra vonatkozik a kérdés. Nincs olyan ország, ahol ne létezne tartalomellenőrzés. Nyilván jelentős eltérések vannak a különféle országok jogi fogalmai között, ám a valódi ellenőrzést ma még nem az államok végzik, hanem a nagy tech-cégek, amik viszont országhatárokon átívelően működnek. Az is egyértelmű, hogy a sajtószabadság helyzete és a társadalom fejlettségi szintje jelentős mértékben befolyásolja a helyzetet, így nem érdemes összevetni Kanadát és például Észak-Koreát.

Kínában teljes körű ellenőrzési és megfigyelési rendszerek működnek, Indiában teljes régiókat „vágnak le” az internetről, digitális sötétségbe taszítva az ott élőket, Iránban blokkolják egyes szolgáltatások elérését, Izrael jelentősen zavarja az internetes kapcsolatot Gázában, és így tovább. A sort hosszan lehetne folytatni. Azaz az állampolgárok információtól való elzárása egyre inkább tendenciának tűnik. De, ha átugrunk Európára, itt sem tökéletes minden. Törökország például pár éve a teljes Wikipedia-hoz való hozzáférést megtiltotta egy darab aloldal miatt. Az Európai Unión belül több országban tiltott a torrentezés vagy korlátozás alá esik a VPN használata. A semleges sávszélesség biztosítása elvi szinten működik, de a gyakorlatban, mind az Európai Unióban, mind az USA-ban számos problémát látunk. Azaz mindig ugyanoda lyukadunk ki: a cenzúra az, ami elzárja az állampolgárokat a szükséges információktól. A fogalom már csak akkor használható napjainkban, ha megpróbáljuk a korábbi szűkös értelmezést egy tágabb kerettel felváltani.

Mégis, a cenzúra elválaszthatatlan a jogi szabályozás többi, kommunikációt érintő területétől. Nagy várakozással tekint mindenki az Európai Unió új digitális szolgáltatásokról szóló jogszabálycsomagjára. Senki nem állítja, hogy minden problémát varázsütésre meg fog oldani, de lépésnek megteszi. Olyanokra kell itt gondolni, mint például hogy a cégeknek mostantól indokolniuk kell a moderálási döntéseiket vagy, hogy a felhasználók jogorvoslathoz juthatnak ezekkel szemben. Apró, de fontos lépések ezek, amelyeket ha korábban meglépnek a politikusok, talán nem harapódzott volna ennyire el a helyzet.

Tehát a cenzúra és a hatalom komoly kapcsolatban vannak?

A tartalomellenőrzéshez és a cenzúrához is hatalom kell. Korábban évszázadokig az állam és az egyház kéz a kézben végezte ezt. Mára már messze nem ilyen egyértelmű a helyzet. Ki cenzúráz a Facebook-on, ami egy magáncég kommunikációs platformja? Ki van hatalmi helyzetben? Jack M. Balkin ezt úgy fogalmazta meg, hogy „a cenzúrát privatizálták az államok”, és a platformokon a nagy tech-cégek az urak. Ugyanakkor az utóbbi pár évben látható, hogy a politika vissza szeretné szerezni az irányítást.

Vannak-e a cenzúrához kapcsolható érdekes területek, új fogalmak, amelyekre érdemes felhívni a figyelmet?

Az egyik legérdekesebb fogalom a kiberszuverenitás, amit egyre több ország érez magáénak. Ez azt jelenti, hogy az adott országok szabályozni akarják, hogy a „saját” internetükön milyen tartalmak jelenhetnek meg, azaz a saját országuk állampolgárai mit fogyaszthassanak. Ez már bizony nincs messze az 1984-től vagy a Kínai Népköztársaság internetjét ma jelentő Nagy Tűzfaltól és Aranypajzstól. Ugyanígy érdekes a deepfake tartalmak kérdése, amely a módosított vagy készített emberi arcot, hangot és minden főbb tulajdonságunkat jelenti. Ez elindult a híres emberek pornográf felvételekre való montírozásával (az úgynevezett morphporn-nal) és eljutott odáig, hogy ma már az USA elnökéről is vannak ál-felvételek. Akár akarjuk, akár nem, bele kell gondolnunk ennek következményeibe, mert ki tudja, mikor születik meg az az ál-felvétel, ami mindent megváltoztat abban, ahogy most ismerjük a világot. Nagyon javaslom olvasásra e témában az Aczél Petra és Veszelszki Ágnes szerkesztésében napvilágott látott Deepfake: a valótlan valósága című tanulmánykötetet.

Milyen lenne a mai internetes világ cenzúra nélkül?

Ha maradtunk volna vagy maradnánk a tartalomellenőrzés nélküli internetes világban, sokan lepődnének meg. Ez a 4chan és az 8kun világa, ahol bármilyen tartalom elénk kerülhet bármiről. Senkinek nem javaslom, hogy elmélyedjen benne! Romain Badouard 2020-as gondolatát felhasználva kijelenthető, hogy „sok szempontból a véleménynyilvánítás szabadságának aranykorát éljük, mivel soha nem volt még ilyen könnyű nyilvánosságra hozni egy gondolatot, és azt lehető legtöbb emberhez eljuttatni.” A másik oldalról ugyanakkor még sosem volt ilyen egyszerű technikailag ezen tartalmakat elzárni a nagyközönség szeme elől. Ez nem más, mint egy demokratikus paradoxon, ami szép kihívást jelent mindannyiunknak a jövőben.