A kedves Olvasó is valószínűleg ismeri az Einsteinnek tulajdonított bonmot, ha ,,a méhek kipusztulnak, akkor azt az emberiség legfeljebb négy évvel éli túl”!

Bár a mondás valóságtartalma megkérdőjelezhető, igazságtartalma semmiképpen sem! A tudomány jelenlegi állása  szerint a méhfélék körülbelül 100 millió évvel ezelőtt jelentek meg a Földön. Az ökoszisztémára gyakorolt hatásuk felbecsülhetetlen, hiszen a méhcsaládok számos növényfaj beporzását végzik el. Észak-Amerikában több mint 4400 méhfaj végzi a teljes beporzását olyan haszonnövényeknek, mint alma, áfonya, dinnye, brokkoli, áfonya, cseresznye és mandula. Ennek eredményeképpen nő a biodiverzitás, ami visszacsatolva szintén erősíti a méhek szaporodását és elterjedését majdnem az egész földgolyón.

A méhek által végzett munka legértékesebb termékei a méz és a propolisz. Éppen ezért, az emberek már igen korán felfedezték maguknak ezeket a rovarokat és házasították őket. Leletek tanúskodnak arról, hogy a háziasítás már Krisztus előtt 7-6000-ben végbement. A háziasítás kezdetben koránt sem a nagyüzemi méztermelésről szólt, hanem a méhcsaládok regisztrációjáról és tenyésztéséről. Ennek jótékony hatása során a méhek elterjedhettek szerte a világon és a folyó menti civilizációkat szó szerint tejjel-mézzel folyó Kánaánná változtatták.

Az ipari kor beköszöntével azonban a helyzet gyökeresen megváltozott.

Az intenzív mezőgazdasági termelés jelentős mértékben gépesítve lett. A természet által uralt vidékekből végeláthatatlan monokultúrák és mezőgazdasági művelésbe vett parcellák keletkeztek. A méztermelés tömegtermeléssé vált, ezzel párhuzamosan a méhészkedés szakmai színvonala csökkent. A szabadon megvásárolható vagy kibérelhető földterületek csökkenésével a gazdálkodni vágyók a jóval olcsóbb méhészkedés felé fordultak.

A folyamatos és emelkedő profitszerzés iránti vágy miatt a kezdő méhészek elfelejtik, hogy a méhcsaládok között megfelelő, több száz méteres távolság az optimális. Ezt a méhlegelők folyamatos visszaszorulása indokolja. Továbbá a méztermelés kevesebb, mint felét lenne szabad elvenni a kolóniáktól, hiszen a másik felét az áttelelésre kellene fordítani. A méhkaptárak folyamatos kizsákmányolása, a telelő rovarok cukorszirupos etetése mind-mind hozzájárulnak a következő évek romló mézminőségéhez.

A romló mézminőség pedig nem a minőség feljavítására ösztönöz, hiszen a körülményrendszerben olyan invazív növény- és állatfajok jelennek meg, amelyek lassacskán tönkreteszik a méhlegelők biodiverzitását. Gazdasági szempontból pedig a gyakran hamisított, mesterséges ízfokozókkal és anyagokkal kipótolt import méz olyan nyomás alatt tartja a termelőket, ami miatt a degradáció végtelen körforgássá válik.

Ehhez jön hozzá az éghajlatváltozás, amely a holocén korszak óta kialakult, szigorú, +-1 Celsius fokos hőmérséklet-ingadozást és menetrendszerű évszak-váltakozást teljes mértékben felborítja. A hosszú és száraz nyarak kiszárítják a flórát, míg a hirtelen beköszöntő heves esőzések és fagyok elverik a virágzást. A gyors lehűlés a kaptárakba kényszerítheti a dolgozókat, de akár meg is ölheti őket. A méhek kihűléses halála mellett egész kolóniák, méhcsaládok fagyhatnak el, ha a belső hőmérséklet 30-35 Celsius fok alá süllyed jelentősen és tartósan. Ilyenkor a kaptárt csak egészséges méhek képesek ,,felfűteni”, de betegségek tucatja áll lesben.

A nem megfelelő állattartás során a méhcsaládok, méhek közötti legsúlyosabb betegség a nozéma, más néven gyomorvész elterjedése. Kórokozói a spórás egysejtűek, amelyek az év bármely szakában képesek előfordulni.

A nozémás megbetegedés során a méhanya petevezetéke sorvadni kezd, ami a kolónia lenéptelenedéséhez vezet hosszú távon. A tünetek során a dolgozók a bélsarukat a kaptárba ürítik, amivel tovább fertőznek, továbbá apatikusak lesznek és egész szezonban nem rajzanak ki gyűjteni. Minden olyan külső körülmény, amely a kaptár belsejében optimális 30-35 Celsius fokot mérsékli, végzetes hatással van az egész kolóniára. Gyakori társfertőzője a Malpighi-amőba, amely a méh Malpighi-edényeit károsítja ciszták képzésével. Ezek a fertőzések különösen a zárt térben teleltetett méhcsaládokra jelentenek veszélyt.

A rovarölőként használt idegmérgek, főleg a Fipronil és Thiacloprid tartalmú vegyszerek, több kutatás szerint szignifikánsan megnövelik a nozémás megbetegedések számát a kolónián belül. A gazdák egyetlen lehetséges fegyvere az antibiotikum, azonban a fumagillin antibiotikuma nem írtja ki az egysejtűeket, pusztán a további szaporodásukat fékezi meg. Ugyanakkor, mint minden antibiotikumos kezelés során, a rezisztencia kialakulására ebben az esetben is nagy az esély.

A vadon élő, vagy kint teleltetett példányoknál, illetve a fokozottabban ridegtartott fajoknál pedig az antibiotikum-kúra elérhetetlen, miközben a fertőzést könnyedén veszik át más, háziasított kolóniáktól. A nozémiás ritkítás már komoly hatással van a vadon élő populációkra is, tekintve, hogy a méheknek a rendkívül invazív betegség mellett, további ellenségekkel is szembe kell nézniük.

Az ázsiai méhatka, a légcsőatka, a gyurgyalag, a fecske, a fullánkos darazsak, a rablólegyek és bizonyos pókfajták is veszedelmes ellenfelek számukra!

A szabad szemmel látható, illetve mikroszkopikus méretű ellenségeken túl, a harmadik legveszélyesebb körülmény a vegyszerezés. Mivel a méhek beporzása szükséges a haszonnövényeink csaknem 75%-ánál, a méhészkedés igencsak a földműveléshez kötött tevékenység. Ugyanakkor az intenzív művelés és a föld folyamatos degradációja miatt a farmerek egyre több vegyszert használnak az invazív kártevők kiirtására és a talaj ásványi anyagainak visszapótlására.

A neonikotionid növényvédőszerek – imidakloprid, klotianidin és tiametoxam – a legveszélyesebbek. Használatukat szigorú szabályokhoz kötötte több nemzetközi szervezet is, köztük az Európai Unió. Ugyanakkor a napraforgók virágzása idején észlelhető a legnagyobb méheltűnés világszerte. Ez megint az igencsak aktív vegyszerhasználatot valószínűsíti. Bizonyos hígított, vagy megváltoztatott kémiai szerkezetű szerek kibújhatnak a rendszabályozás alól. Mondván, a szer nem öli meg a méheket, de valójában a méh a tájékozódási képességei elvesztésével ugyanoda jutunk.

A befolyásos döntési pozícióban lévő vezetők tisztán látását korlátozza az agrolobbi tevékenység, illetve a kutatások forráshiányos volta.

Tévedés lenne azonban mindent a kapitalizmusra és a politikára fogni. Az összképet jelentős mértékben árnyalja – és korántsem a méhek javára –, hogy az emberek félnek. A félelmeket jelentősen felkorbácsolja egy más kontinensről származó méhfaj, vagy egy-egy horrorfilm. Ahol kisméretű, repülő ízeltlábú terjeszt globális kórt, ahol a csípéseket halálos kimenetelűnek bélyegzik, a heveny allergiás reakciókat pedig tömegesnek festik le. Ilyen félelmek hatására a lakrészek közelében megjelenő méhkasokat nem elköltöztetik, hanem veszélyes állatokként jegyeztetik be lakóikat és rovarirtókat hívnak.

A méhészkedésből származó termékek adójának csökkentése helyett, a dömpingáras import ellen szükséges lenne egy olyan minőségbiztosítási rendszer kidolgozása, amely univerzálisan elismert és mindenhol kikényszeríthető lenne.

Ezek után belátható, hogy a méhcsaládok eltűnésének problémája nem csak sokrétű, de sokunk felelőtlensége és érdektelensége miatt bekövetkező állapot! A Föld tömeges kihalásait ugyan az állat- és növényvilág mindig túlélte, de mindezt az emberiség előtt és több millió éves viszonylatban! Ne feledjük, fogyasztói társadalomban a tájékozottságunk és fogyasztásunk a legkonkrétabb szavazatunk!

Forrás:

agrarszektor.hu
latimes.com
nationalgeographic.com
businessinsider.com
nebih.gov.hu
news.un.org
scientificamerican.com