A festményhamisítás művészete


A festményhamisítás több milliárd dolláros iparág.

A könnyű pénzszerzés ígéretén túl a festményhamisítás eszköz a bosszúállásra a művészvilágon, aminek szereplői nem értékelték eléggé az alkotók saját műveit, és ahhoz túl ostobák, hogy észrevegyék, amikor átverik őket.

A festményhamisítás bosszú a művészvilágon.Legalábbis így vélekedik Noah Charney, a festményhamisítás szakértője, aki nemrég megjelent könyvében egy olyan művészt is „leleplez”, akiről eddig kevesen gondolták volna, hogy ilyen kétes ügyletekbe keveredett. A Sixtus-kápolna mennyezetfreskójának alkotója, Michelangelo ókori római szobrok hamisítójaként kezdte karrierjét, de mire a csalás kiderült, már a saját jogán is elismerték a tehetségét. Charney szerint a festményhamisítások évente több milliárd dollárt hoznak a bennük érdekeltek konyhájára, és az iparág hagyományai egészen a reneszánszig visszavezethetőek, amit a művészvilág informális adásvételi szokásai is támogatnak. Általában az is igaz, hogy a hamisítványokat készítő művészek nem maguk próbálják eladni a műveket, hanem közös vállalkozásba fognak valakivel, aki a galériákat járja majd velük.

Az elnagyolt kézjegy, amatőr ecsetvonások, rajzbeli hibák és a rosszul eltalált modor mind olyan tulajdonságok, amelyek nyomra vezethetik a művészettörténészeket, csakúgy, mint a színek vagy az árnyékolás pontatlansága. Az olajfestményeken idővel repedések hálózata (szakszóval: craquelure) jelenik meg, aminek alapos tanulmányozásával el lehet dönteni, hogy természetesen vagy kémiai eljárásnak köszönhetően alakultak-e ki. Az eredetiség kérdése időben előrehaladva is változhat. A Munkácsy műhelyében, a tanítványainak kiadott feladatok a XIX. században a mester festményeinek számítottak (alá is írta őket), ma viszont már erősen vitatottak, ha nem is szó szerinti hamisítványok.

Egy-egy kép másolásánál egyszerűbb megoldás, ha egy megfelelő stílusú és adott korszakból származó képre az eredetinél nagyobb nevű alkotó aláírását hamisítják. Ha pedig valaki biztosra akar menni, olyan festményeket készít el újra, amiknek létezéséről tudnak ugyan művészeti körökben, esetleg leírás is akad róla, de maga a kép eltűnt. Mások egyszerűen csak az adott művész stílusát igyekeznek utánozni, kihasználva, hogy a termékeny festők műveinek katalógusát hosszú évtizedeken keresztül állítják össze, és csak ritkán nevezhetőek teljesnek.

Van Meegeren: életmentő festményhamisítás.Ezt az utóbbi stratégiát alkalmazta például Han van Meegeren, egy ópiumfüggő művész, aki az 1920-as években mai értékben 65 millió dollárt keresett Vermeer és más németalföldi művészek utánzásával. Amikor a II. világháború után az egyik képét megtalálták Hermann Göring, a Harmadik Birodalom második emberének tulajdonában, van Meegerent bíróság elé állították, amiért holland nemzeti kincseket adott el a náciknak. Ekkor bevallotta, hogy hamisítványról van szó, de senki nem hitt neki – tanúk előtt kellett egy hamis Vermeer-képet festenie, hogy elkerülje a börtönbüntetést. 1947-ben szinte népmesei hősként halt meg, mint a férfi, aki átverte Göringet.

A közelmúltban egy hamisítási botrány miatt az egyik nagynevű New York-i galéria, a Knoedler is kénytelen volt bezárni a kapuit. Egy Glafira Rosales nevű nő ugyanis azzal a történettel állt elő az igazgatónak, hogy egy ügyfele hozzájutott egy 1950-es években aktív galériatulajdonos gyűjteményéhez, és most el akarja adni a képeket. Az évek során 40 festményt adott el a Knoedlernek, és bár Ann Freedman, a galéria vezetője konzultált szakértőkkel az eredetiségükről, azok elég meggyőzőnek találták az alkotásokat. Amikor az egyik vevő évekkel később a válása miatt el akarta adni a 17 millió dolláros „Pollock“-ját, a törvényszéki vizsgálatok kimutatták, hogy hamisítvány. A belga férfi perrel fenyegette a galériát, mire az visszaadta a pénzét és bezárt. A hosszadalmas bírósági tárgyalások során kiderült, hogy a Rosales által eladott képek mindegyike hamis volt, amelyeket egy 76 éves kínai bevándorló festett a nő lakásán, összesen 33 millió dollárhoz, és a történet végére életfogytiglani börtönbüntetéshez juttatva őt.

Az 1980-as években az amatőr festő John Myatt hirdetéseket adott fel egy újságban, és „elérhető áron vállalta másolatok készítését bármilyen műről”. Mivel a saját nevét írta alá, a vállalkozás teljesen legális volt. 1986-ban az egyik vevő, John Drewe elmesélte neki, hogy 25 ezer dollárért sikerült eladnia Myatt egyik kubista másolatát egy aukciós háznak, és egy visszautasíthatatlan üzleti ajánlattal állt elő. Az elkövetkező években Myatt körülbelül 200 képet festett, köztük Le Corbusier és Matisse munkáinak másolatait, miközben Drewe a dokumentumokat (levelek, számlák, leltári jegyzékek) állította elő, amelyeket becsempészett a Tate Galériába vagy a Victoria és Albert Múzeumba. Időközben megromlott köztük a viszony, ezért amikor a Scotland Yard letartóztatta Myattet, ő a tanúvallomásával segített Drewe elítélésében, aki két év börtönt kapott. Rövid büntetésének letöltése után Myattet a saját művei tették híressé.

Az egykori hippit is gazdaggá tette a festményhamisítás.Wolfgang Beltracchi nemrég szabadult a börtönből, miután hosszú éveken keresztül sikeresen verte át az aukciós házakat és a művészettörténészeket. Fiatal korában sokat utazgatott Európában, ahol bolhapiacokon árult festményeket másolt, de sokkal ambiciózusabb lett, miután megismerkedett feleségével 1992-ben. Együtt több millió dollárt kerestek azzal, hogy olyan műveket adtak el, amelyeket Helene nagyapai örökségnek állított be. Beltracchi sikere abban állt, hogy a festményhamisítás során kevésbé ismert expresszionisták és modern festők műveit vette alapul, akiket hosszú ideig tanulmányozott. Ezen kívül arra sem sajnálta a pénzt és az időt, hogy olyan régi kereteket és vásznakat vásároljon, amelyek az adott időszakból származnak. Végül a 2000-es évek végén bukott le, mert egy tubus titán-dioxid pigmentet tartalmazó festéket használt, ami nem létezett Campendonk idejében. Beltracchi azt nyilatkozta, hogy 35 éves pályafutása alatt több száz festmény került ki a keze alól, de az ügy vádiratában csak 14 szerepelt. A Der Spiegel német magazin beszámolója szerint meglehetősen bizonytalan volt, hogy az ügyészek tudják-e egyáltalán bizonyítani, hogy festményhamisítás történt, ezért szerencsés fordulat volt, hogy a vádlott a tárgyalás vége előtt beismerő vallomást tett.

A londoni születésű Eric Hebborn sem tudta eladni a saját képeit, ezért olyan művészek stílusát kezdte leutánozni, mint Corot, Van Dyck, Mantegna, Rhigi, Rubens és Piranesi. A festményeket, rajzokat és szobrokat olyan neves aukciós házakon keresztül adták el, mint amilyen a Christie’s is. Évekkel később, 1978-ban bukott le, amikor a washingtoni nemzeti galéria kurátora észrevette, hogy két, különböző mesterektől származó grafikát ugyanolyan papírra rajzoltak. A felébredő gyanú további nyomozást eredményezett, de Hebborn annyira tehetségesnek bizonyult, hogy rágalmazási pertől tartva senki sem mert a bírósághoz fordulni, így ő további tíz éven keresztül háborítatlanul folytatta a munkát. 1984-ben elismerte néhány kép meghamisítását, de nyilatkozataiban leginkább a művészvilág profitorientált szereplőit, kritikusokat és műkereskedőket szidalmazta. Két könyve jelent meg a témában, és röviddel a második kiadása után súlyos (valamilyen tompa tárgytól származó) fejsérüléssel találták meg egy római utcán. Néhány nappal később halt meg egy kórházban, de legendája tovább él: dokumentumfilm és könyv jelent meg az életéről és immár lelepleződött hamisítványai is magas áron kelnek el az árveréseken.

A festményhamisítás iparágának magyar képviselője.A festményhamisítás iparágának magyar származású képviselője, Elmyr de Hory (eredetileg Hoffmann Elemér Albert) is egyike volt azoknak a művészeknek, akik eleinte a saját műveikkel igyekeztek érvényesülni, de a kudarc végül a hamisítás felé terelte őket. Az 1920-as évek párizsi kávéházaiban olyan sikeres művészekkel ismerkedett össze, mint Picasso, Derain és Matisse, és hamar kiderült, hogy kiváló beleérző-képességgel tudja mások stílusát utánozni. 1947-ben New Yorkba költözött, ahol húsz éven át több ezer festményt alkotott ismert festők modorában. Mivel a hamisítást nem tudták rábizonyítani, 1961-ben Ibizán telepedett le, és a villájában nagyvilági életstílust élt. Clifford Irving 1969-ben könyvet írt az életéről, Orson Welles pedig 1974-ben F for Fake (H mint hamisítás) címen forgatott róla dokumentumfilmet. 1976-ban, mikor megkezdődött ellene a vizsgálat, öngyilkos lett, de a mai napig akadhatnak olyan múzeumok és magángyűjtemények, amelyekben a jó nevű művészek munkájának hitt alkotások valójában Hory keze munkáját dicsérik.

Bellák Gábor művészettörténész, igazságügyi festményszakértő szerint hazánkban kár nagy port kavart hamisításokat keresni. A legnagyobb médiafelhajtás ugyanis azoknak a hamisítóknak jár, akiknek a múzeumokba is sikerül becsempészniük a munkáikat – a külföldi múzeumok komolyan vásárolnak, de itthon ez ritkán fordul elő az anyagi források hiánya miatt. A magyar művészek közül a szakértők a hamisítványok által legszennyezettebb életműnek Scheiber Hugóét tartják a szakértők. A képeinek ára a nyolcvanas években ugrásszerűen megnövekedett, ami százszámra megjelenő hamisítványokat eredményezett. Rajta kívül Horváth János Milán művészettörténész szerint Rippl-Rónai, Gulácsy, Vaszary, Csók, de Munkácsy és Csontváry is népszerű célpontoknak számítanak.

A felsorolt festők közül több életműből is merített például Jancsek Antal, akit az egyik legmegtévesztőbb festőművésznek tartanak – legismertebb munkái talán Koszta József-utánzatok. Még életében bíróság elé került, de halála után további, még szignálatlan képeket találtak a hagyatékában, melyek különböző magyar festők stílusában készültek. A városi legenda szerint a Kaposvári Egyetem egykori művészeti hallgatója szinte futószalagon dolgozott: alig 30 perc alatt képes volt egy Szász Endre-művet leutánozni. A festményhamisítás történetében valódi kakukktojás Kassák Lajos, aki a saját műveit „másolta”. A XX. század közepén képei keresetté váltak a műtárgypiacon. A külföldi galériások a korai, 20-as években készült műveit is keresni kezdték,  ezért Kassák egyszerűen visszadátumozta a frissen megfestett képeit.



Previous A tökéletes csokoládé
Next 9 meglepő barátság a történelemben

No Comment

Leave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.