Sztánai református templom


Megkezdődött a sztánai református templom leletanyagának feldolgozása és restaurálása
Fotó: szabadsag.ro
Olvasási idő: 6 perc

Augusztus végén kezdődött a sztánai református templom leletanyagának feldolgozása és restaurálása.

A sztánai református templom felújításához kapcsolódó régészeti feltárások végeztével megkezdődhetett a helyszínen talált leletek feldolgozása és restaurálása. A kutatók a templom épületén belül sikeresen azonosították egy kora bronzkori település nyomait, valamint egy római kori kőépület és egy Árpád-kori templom maradványait. Emellett folyamatban van a vizsgálata annak a szokatlanul jó állapotban megmaradt díszes XVI. századi főkötőnek is, amelyet a szentély egyik kriptájában találtak.

2021 áprilisában az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Régészettudományi Intézete felkérést kapott Csók Zsolttól, a kolozsvári Történeti Múzeum régész munkatársától, hogy segítsen a sztánai református templom felújításához kapcsolódó feltárásoknál. A már korábban megkezdett kutatások eredményeképpen nagyon összetett építéstörténeti kép rajzolódott ki, melynek tisztázása és dokumentálása a magyarországi szakemberekre várt. A kutatások záró szakasza végül két hétig tartott. A munkálatok idejére Zay Orsolya régész, az egri Dobó István Vármúzeum munkatársa is csatlakozott az ELTE háromtagú csapatához, melyet a munkát irányító Mordovin Maxim egyetemi docens mellett Rakonczay Rita régész, PhD-hallgató és Fülöp Máté régészet mesterszakos hallgató alkottak.

Sztána egy ma alig 150 lakosú település Kalotaszeg északi részén, Bánffyhunyadtól északkeletre, Kolozsvártól nagyjából 50 kilométerre nyugatra.

A köztudatban elsősorban Kós Károly építész és fia, a faluban született Kós Károly néprajzkutató személye miatt ismert. A Varjúvár nevű egykori lakóházuk ma is népszerű zarándokhely a turisták körében. A falu első említése 1288-ból ismert, amikor is egy bizonyos Mikola fiainak a birtoka volt, akik közül Gyerőtől eredeztethető a késő középkori Gyerőfi család. Sztána további története viszonylag nyugalmasan alakult, az 1390-es évektől a XVIII. század elejéig megszakítás nélkül a Gyerőfi család különböző ágainak és tagjainak a tulajdonában állt. A forrásokból jól látható, hogy a XV. század folyamán az egykoron egységesnek tűnő birtok felaprózódott, de nem került ki a nemzetség kezéből.

A templomra vonatkozó közvetlen adatok a középkorból nem ismertek, ami azért is meglepő, mert a közeli Farnas papja az 1291-1294. évi püspöki, míg Váralmás az előbbin kívül az 1335-1337. évi pápai tizedlajstromban is megjelenik. A szakirodalom feltételezte, hogy a jelenlegi sztánai templomnak vannak XV. századi részletei, illetve az épületben lévő egyes feliratok alapján következtettek egy 1640. évi átépítésre, majd egy jelentősebb XIX. századi bővítésre is.

Az ezekkel kapcsolatos bizonytalanságokat is sikerült eloszlatniuk a kutatóknak a tavasszal befejezett régészeti feltárások eredményeinek értékelése során.

Az egyik legérdekesebb felfedezést a középkori templomot megelőző településnyomok azonosítása tartogatta. Kiderült, hogy a helyszínen egy intenzíven lakott őskori település volt. A feltárások behatárolt jellege miatt értelmezhető jelenségek nem kerültek elő, csak a nagyobb mennyiségű kerámia árulkodik egy kora bronzkori jellegű lelőhelyről. Az ezután sokáig lakatlanul álló helyszínen a rómaiak idején, vagyis valamikor időszámításunk szerint 106 és 271 között egy mélyen alapozott, faragott kövekkel díszített, téglalap alaprajzú kőépületet emeltek. Az építmény funkciója egyelőre nem ismert, ahogyan a pontos alaprajzát sem sikerült tisztázni, a templom körüli temetkezések ugyanis jelentős mértékben megbolygatták a maradványokat. Mindössze a templom szentélyében és a déli oldalán volt megfigyelhető egy sarokrész. Egy másodlagos helyzetben több római kő és nagy mennyiségű kerámia is előkerült. Elképzelhető, hogy a Napoca (Kolozsvár) és Porolissum (Mojgrád) közötti egykori útvonal közelében fekvő római maradványok egy villához tartoztak.

A rómaiak visszavonulása után a hely megint elnéptelenedett.

A kutatók nem találták nyomát népvándorlás kori megtelepülésnek, legközelebb csak az Árpád-kor idején hagytak nyomot emberek újra ezen a területen. Ekkor épült az első egyházi épület az addigra összedőlt római építmény maradványaira. Mivel a korábbi építmény tájolása nem felelt meg, ezért – kőbányaként hasznosítva azt – visszabontották a járószint alá, majd sokkal sekélyebb, mindössze 70-80 centiméteres alapozással felépítették a templomot. Ennek az Árpád-kori templomnak a ma is álló épületen belüli azonosítása tekinthető a kutatás második kiemelkedő eredményének. Kiderült, hogy Sztána legkorábbi egyházi épülete egy félköríves szentélyzáródású, téglalap alaprajzú hosszházzal rendelkező templom volt. A kutatók a lebontott nyugati fal csonkjait is megtalálták. A szentély közepén oltáralapként egy nagyméretű római faragott követ használtak fel. Az épületnek biztosan volt egy déli bejárata, és feltételezhetően egy nyugati is. Sekrestyére utaló nyomok nem kerültek elő. Vagy, ha volt is, nem a szentélyhez kapcsolódott.

A sztánai református templom építési ideje nagyon bizonytalan, a keltezésre vonatkozóan a szentély formája és a temető földjében megtalált kerámia nyújthat csak támpontot. Ez alapján valószínűsíthető, hogy a sztánai plébániatemplom a XII. században, tehát a település írott forrásokban való megjelenése előtt száz évvel már állt, a temető földjének leletszegénysége miatt azonban ennél pontosabb datálás nem lehetséges. Jelentősnek tekinthető továbbá az a felfedezés, hogy az Árpád-kori templom déli és északi fala ma is teljes magasságában áll. Szintén e korai épületből, minden bizonnyal a szentélyből származik az a résablak, amelyet a nyugati bejárat szemöldökkövébe építettek be másodlagosan. A templomon belül nyitott szelvényben megtalálták a legkorábbi téglapadlót, melyet legalább egyszer megújítottak.

Ahogy azt a régebbi szakirodalom jegyzi, a templomnak tényleg van egy XV. századi periódusa.

Ebben az időszakban a nyugati fal elbontásával az épületet néhány méterrel kibővítették nyugati irányba. A bővítés nem volt akkora mértékű, hogy a gyülekezet jelentős megnövekedésére lehetne következtetni, inkább statikai problémák léphettek fel. A kutatók szerint ezen az új szakaszon helyezkedhetett el az a gótikus ablak, amelynek több faragott eleme is előkerült a feltárások során. Statikai problémákra utal az is, hogy a szentély elkezdett megsüllyedni, és kidőlését megakadályozandó ugyanebben az időszakban utólagos támpillérekkel támasztották meg. A nyugati homlokzaton egy új, gyámköves gótikus ajtó épült. Hasonló lehetett a déli oldalon is, de annak felső része nem maradt meg. A nyugati ajtó küszöbe elé lépcsőfoknak egy római kőfaragványt helyeztek el.

A késő középkori épület szintén nem bizonyult stabilnak. A folyamatosan használatban lévő temető fellazult földje miatt a falak megint elkezdtek megrepedezni, és ismét kidőléssel fenyegettek. Emiatt a nyugati oldalon több támpillért is emeltek, köztük a legvastagabbat az északnyugati sarkon. Ez utóbbinak azért van jelentősége, mert a sztánai templomnak a középkorban nem volt tornya, de az első világháborús rekvirálásig két XVI. századi harangról is tudni lehet: 1537-ből és 1541-ből. Mind a kettő a reformációhoz kapcsolható, és nagy valószínűséggel az északnyugati oldalon lévő támpillérek tarthatták a fa haranglábat.

A kora újkori átépítések nem lehettek számottevőek, régészeti nyomuk mindenesetre alig van. Annyi bizonyos, hogy a reformáció idején a korábbi berendezés kikerült a templomból, a szentélyben pedig egy fakarzatot alakítottak ki, melynek egyik oszlopalapozását meg is találták a kutatók. Kisebb-nagyobb átalakítások biztosan történtek 1640-ben és 1743-ban is, mivel a hajóban megfigyelhetők erre az időszakra keltezhető bolygatások, de ezek valószínűleg csak a faberendezés – a karzatok és a kazettás mennyezet – építésére és felújítására korlátozódtak.

A sztánai református templom alaprajza a különböző korszakokban

A két legutolsó, egyben legjelentősebb átalakítás a XIX. században történt.

Először 1836-1837 folyamán lebontották az Árpád-kori szentélyt, azt egy nagyobb, téglalap alaprajzú keleti bővítménnyel váltva fel. A gótikus ablakot és a két bejáratot befalazták, helyettük félköríves tetejű ablakokat nyitottak, illetve a déli oldalon, a korábbihoz képest kissé keletebbre egy új ajtót vágtak a középkori falszövetbe, az ajtó elé pedig egy portikuszt (előcsarnokot) építettek, amely a felújításig ravatalozóként is szolgált a falubelieknek. Az 1890-es években a keleti homlokzathoz egy tornyot emeltek, ezzel a sztánai református templom elnyerte a most is látható képét.

A templomon kívül és belül is sűrűn temetkeztek, a belső temetkezések azonban a XVI. század közepén véget értek, a kései padlórétegeket már nem vágták át. A kutatók szerint elképzelhető, hogy ez a változás a reformációval függ össze, a belső betöltésekből előkerült legkésőbbi pénzek ugyanis a XVI. század közepére keltezhetők. A hajóban feltárt néhány sír mind lelet nélküli, mindössze a koporsó deszkái őrződtek meg nagyon jó állapotban az egyik temetkezésnél.

A szentélyben ugyanakkor előkerült egy sír, amelyen már feltárás közben több viseleti elem részlete feltűnt. A régészek ezeket egyben, földlabdával együtt szerették volna felszedni, hogy a restaurátor megfelelő körülmények között kitisztíthassa őket. A sír feje azonban belelógott a szelvény szélébe, így az utolsó pillanatig nem is sejtették, hogy mit találtak. Az ásatás utolsó napján kezdték meg a lelet kiemelését, ami nem várt nehézségekbe ütközött, de végül a kedvezőtlen időjárás és a műszerek meghibásodása ellenére is sikerült egyben kiemelni és elcsomagolni a páratlan leletet.

A koporsós sírban egy fiatal nő vázára bukkantak, fején főkötővel, mellkasán apró vasból készült franciakapcsok korrodált maradványaival.

A főkötő a XVI. század első felére keltezhető, jellegzetes darab. De régészeti szempontból egyedülálló egy ilyen finom, aprólékos és sérülékeny tárgy előkerülése. A restaurátor előzetes felmérése alapján a fémfonalakat többféle anyagból készítették. A bélfonalra rézötvözet, illetve arany és aranyozott ezüst kerülhetett – ezt a későbbi tényleges anyagvizsgálatok fogják eldönteni.

A kora újkor folyamán írott magyar, német és latin nyelvű források igazolják, hogy a magyarság körében még a XX. században is megmaradt hagyomány korábban is létezett. Tehát pártát a még hajadon lányok, főkötőt a férjes asszonyok hordtak. Az itt feltárt nő fejére fémfonalakból többféle technikával kialakított főkötőt tettek. Ez a férjezett nőket jelölő, a felkontyolt hajat elfedő kiegészítő fejviselet volt, és itáliai, illetve német divathatásra jelent meg a Kárpát-medencében. Maguk a hajhálók egész Európa területén ismertek már a bronzkor óta. Többféle módszerrel készülhettek, akár kombinálva is, mint például a fonott csipke (sprang), a varrott csipke (reticella) vagy a tűvel kötés technikája. A török korban lett igen elterjedt a fémfonalas hajhálók készítése. Ez a korabeli leírások szerint a magyar asszonyok egyik kedvelt főkötőtípusa volt.

Egy ilyen tárgy igen nehezen marad meg a sírban, de több korszakból akad példa a használatukra a Kárpát-medencéből. III. Béla felesége, Antiochiai Anna fején a székesfehérvári bazilikában hajhálót találtak, jelenleg ez a legkorábbi ismert darab hazánk területéről. A török kort tekintve Szombathelyen, a Szent Márton-plébániatemplom egyik kriptájában került elő a sztánai főkötőhöz hasonló, a XVII. századra keltezhető, jó megtartású darab. Ezen kívül három töredékes darab ismert: kettőt Csengeren találtak, egyet pedig Dobóruszkán, a Dobó-kripta egyik női sírjában. Egyik sem tökéletes mása a sztánai viseletnek, ami annak tudható be, hogy ezek a fejékek minden esetben egyedi megrendelésre készültek.

Ezt az igen értékes fejviseletet egyértelműen csak nemesek engedhették meg maguknak,

így értelemszerűen nem a „tucatdarabok” kerültek egy előkelőbb hölgy tulajdonába. A legteljesebbnek egyelőre a Sztánán feltárt példány tűnik. Még restaurálás előtt áll, de maga a háló ép, az arról lógó applikációk és islógok (csepp alakú lemezkék) is a helyükön vannak, és funkciójuknak megfelelően mozognak, rezegnek. A főkötő a jelenleg látható állapotában több részből állhatott. A kör alakú, többféle technikával készült hálót szintén többféle technikával kialakított szalagok rögzítették a fejhez. Ezenkívül a hálót vagy a szalagokat fémszálból kötött islógos boglárok díszítették, melyek az ötvösremek-boglárok imitációi.

A tárgy párhuzamai magyar és külföldi képi ábrázolásokon nagy számban megtalálhatók, ami segítséget nyújthat a restaurálás folyamatához. A református templom rétegviszonyai és az analógiák alapján az elhunyt fiatal asszony a XVI. század első felében élhetett. A kutatóknak nem lesz lehetőségük név szerint beazonosítani, de a viselet rendkívüli értéke, valamint az oltár melletti sírhely egyértelműen arra utalnak, hogy a templom kegyúri családjához, a Gyerőfi családhoz tartozott.

A továbbiakban folytatódik a leletek feldolgozása és restaurálása, és készül a kutatás eredményeit bemutató tudományos publikáció is. A sztánai református templom felújítása hamarosan befejeződik és a gyülekezet újra birtokba veheti azt.



Previous A zsarolóvírus, vagyis a ransomware
Next A Seuso-kincs vizsgálata

No Comment

Leave a reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük