Nem ritka a világban, hogy egy kapu többet jelent puszta bejáratnál. Nem mindegy viszont, hogy dicsekvéses uralkodásvágy, vagy hit és szeretet építi azt.

Szinte nincs olyan magyar ember, akinek a figyelmét még nem vonta volna magára e faragott remekmű akár a Kárpát-medencébe, vagy akár a világ legtávolabbi sarkába elcsángált (elkerült – a Szerk.) darabja.

Aki látott már ilyet élőben, annak valószínűleg nemcsak a szemét, de a szívét is gyönyörködtette a látvány. A házak előtt ékeskednek a hagyományos galambbogos (galambdúc – a Szerk.) cserfakapuk, amelyek rendszerint igen szép domborművű faragványokkal, metszvényekkel, dús arabeszkekkel és növény ornamentikával vannak ékesítve, élénk, kirívó színekkel kiemelve.

Ezeknek a kapuknak rendszerint két köríves nyílata (nyílása, bejárata – a Szerk.) van. Az egyik a nagykapu, melyen át szekerekkel járnak és a gyalog- vagy kiskapu, ahol az emberek közlekednek. A nagykapu magas, fölötte betöltetlen tér marad. Hogy ne tegye nehézkessé a könnyített kapuzatot dús alakítású díszművezett, vagy áttörve alkalmazott mérművel (körívekből alkotott, áttört geometrikus díszítmény – a Szerk.) van betöltve, de sohasem marad el a felirat, mely a készíttetők nevét és az évszámot rejti.

Székelyföldön találhatunk 150-200 éves vagy éppen régebbi kapukat is. Ezek általában a fametszés nagy tökéletességéről és a keleti építészet iránti nagy szeretetről árulkodnak. Inkább díszként, mint szükségesként állnak, hiszen a hagyományos székely vendégszeretet nem igazán engedi meg a kapu bezárását. „Tárva van boldog-boldogtalan előtt, mint a székelyek nyílt, emberszerető szíve.”

Úgy tartják, hogy a kapuk mulandó anyagból készült jelképei a székelységnek, melyek töretlenül dacolnak az idővel és ma is pontosan ugyanazt az arcukat mutatják, mint amit évszázadokkal ezelőtt. Miközben születik porból a kapu, s lesz porrá újra, a verejtékes munkával rávésett jelképek súlya ugyanúgy nehezedik a vaskos gerendákra.

Többféle székelykaput különböztethetünk meg az ácsolási módozatot figyelembe véve.

A székelyföldi székelykapukra jellemző az arányos méret. Van, amelyet zárt kaputükörrel készítenek, esetleg hat szimmetrikus lyukkal díszített, vagy a harmadik kaputípus a deszkakivágással készített tükrös kapu. A kapukészítő székelymesterek szívüket-lelküket beletéve készítik ezeket a díszes népi remekműveket, melyeknek faragása szinte egy egyszemélyes ceremónia a mesteremberek számára. A kapuk sosem teljesen egyformák, de mégsem térnek el a hagyományos faragási stílustól, sem az ácsolás modorától, ahogy ők mondják. Tartják magukat ugyanis a jól bevált hagyományos székely ácsolási technikához, mely nemzedékről nemzedékre öröklődik. Idegen jelképeket sosem használnak, mondván, hogy „meg sem állnának”a kapun.

Vannak viszont jól ismert jelképek, szimbólumok, melyeket előszeretettel használnak fel a székelykapuk díszítéséhez. A jelképeknek jelentésük is van, és különleges erőkkel bírnak a népi hagyomány szerint. Nincs olyan székelykapu, melyen ne lenne rajta a Nap jele, vagy a hatszirmú napvirág. Ennek neve Rosetta, naprózsa. Egy másik jelkép a forgó rózsa, vagy pörgő rózsa. Jobboldalon, a napirányba forog, úgy, ahogy a Nap látszólag körbejárja a Földünket. Baloldalon pedig a Föld forgásirányának megfelelően. Egyik forgó rózsa a férfit szimbolizálja, a másik pedig az asszonyt. Szükség van ugyanis egyiknek a másikra ható fékezőforgásra. Egy elem önmagában azt jelentené, hogy kilőnénk magunkat a világmindenségbe, „amennyiben asszony nem lenne a férfi mellett”.

A régi székelyházak rendszerint L alakú tornáccal és egy „tisztaszobának”’ nevezett szobával rendelkeztek, mely keletre néző ablakokkal volt ellátva. A kapu pedig, mely a telekhatárán állt, olyan távolságra (feltételezés – a Szerk.) volt a háztól, hogy amikor reggel kijöttek a tornácra „napköszönteni”, akkor a felkelő Napot a „keleteltházba” a megfelelő helyre épített kapun a nagyívében látták felkelni.

Képzeljük el milyen komoly és precíz tervezésről árulkodik ez és milyen csodálatos látványt nyújthatott a jelenség! A székelykapu kéri, csalja a napot: „gyere be az életembe”; nincs az európai népek között a mai napig egyetlen másik sem, mely ilyen módon és ennyire tisztelné a Napot. Nem istenként, hanem mint a földi környezetünk teremtő nagy hatalma, olyan hihetetlen módon tisztelték a Napot. Képesek voltak kaput építeni, hogy ne csak az égbolton (Mária kapuja), hanem az ember kapujában is megjelenjen.

Spirituális értelemben, a székelykapuk három részre oszthatók.

Az alsó világot a kapu alsó része jelképezi, és a sok, feltörni vágyó alvilági lényt, gonosz szellemet hivatott szimbolizálni. A középső világ az „én világom’” kitárulkozó, gyönyörű világ, a lelkünk hitvilágának, hiedelemvilágának tükre. Az életfával, világfával, Isten fájával vagy égig érő fával, ahogy a székelyek mondják, azonosítják a kapu középső részét. A felső rész, azaz a kapu felső világa, a galambdúc, ahol a madarak élnek, azaz a lélekmadár lakik. Mi lesz a lelkünkkel, ha átlépünk a túlsó partra? Úgy tartják, hogy a lelkünk a Jó Isten ítélőszékébe kerül, ahol számot kell majd adnunk földi életünk minden rezzenéséről.

A székelység legrégibb jelképe, ahogy ők mondják, a kapu, mely sok mindenről árulkodhat. Készítőjéről, a készíttető család múltjáról, történetéről, vagy éppen a székelység és magyarság történetéről. Hitrendszerükről, hiedelmeikről, népi szokásaikról. Nincs olyan motívum vagy szín, domborulat, vagy véset a kapun, mely ne egy történetet mesélne el. Csupán érteni kell hozzá, és a kapu egy csodálatos történetet mesél el. Minden kapu egyedi, és ennek megfelelően másképp mondja el akár ugyanazt a történetet.

A székelykapuk a rájuk vésett szimbólumokkal, történetekkel mintegy kaput nyitnak, betekintést engedve a történelmi múltba és a misztikus világba egyaránt. Talán nincs még egy ilyen ember készítette csodás alkotás, mely a nemzet történelmén át, egészen a mennyországig repíti a szemlélőt, s mely olyan precizitással készült, hogy egy adott napszakban egy adott pontból díszein keresztül udvarába bocsájtja és megeleveníti gazdájának magát a Napot.