A Jókai-kódex nyelvtörténeti elemzése


A Jókai-kódex a legrégebbi magyar nyelvű kézzel írott könyv.
Olvasási idő: 3 perc

A Jókai-kódex a legrégebbi magyar nyelvű kézzel írott könyv.

Felfedezője Ehrenfeld Adolf, aki a kódexet még gimnáziumi éveiben cserélte el három új könyvért. (A könyvvel egyébként osztálytársai dobálóztak.) Ehrenfeld tanulmányai során szerzeményét megmutatta Homoky Ignácznak, aki Toldy Ferenchez juttatta el. Ő volt az első, aki ismertette és lemásolta a kéziratot.

A magyar művelődés akkori irányítói több ízben próbálták megvenni a könyvet, de csak 1925-ben történhetett meg, hogy a londoni árverésről hazahozták és elhelyezték az Országos Széchenyi Könyvtárban. A Jókai-kódex neve onnan ered, hogy 1925-ben, amikor hazakerült Jókai-centenárium volt, így tiszteletből róla nevezték el; a könyvben lévő történet azonban Assisi Szent Ferenc életéről szól.

Az első ismertetők rögtön megállapították, hogy kódexünk szövege nem eredeti magyar fogalmazás, hanem a latinról történt fordításnak jóval korábbi másolata. Keletkezését különböző könyvek különböző dátumra datálják. A legvalószínűbb, hogy az 1400-as évek második negyedében keletkezett valamikor. Ugyanilyen bizonytalanságot tapasztalhatunk a keletkezés helyéről is. Többen úgy vélik, hogy a budavári kolostor a legvalószínűbb színhely. A kódex sajnos hiányosan került elő, most 81 levélből (162 lap) áll, de legalább 27 levél hiányzik.

Az írás, úgynevezett kapcsolt barátgót betűkből áll, amelyeket minden bizonnyal egy kéz írt. Az író a következő betűket használja: a, b, c, d, e, f, g, h, i, j, k, l, m, n, o, p, r, s, ó , t, u, v, w, x, (írva:j), y, g. Betűkapcsolatok: ch, cg, ew-ev-eu, gy, ly, ny, ty. A betűk általában egy alakúak, csak néhánynak van két esetleg három változata. A nagy betűk között nem találunk több alakúakat, egyébként sem következetes a nagy betűk használatában az író, a magánhangzók hosszúságát sem jelöli.

Néhány szó a szövegből

Mene: A puszta vokálisos, illetve az ez, az főnévi mutató névmások már az ómagyar korban is összekapcsolódtak az egyező mértéket jelölő -nyi-vel. Az -n locativus és a lativusrag összekapcsolódásából keletkező egyező mértéket jelölő  -nyi formáns korszakunkban és a kései magyar korban is jó ideig -ne (-nye), illetve -na (-nya) alakban szerepel leggyakrabban, a HB menyí adatával szemben a korai kódexekben rendszerint a tő magánhangzójához illeszkedő e vagy a vokálisú. Ezek vagy egyszerű rámutató, mennyiségre utaló vagy rámutató utalószók csak.

Czudálatoóóaggal: A -val, -vel határozóragnak nem hasonult alakjaival találkozunk, de a zárt nyílt viszonyt is megfigyelhetjük, ahol az u fog o-ra változni.

Legenek: Sajátos felszólítómód jel, mely ezeket az igéket az ómagyar kortól mindmáig jellemzi. A két magánhangzó közötti g-j fennmaradását úgy lehetett biztosítani, hogy a módjel g-vé affrikálódott, majd gy-vé vált.

Seby: Itt a tővéghangzó lekopása lesz megfigyelhető, mert seb lesz belőle később. A tővéghangzó egyet jelentett a második nyílt szótag magánhangzójának kiesésével.

Nemynemew: A korai ómagyar kor végére a diftongusok szóvégi és szóbelseji helyzetben egyaránt többnyire hosszú monoftongussá váltak. Egyes névszók végleg megállapodtak a fejlődésnek ezen a szakaszán, mások szóvégi vokálisa szóvégi helyzetben megrövidült.

Esmeretes: Ebben a szóban a zárt-nyílt viszony figyelhető meg, de pont fordítva, mert itt e-ből lesz i.

Mutatuan: A mozzanatos t eleve csekély képzéssel rendelkező képzők közül improduktívvá fejlődik. A viszonylag nagyszámú képzőt tartalmazó funkcionális kategóriák tagjainak jelentős részén folytatódott az elavulási folyamat. Többen azonban valamilyen kötöttséggel újra képzők lettek.

Tytkon: a tytok szóban a k állandósult képző, ha nem szerepel a hangzótorlódás is elmarad.

Gylewly uala, hyhtyuala: A kijelentő mód két összetett múltú ideje ez. Szerkezetük kötött, mert a segédige közvetlenül követi a főigét.

Legyekeluewe: Amint az ősmagyarkor utolsó szakaszában megteremtődött a birtokos jelző morfematikai jelölésének lehetősége attól kezdve számolni lehetett a névmás szerkezetekben is alaki variánsokra.

Zeppen: Láthatjuk, hogy a z hang sz-et jelöl és hogy a szóban lévő geminált p egy korai nyelvállapotot mutat, hiszen a p le fog rövidülni.

(A feltételes mód múlt ideje a Jókai-kódexből adatolható először. A -ná, -né feltételes mód már az ige csonkatövéhez járul.)

Általánosan elmondhatjuk, hogy a korai ómagyar korban megindult a diftongusok monoftongizálódása, ez a folyamat pedig a legkülönbözőbb képzőváltozásokat eredményezte. Így azok száma is emelkedett, ez pedig lehetővé teszi, hogy a határozószók színesítsék a nyelvet. A mondatok bonyolultsága is fejlődik hiszen a kötőszavakkal egy mondatban többféle dolgot ki lehet fejezni, vissza lehet utalni.

Az igetövek általában középső nyelvállású tővéghangzójával szemben előfordul az alsó nyelvállású is, az olyan alakok tehát, amelyek általában középső nyelvállásúak de a szövegben alsó nyelvállással szerepelnek azt bizonyítják, hogy a tővéghangzó eredetileg alsó nyelvállású.

Az ómagyar kori hangváltozásokat is megfigyelhetjük a szövegben (affrikácó, depalatalizáció, mássalhangzók torlódásának feloldása, magánhangzó kiesés). Például az l kiesése a boldog szóban.

Nyelvjárási dominanciát és észrevehetünk, amely elsősorban a magánhangzók használatában figyelhető meg (az i erősebb használata).



Previous Magyarország startup városai
Next A hangtompító – Hogyan ne csapjunk zajt?

No Comment

Leave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.