A csillagok megettünk elmaradnak,
S nem látok célt, nem érzek akadályt.
Szerelem és küzdés nélkűl mit ér
A lét. Hideg borzongat, Lucifer!

Szent Aphrodité! óh fogadd, fogadd el
Ez áldozat füstét, hallgasd imámat
Nem zöld babért kérek férjem fejére,
Családi enyhet csak bajnok szivére.

Dacolsz velem, jó, hát én is fogok.
Ki lesz erősb? Megmentlek ellenedre,
S e jellemért egy higgadtabb jövő,
Melyben kihamvadt a pártszenvedély,
Hálát fog adni nékem. - Nemzetőrök!
Lakomra véle. Ti feleltek érte.

S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag
Más-más tulajdonokkal felruházva,
Miket előbb, hogysem nyilatkozának,
Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,
Vagy, ha igen, másítni nincs erőd,
Nehány golyóba összevissza gyúrva,
Most vonzza, űzi és taszítja egymást,
Nehány féregben öntudatra kél,
Míg minden megtelt, míg minden kihűlt,
És megmarad a semleges salak. -
Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi. -
Te nagy konyhádba helyzéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt s magát istennek képzeli.

E lágy enyelgést mért is hallgatom? -
Elfordulok, máskép oly szégyen ér még,
Hogy a hideg, számító értelem
Megírigylendi a gyermekkedélyt.

Pokolbeli káprázat, el veled!
Hiú törekvés, dőre nagyravágy –
Fülembe cseng még: milljók egy miatt.
E millióknak kell érvényt szereznem,
Szabad államban – másutt nem lehet.
Enyésszen az egyén, ha él a köz,
Mely egyesekből nagy egészt csinál.

Ha a felejtés és örök remény
Nem volna a végzetnek frígyese,
Hogy, míg amaz hegeszti a sebet,
Ez szőnyeget von a mélység fölé,
S biztatva mondja: száz merész beléhullt,
Te léssz a boldog, aki átugorja. –

Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Birok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól,
És kényszerítem nékem termeni.

Dicsőség a magasban Istenünknek,
Dicsérje őt a föld és a nagy ég,
Ki egy szavával híva létre mindent,
S pillantásától függ ismét a vég.

Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!