Olvasási idő: 10 perc

Két katona benzines kannákkal tért vissza és sietve fellocsolták a lakást. A tűz percek alatt a férfi közelébe ért, a lángok hamarosan már a fölötte lévő padozatot emésztették.

A feszültség hangos sóhajjal szakadt fel a rejtőzködőből, hosszú idő óta most tudott először elernyedni. Megkönnyebbülten a tüzesedő falnak támaszkodott, s behunyta a szemét.

Vass Z. Zsolt: Változatok a halálra

A halálról nincs egyetlenegy olyan gondolat sem, amelyet minden ember egységesen elfogad. Azt az egyet kivéve, hogy meghal mindenki. A halált általában kétféle módon tudjuk szemlélni és átélni. Az első egy külső, a második egy belső perspektívát feltételez. A belső perspektíva csak a saját halálával képes foglalkozni, míg a külső másokéval is.

Voltaképpen azonban sokkal inkább egyek vagyunk a világgal, mint azt hisszük; annak belső lénye a mi akaratunk, annak megjelenése a mi képzetünk. Amennyiben a belső perspektíva a külsőbe ágyazott és azzal összekapcsolva összefügg, annyiban a halál jelenti e kapcsolat végét. A halál beálltát azonban nem érzékeljük, mert ahhoz testi képességekre van szükségünk, mégpedig pont olyanokra, amelyek a halál beálltával megszűnnek. Mivel ezekkel akkor már nem rendelkezünk, így azt sem tudhatjuk mi történik „belül” az emberrel halála után.

A legtöbb ember nem bírja elviselni az életet, ha nem változik. De távolról sem lép ki önmagából, mint a kivételek; ami nem hasonlít rá azt észre sem veszi vagy csak futólag. Az átlagos hétköznapi ember életértékének alapja, hogy önmagát fontosabbnak tartja a világnál. Az élet minden értékébe és méltóságába vetett hit alapja pedig a zavaros gondolkodás. Így logikusan következik, az élethez szükséges az élet téves megítélése.

A halál mindannyiunkat angyallá változtat
és a néhai hátakra
szárnyakat varázsol simákat mint
a varjak karmai

Jim Morrison

Alapvetésünk az, hogy az építészeti alkotást, csak a maga társadalmában, a progresszivitás egészének figyelembe vételével szabad vizsgálni. Az építészet egyes alkotásai, melyek az ember és a társadalom alapvető igényeit szolgálják, kereteket, tereket adnak különböző közösségi és egyéni életformák lebonyolításához. A használati tárgyak kisebb nagyobb csoportjai – település, város – kereteket, tereket nyújtanak a közösség mindennapi és ünnepnapi életformájának működéséhez is.

A funkció kielégítése iránti igények anyagi és szellemi szükségletekből származnak. A szükséglet, igény, funkció hierarchikus viszonyban áll egymással. Ezek közül a szükséglet a legnagyobb. Az igény, mert közelebb áll a realitáshoz kisebb. A funkció, mert bezárja a kielégítés lehetséges módját a legkisebb. Az anyagi funkciót kielégítő szükséges forma nem elégséges, erre Major Máté is rájön egyik cikkében és bevezeti a „túlformálás” fogalmát. De csupán történetileg választja szét, hogy meddig eredményez stílusépítészetet és hol kezdődik az új, stílus nélküli építészet. Konstruktív és nem konstruktív építészeti korszakokra osztja fel a stílusépítészek sorát. Korunkat egyértelműen a konstruktív szakaszhoz sorolja.

Az építészet sajátos alkotó munka eredménye, mely általánosítható egyéni vagy közösségi megbízatás alapján lényegében egyéni koncepció szerint, kollektív szellemi és fizikai munkával, ipari úton produkál, főleg nagyméretű használati tárgyakat, s ezeknek a társadalomra jellemző struktúrává való kisebb nagyobb együtteseit. E tárgyaknak anyagi és szellemi funkciókat egyaránt ki kell elégíteniük. Törekedni kell bennük minél magasabb szinten és minél nagyobb tömegben – az adott feltételek mellett elérhető legmagasabb esztétikai érték produkálására, hogy ne csak képviseljék, de ki is fejezzék korukat, társadalmukat.

 

Az éji pillangók és az ateisták kétszeresen
isteniek halandók
Élünk, halunk
de a halál nem a vég
Utunk a Rémálomba
folytatódik.

Jim Morrison

Hosszas bevezetőnk után eljutottunk témánkig a temetőhöz, mint egyfajta építészeti alkotáshoz. Mint minden ember, talán mi is azért tettünk ilyen tiszteletkört, mert valahol már elszakadtunk attól a világtól, ahol a haláltól még nem félt az ember és együtt tudott vele élni.

Mi a temető?

1. Szükségszerű férőhely, ahova temetkezni kell. (1876. évi XIV. tc. 113. §)
2. Az az üreg, melyet már az ősember is önkezével ásott, hogy abba magából a természetből fakadó tisztelet és kegyeletérzésből halottját eltakarítsa.
3. Kultúr ember mauzóleuma.
4. Cinikus életművészek szerint az a hely, ahova az ember mindig korán érkezik.
5. Jánossy Bernadett, tanár (PSZC Reguly Antal Szakképző Iskolája és Kollégiuma) szerint: a temető szimbolikus jelentés, jelkép.
6. Boros László szerint: a holtak végső nyughelye.
7. Gombás Katalin, rajz festés tanár (Szombathelyi Művészeti Szakgimnázium) szerint: szálláshely, menedék.

Temető szavunk az egész nyelvterületen általános. Leggyakrabban mégis a temetőkert elnevezéssel találkozunk („intettenek, hogy a temetőkertet kivigyék a templom mellől” Comeinus). A kert itt nem valami virágos kertet jelent, hanem olyan területet, amelyet körülkerítettek, amelyben többnyire gyümölcsfákat találhatunk. A XVII. sz. közepétől egyre többször találkozunk a temető főnévvel is.

Geleji Katona István: „… néhol pedig… temetőket, mint gyulafejérváriakat is meg nem kerítették…”. Maga a szó a töm ige származéka, mely a finnugor nyelvek egy részében is kimutatható. Néhány kutatás úgy látja, hogy a szó nem csak a sírba történő betemetést jelenti, hanem arra is utal, amit a sír fölé emelnek. Egy másik, korántsem ilyen általános cinterem szavunk, amely a latinon át a görögből származó szó. De ma is számos európai nyelvben a temető elnevezésre szolgál. Szimbolikus antropológia és kommunikáció elméleti szempontból a temető és az ahhoz kapcsolódó temetési szokások ugyanazokat az alapinformációkat fejezik ki. Csak a mód, a csatorna, a kódolás rendszere változhat; az alap ugyanaz marad: valamilyen veszteség érte a közösséget, az egyént.

A temetéssel kapcsolatos szokássorok a halál miatt váltak szükségessé. Egy változást, egy átalakulást, a közösség belső egyensúlyának megőrzését, helyreállítását szolgálják, vezetik le. A jelek amelyet ezekhez felhasználunk többnyire múlékonyak. Mivel elsődleges célunk bemutatni a temetőt önmagát, ezért a szokások szálát röviden elvarrtnak tekintjük ezzel a néhány mondattal.

A vallás szempontjából megközelített temető

Minden felekezet temetője különbözik egymástól, különböző jegyeket mutat és különböző dolgokat is közöl. Terjedelmi okok miatt most csak a református és a katolikus temető emberrel való kommunikációját vizsgáljuk meg.

A temető külseje általában:

Amíg a templom körül helyezkedett el, addig ugyanaz a kerítés vette körül, mint a templomot. Ez hegyes vidéken lehetett fal, amely védelmet nyújtott. De a reformációval megszűnt a temető szent jellege, így sok helyen a kerítést sem ápolták már olyan nagy gonddal. Ennek következtében a kerítés sokszor csak valamiféle szúrós növény volt, de legtöbbször inkább semmi. A kerítésnek minden esetben árka volt, ennek pedig fontos szerepe.

Mindenki tudta, hogy az árokba öntik a halottmosó vizet, az árokban égetik el a szalmát, amin a halott feküdt, ide temetik az egyház által kitagadottakat, a megkereszteletleneket, a kivégzetteket. Amikor a temetőket hasznosították gyümölcsfákat ültettek bele, a termésből senkinek nem volt szabad elvinnie, mert az az egyház tulajdonát képezte. De nem csak ezért nem vittek el az emberek a temetőből semmit, hanem azért sem, mert féltek attól, amiben hittek. (Nem volt szabad semmit elvinni a sírról. Se virágot, se szalagot, se semmit, mert úgy tartották, hogy a halott háborgatni fogja azt, aki elvitt valamit.)

A temető rendező elvei:

A temető legyen nyílt, szellős és emelkedett helyen. Ne legyen áradásnak kitéve, mert a víz késlelteti az emberi test bomlását. Uralkodjék a temetőben csend, „hiszen az nem az élők szórakozóhelye, hanem a holtak csendes nyugodalmának birodalma”[1]. Építészeti felfogás szerint a település fejlődésének ellensége a temető, ezért kikerülnek annak a szélére, hogy ne csökkentsék értékét. (A debreceni zsinaton ez hangzott el 1567-ben: „Az Atyák a városon kívülre temetkeztek, Krisztust is ott temették el”.)

1867-ben szabályozzák a temetők elrendezését, eszerint a templom melletti temetőbe csak hatósági engedéllyel lehet temetkezni. 1970-ben a temetőrendezés fő célja a fásítás, ami nem csak esztétikai célt szolgál, mert fontos, hogy a gyökerek felszívják a földből a nedvességet. Régebben a szomorúfűz volt a kedvelt, ma már a gesztenyefa az, de Olaszországban ciprusokkal van tele a temető. A legegyszerűbbek feltehetően azok a temetők, ahol nincs semmi rendező elv. A honfoglalás kori temetőkben az egyetlen rendező elv a tájolás. A sírok a település felé néztek. A középkori temetkezés rendjét őrzik a templom körüli temetők.

A középkorban az előkelők a templomba temetkeztek, a többiek a templom köré. A XVIII. században a temetőkben előre megtervezett, egymásra merőleges utakat találunk. Az utak sírmezőket alkotnak, a sírok pedig az utakhoz igazodnak A főút környékén vannak a fontos, kiemelkedő temetkezési helyek. A temetőkben a társadalmi rang is jelzett. Egyedül a zsidó temető az, amelyik megteremtette az egyenlőséget a temetőkben. Náluk törvény írta elő, hogy nem lehet megkülönböztetni gazdagot és szegényt.

Haláljelek

Kis kitérőt téve említsük meg most a haláljeleket. Ilyen jeleket általában azok a hozzátartozók tesznek, akiknek rokonai valamilyen szerencsétlenségben haltak meg. Ennek következtében ezek a jelek például útkereszteződésekben, vasúti átjárókban, alagutaknál, hegységeknél, folyóparton találhatók. Annyi van belőlük Magyarországon és külföldön is, hogyha autóba szállunk, akkor szinte minden 30 km után találunk egy sírjelet. Így az az érzésünk támad, hogy nem egy országban hanem egy hatalmas temetőben járunk, ahol nincsenek igazi halottak és igazi sírok sem.

Ezeknek a jeleknek nem csak az a funkciójuk, hogy a hozzátartozók emléket állítsanak a szerencsétlen többnyire fiatal halottnak, hanem egyfajta üzenetük is van. Például óva intenek ettől az úttól, hegytől, figyelmeztetnek az átgondoltságra, felkészítenek arra, ami bekövetkezhet, ha nem vigyáznak az élők. A haláljeleket nagyon nehéz típusba sorolni. természetesen akárcsak a temetőkben a leggyakoribb haláljel-típus a kereszt koszorúval. A kereszten előfordul név is vagy egy dátum, feltehetően a baleset időpontja. Vannak úgynevezett kvázi haláljelek is, ezekre az jellemző, hogy a kereszt körül van véve mondjuk kerítéssel.

Zorica Rajkovič megkülönböztet még koszorúkat, emléktáblákat, emlékműveket és piramisokat is. A haláljelek között nincs túl sok vallási szempontból megközelíthető különbség. Ami megjelenik bennük az az emberi tudat mélyéről szabadul fel, berögzött hagyomány. A kereszt egyaránt jelenthet valakit, aki katolikus és olyan embert is, aki református vagy más egyéb vallású, esetleg vallástalan. A haláljeleknek nem is lehet sok különbsége, mert nem is olyan régen szaporodtak el ennyire. Azóta pedig már voltak olyan korok is, ahol a vallás egyáltalán nem számított. A haláljel azonban elsősorban a semmi, a hiány jele. De ahogy Bergson mondta: „a semmi nincs önmagában, mert a semmi mindig valaki vagy valami semmije”. A jel az emlékezést segíti, az emlékezés pedig a múlt megmaradásának egyik jele. A semmi jele valaki hiánya. Erre emlékeztet a haláljel.

A katolikus temető

A római polgár a városon kívül a fontosabb utak mellé temetkezett. Az őskeresztények az üldöztetés idején egy-egy vértanú sírja köré temetkeztek, a mártír sírja fölé gyakran kápolnát, kis templomocskát emelve. Ez a hely egyszerre volt gyülekező- és imahely is. A katolikusoknál ez az elrendezés ma is él. Elég csak az oltáron elhelyezett relikviákra gondolnunk. Később, amikor az üldöztetés alább hagyott, ismét szabad ég alá temetkeztek. A karthágói zsinat (i. sz. 401-ben) kimondta, hogy ezentúl templomot relikviák nélkül nem szabad építeni. Ekkor már azonban általánosan elterjedt az is, hogy a templom előcsarnokában temették el a halottakat.

Megállapíthatjuk, hogy az V-VI. századtól kezdve épült templomok nagyjából jelzik a temetkezés helyét is. (Egy mai ember tudatában ez így zajlak le: Jé, egy templom! Akkor itt kell lennie egy kocsmának vagy egy temetőnek.) A tridenti zsinat az, amelyik csak a püspököket és a káptalan tagjait engedi eltemetni a templomban. Azokat az embereket, akiket a templom köré temethettek el arccal a templom, a főoltár felé (hogy mártírjaikat lássák) helyezték végső nyugalomra. Igaz, hogy általában minden templomot védelmi szempontból helyeztek dombra, illetve valamilyen magaslatra, de azt is meg kell említeni, hogy a régiek Istent dombra magaslatra képzelték. Ezt a keresztény vallás is magába olvasztotta, és azt hirdette, hogy Isten házának nem csak az emberek felett, hanem az emberi mű (művészet) fölött kell állnia.

A katolikusoknál a templomudvar erősen kultikus jellegű, szimbolikus hely.

Eredeti formájában virágos mező, gyep, ami a paradicsomi mezőket szerette volna lehozni a földre. Így lehet az, hogy a temetők még a középkorban is fűvel betelepített mezők voltak. Ennek a mezőnek a határán vezetett az út, amely a templomi körmenetnek is az útja volt. Az út tehát kör alaprajzú volt. A későbbi korokban élő sövény vagy fal őrizte meg kultikus emlékét.

A katolikus életforma sokkal jobban biztosította az ember számára a halottakkal való együttélést; és nem csak hogy biztosította, meg is követelte azt. Ha valaki templomba ment nem tudott úgy bejutni oda, hogy a temetőn nem ment volna át. Közben általában imádkoztak az emberek mindenféle dolgokért, halottak lelkéért, gyerekért, élőkért. (A templomba vezető út a körmeneti úttal azonos, ezért lehet ott sikerrel imádkozni. Így azt is mondhatjuk, hogy a temetés maga is egy körmenet.)

A temető tájolása a Nap járásához igazodott, ennek a napvallás jellegű kultusznak átformált változatát találjuk a katolikusoknál. A templomot és a sírokat is kelet felé tájolták, mert Krisztus az utolsó ítélet idején kelet felől fog megjelenni. Az egyházközség papjait ellenben nyugat felé temették el, hogy mindig lássák – mint jó pásztorok – a nyájat. Általában a temető nyugati részébe temették a gyerekeket. A kereszteletlen gyereket és a szülésbe belehalt nőket a temetőfal mentén temették el, hogy a lefolyó víz tisztára mossa őket. Későbbi korokban egészen más helyet kaptak, az „ártatlanok temetőjében”. Az egyházkerületben meghalt idegeneket az úgynevezett nyomorsarokban temették el.

Ahogy vallási szempontból elhatárolódtak egymástól, úgy határolódott el két község is egymástól, ha véletlenül közös temetőjük volt. A katolikusoknál többféle embert nem lehetett rendesen eltemetni. A bakót, a hóhért, a zsidókat, a vándorszínészeket, a halottmosót vagy az öngyilkosokat csak a járványtemetőben lehetett eltemetni. Évekkel később pont a gazdagabb emberek temetkeztek a temetőfal mellé, mert a temetőfal felépítése művészi formákat biztosított, amiket tovább lehetett építeni. természetesen csakis művészileg.

Református temető

A reformátusok azt hirdették, hogy az ember üdvözülése kizárólag csak rajta múlik, mert attól függ, mennyire hisz. Nem kell ahhoz, szertartásokat látogatni, pénzt adni, miséket mondatni, hogy valaki elnyerje halála után is a lelki békét és a mennyországba jusson. Ennek megfelelően jellemzi a református temetőket az egyszerűség. Luther Márton szerint a halottak egészen megváltoznak és helyesebb őket a városon kívülre temetni. Így a protestánsok által átvett régi templomok körüli temetőket is csak módosítással használták. Ahogy a templomokból levették az oltárt és a díszeket, úgy tűntek el a temetőkből a Kálvária- és Olajhegyek, a halotti lámpák.

A kultikus rend is megváltozott. Csak 1761-ben hoznak olyan határozatot Bernben, hogy a sírokat sorba kell helyezni. Kezdetben a katolikus minta alapján itt is elkülönülnek a sírok aszerint ki a halott. Már 1580-ban sem engedték a katolikusok és a lutheránusok, hogy a reformátusok velük együtt, egy temetőbe temetkezzenek; csak a török engedte meg nekik, így ha nem volt más lehetőség a reformátusok sokszor a törökkel egy temetőbe lettek elhantolva. Csak megjegyzésképpen gondolhatunk arra, hogy a törököknek és a reformátusoknak miért volt viszonylag jó viszonyuk. A temetőkben uralkodó protestáns egyszerűség már ránézésre is segít eldönteni, milyen a falu, a település vallása.

A reformátusoknál nem volt szabad használni a keresztet sírjelként, így a fő díszítő felirat főleg a szöveg, a betű volt. (Az érdekes versek is így keletkeztek.) De sokáig azonban nem mindenki tudott írni és valószínűleg nem csak az egyszerűsítés hatására alakulnak ki a kopjafák. Az ember mindig, minden körülmények között ki akarja fejezni önmagát, nyomot akar maga után hagyni. A protestáns fejfákat többféleképpen csoportosították, kikészítési módjuk, formájuk vagy díszítményük alapján. Elterjedésük nem egységes és jelentésük is különböző.

De egy falu lakói például mindig ismerik a temetőben lévő jelek jelentését. Van olyan falu, ahol a legnagyobb fejfa a férjé, a többi családtagnak csak kisebb fejfa jut. De van, ahol a fejfa nagysága a család vagyoni helyzetét mutatja. A fejfák színe is különböző lehet. Ennek rendszere is regionálisan változik. Például a vörös fejfa erőszakos halált, a kék fiatalt, a sárga és fekete idősebb embert jelent.

A protestáns temetőben soha nem látunk Krisztust formázó alakokat, kereszteket, cifra sírjeleket.

A katolikusok sok helyen fém kereszteket fémből készült sírjeleket csinálnak, míg a protestánsok fából készítették ezeket. A református temetőkre nagyon jellemző a virágok szimbolikus jelentésének használata, akár a sírjeleken, akár mint igazi virág a sírokon. A pálmafa a református egyház címerében is megtalálható; az élet fája a Bibliában. A rozetta magyarul rózsácskát jelent, és annak ellenére, hogy a rózsa elég erősen katolikus jelkép nem találunk a temetőben fejfára rajzolt rózsát. (Ez nem jelenti azt, hogy a katolikusoknál a különböző virágoknak nincsen szimbolikus jelentése, hanem csak azt jelenti, hogy a temetőben nem nagyon használják őket.)

Persze arra is gondolhatunk, hogy a török kedvelt virága volt a rózsa, és akkor visszautalhatunk egy korábban már említett református török barátságra. A fűzfa a halál, a gyász fája. Sokszor találkozunk református temetőkben ezzel a fával és a fejfákra is sokszor felvésik ezt a fát. Hajdú-Bihar megyében alig van református temető, ahol ne lenne a fűzfa felvésve. Sőt nagyon sok helyen találunk olyat, hogy ez az egyetlen fejfadísz. A csökmői fejfára úgy vésték a fát, hogy gyökereinek száma a gyerekek számát jelentette. A katolikusoknál ha ültettek fát, akkor ciprusfát ültettek a sír mellé, mert annak búskomor kinézése van és héjából állandóan hullanak könnyalakú illatos cseppek.

       

Felhasznált Irodalom

1. Buda Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei – Tömegkommunikációs Kutatóközpont; Bp., 1988.
2. Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága – Corvina; Bp., 1981.
3. Kovács Ákos: Haláljelek – Liget, 1989.
4. Lakner Judit: Halál a századfordulón – Historia; Bp., 1993.
5. Novák László: Fejfák a Duna-Tisza közén – Arany János Múzeum; Nagykőrös, 1984.
6. Seléndy Szabolcs: Temetőkert – Mezőgazdasági Kiadó; Bp., 1972.
7. Silling István: Templomok, szentek, imádságok – Logos Jmt; Újvidék, 1994.
8. Szilágyi Ákos: A temetés temetése – Liget 1993/3
9. Szűz Mária virágos kertje – Steiniczer Ede; Szeged, 1900.
10. Takács Béla: Bibliai jelképek a magyar református egyházművészetben – Református Egyház Sajtóosztálya; Bp., 1986.
11. Tremkó György: Temető-kultúra – Élet és Irodalom Rt.; Bp., 1928.
12. Vass Z. Zsolt: Hosszúfutás – Király Kiadó Kft.; Székesfehérvár, 1991.

[1] Tremkó: György: Temető-kultúra