A lepra már régóta kegyetlen és gyötrő társául szegődött az emberiségnek.

Beleivódott a képzőművészetekbe, témát adott az íróknak, kutatási lehetőséget a történészeknek. Gyógyította Jézus és a fiatal Ernesto Guevara is. Jelenleg pedig a Lepramisszió küzd ellene.

A betegség kórokozója a Mycobacterium leprae, amelyet Gerhard Armauer Hansen fedezett fel és írt le kielégítően. Nehéz dolga volt, miközben évezredek titkát oldotta meg. A lepra nem szaporítható in vitro, vagyis élő szervezeten kívül. Ugyanakkor rendkívül korlátozott azoknak az élőlényeknek a köre, amelyekben sikerrel tenyészthető, de a kórokozók ott sem fejtik ki hatásaikat megfelelően. Hiányzik az emberre jellemző idegi és bőrelváltozás.

Félelmetes voltának alapja, hogy a lepra az egész világon előfordult. Szerencsére ma már gyógyítható. Gyógymódja a Dapson elnevezésű antibiotikum. Ez később kiegészült egy sor antibakteriális hatóanyagú készítménnyel, amelyeket kombinált gyógyszerezéssel, úgynevezett multi-drug therapy keretében adagolnak a betegeknek. Mivel stigmatizáló betegségről van szó, fontos a korai felismerés. Hiszen előrehaladott állapotban csak a baktériumokat van esély megszüntetni, a már kialakult testi torzulásokat és csonkolásokat nem.

Bár mostanra a járványok pandémiásról, endémiásra ,,szelídültek”,

a szegényebb régiókban a fertőzöttség – a nagyobb népesség miatt – igen magas.

Mégis mi lehet ennek az oka? A válasz kézenfekvő: a nyomor. Ez az egy szó, képes leírni a harmadik világ minden problémáját, elégtelen higiéniáját és társadalmi elmaradottságát. Így a lepra elleni küzdelem egyúttal, a nyomor elleni küzdelem is!

A lepra elleni küzdelmet vállalja már 1974 óta a magyar Lepramisszió. A jótékonysági szervezetről kérdeztük Riskóné Fazekas Mártát, a szervezet igazgatóját, hogy többet tudjunk meg küldetésükről.

A magyar Lepramisszió egy 1974-ben, Dobos Károly nyugalmazott református lelkész által alapított jótékonysági szervezet. „Csodával határos” volt, hogy egy teljesen egyéni kezdeményezéssel, afféle „partizánakcióval” indult a Lepramisszió magyarországi tevékenysége.

Egy hajdani belga diáktársa évtizedek után meglátogatta Dobost Budapesten. Ő a beszélgetésük során kapott „tüzet” attól, amit a misszionárius barát a kongói leprabetegek közötti munkájáról mesélt. Dobos Károly fejében és szívében ennek nyomán született meg az elhatározás: magyar emberek is tegyenek valamit a legnyomorultabb szenvedőkért! A nemzetközi szolidaritásnak olyan példája ez, amit azóta sem lehet meghatódottság nélkül említeni.” – kezdi a történetet Riskóné Fazekas Márta.

A megalakulás után, a múlt század végén sokkal nehezebb volt civil szervezetként működni. Nem csak politikai okok miatt, hanem az elérhető források szűkössége miatt is! A nehézségeken azonban az alapító isteni elhívatottságával és a résztvevők önkéntességével, segíteni akarásával lendültek túl. Fazekas Márta elmondásából kiderül, hogy Dobos „alapvetően természetbeni segítséget kért és hirdetett meg.

Arra kérte az asszonyokat, hogy pamutfonálból kössenek sebkötöző fáslikat! Ehhez olyanok adták adományukként a fonalat és postaköltséget, akik nem kötöttek, de szerettek volna hozzájárulni az ügyhöz. A fáslik akkoriban még nagy segítséget jelentettek a kórházakban, mivel többször ki tudták mosni, fertőtleníteni őket. Folyamatosan, szívesen és igen nagy mennyiségben készítették ezeket az asszonyok országszerte, majd postáztuk azokat a lepramissziós kórházaknak.”

A későbbi önkéntesek megtalálásában, vagyis a szervezet rekrutációjában rengeteget segített ez a tény. Márta kiemeli, „a legmeghatóbb, hogy ma már sok olyan támogatónk van, aki hajdan gyermekkorában, kötögető nagymamája mellett hallott a leprabetegekről. Vagyis az elkötelezettséget is kiépítette ez a tevékenység.”

Az emberek segítettek. Sokakat lelkesített a nemes ügy melletti kiállás azokban az időkben, amikor a szerencsésebb világ szeme kezdett a nyomorgó harmadik világ nélkülözői felé kinyílni. A nagyhatalmak megnyitották pénzcsapjaikat, bár többnyire csak politikai érdekből. Emiatt volt szükség számtalan ehhez hasonló szervezetre, hogy koordinálni lehessen a valódi segítséget oda, ahol a leginkább várták azt.

Az első három évtizedben a Lepramisszió zseniálisan építette ki az önkéntes hálózatát.

Igazi mérföldkőnek számított a 2002-es esztendő, amikor a magyar szervezetet akkreditálták a Nemzetközi Lepramisszióba. A hivatalos akkreditálás, bár jóval később történt a megalakuláshoz képest, nem jelentette azt, hogy a magyar szervezet addig elszigetelten működött. Informális szinten kötődtek a nemzetközi szervezethez, hiszen annak csatornáit használták fel, hogy a segítség célba juthasson. Riskóné Fazekas Márta gyorsan sorolja is:

„India, Nepál, Indonézia, Banglades, Thaiföld, Uganda, Tanzánia, Nigéria, Niger, Etiópia, Csád, Kongó, Angola és más afrikai, ázsiai országok missziós kórházaival kerültünk így rendszeres kapcsolatba. A visszajelzéseik pedig ösztönzést adtak hazai támogatóinknak és lelkes csapat fordította a híreket is, amik a körlevelek alapanyagát jelentették.”

A természetbeni források idővel eltolódtak az anyagiak felé. Természetesen továbbra is fontos volt az egészségügyi hozzájárulás, a különféle gyógyítást és kezelést segítő eszközök formájában. Azonban a pénzzel újabb lehetőségek nyíltak meg. Mivel a lepra terjedésének legfőbb oka, a szenvedők rendkívül szegény körülményrendszere, elégtelen lakhatása és borzasztó higiéniás körülményei, a pénzzel lehetővé vált olyan célzott projektek finanszírozása, amelyek ezeket próbálják felszámolni. A magyar szervezet feladata továbbra is az adománygyűjtés, ebből származik minden bevételük.

„A 80-as évek végétől már szerény anyagi támogatást is kezdtünk gyűjteni és tudtunk küldeni kifejezetten a gyógyításra szóló hozzájárulást. Szintén a Nemzetközi Lepramisszió keretében. Évi 5 000 dollárral kezdtük. Éppen ezt a törekvést és buzgalmat értékelték, amikor 1994-ben először hívtak meg bennünket a nemzetközi nagygyűlésre, „támogató csoport” státuszban. Majd 2002-ben eleget tudtunk tenni az akkreditációs követelményeknek is!

A Nemzetközi Lepramisszióban országonként kell felvállalni a következő évre konkrét tartalommal és összeggel bíró kötelezettségeket, projekteket. Természetesen vannak 3 és 5 éves kifutású projektek is, amiket teljes időtartamra vállalunk. Eddig még mindig minden vállalást tudtunk teljesíteni.” – meséli büszkén a szervezet vezetője.

Mi változott az akkreditációval? Valószínűleg az összes segítő szervezetnél általános, hogy ezáltal tagjai lesznek egy olyan, elsősorban ernyőszervezetnek, amely segít összehangolni és mozgósítani a kampányokat. Segít külön projektekre koncentrálni, valamint a munkamegosztással hatékonyabbá tenni a segélyezést. A kiterjedt intézményrendszer, a szervezet lobbiereje és hírneve pedig egy felbecsülhetetlen plusz tényező. „A 29 tagországnak mintegy a fele gyűjti az adományokat, a másik fele pedig a „felhasználó”. Így egy teljesen zárt hálózatban dolgozunk, minden tökéletesen átlátható és ellenőrizhető. Hiszen az egyik kéz ad, a másik kap, és minden nyomon követhető.”

Maga a konkrét működés pedig a következőként fest.

„Évről évre választunk támogatandó projekteket egy hatalmas listáról. A legnagyobb öröm az, hogy évről évre növekvő mértékben tudjuk ezt tenni és teljesíteni! A törekvést, növekedést igen nagyra értékeli a nemzetközi közösség. Ismerik történelmi hátterünket, ezért még inkább együtt örülnek velünk a megtett útért. A szervezet felépítése is a Nemzetközi Lepramisszió gyakorlatát és kívánalmait tükrözi, hiszen ez is az akkreditálás egyik feltétele.

A szervezetet az igazgató vezeti, aki a kuratóriumnak, illetve a Nemzetközi Lepramissziónak számol be. Az elnök a törvényességi felügyeletet képviseli és vezeti a kuratóriumi üléseket, illetve levezeti a nagygyűlést. Az ellenőrzést végző hattagú kuratóriumunk tagjait pedig a Magyarországi Református, Evangélikus és Baptista Egyházak legfelső vezetői jelölik ki. Most bővítjük ki ezt a kört a katolikus egyházzal is.

A csatlakozás további érdekes mozzanata, hogy Magyarország az egyetlen kelet-európai tagja a szervezetnek. A miértre nem könnyű megtalálni a választ. De az is elképzelhető, hogy sokféle válasz létezik. A társadalom, többi nemzethez viszonyított, relatív autonóm fejlettsége, az MSZMP megengedőbb egyház- és szervezetpolitikája, vagy egy racionálisan nem meghatározható valami. Ez utóbbi felé hajlik Márta is, amikor az elhívást, indíttatást jelöli meg okként.

„Tipikusan olyan szolgálat ez, mivel nagyon speciális, ahol a személyes elhívatás a motorja mindennek.”

Továbbá a Nemzetközi Lepramisszió, egy országból, egy tagszervezetet ismer el, tehát annak a legnagyobb lefedést kell biztosítania.

Sajnos kevés pályázati lehetőség adott a magyar Lepramisszió számára.

Pedig tevékenységük nem különíthető el az orvosok, ápolók napi munkájától, sem az hazai, sem az ottani munka során. Márta szerint jó lenne, ha „itt Magyarországon is kiterjedne a pályázati lehetőség a hozzánk hasonló szervezetekre is. Hiszen hazánknak is van nemzetközi felelősségvállalása. A Lepramisszió teljesen megbízható felhasználó lenne!” A plusz források ugyanis biztosabbá tehetnék a szegény területeken élők ellátását. A Nemzetközi Lepramisszió ugyanis munkát ad a helyiek egy részének, akik gyógyítási célzatú termékeket, kiegészítőket gyártanak. Továbbá olyan, helyi szakembereket nevel ki, akik kiismerik magukat a helyi közegben és még inkább sajátjuknak tekintik az ügyet.

Ez utóbbit a magyar Lepramisszió is vállalja.

Mi több, személyes küldetésének tekinti a világ jobbítását. Olyan személyek példáiból merítenek a lepra elleni harcukhoz erőt, mint Teréz anya, Diana hercegnő, Damján atya. Valamint – a Nemzetközi Lepramissziót megálmodó – Wellesley Cosby Bailey és Alice Bailey. Talán a fentiek, és az említett személyek, többeket is arra sarkalnak majd, hogy segítsék a szervezetet, magukénak érezvén több ezer kilométerre lévő embertársaik sorsát!

A képek forrása és a magyar Lepramisszió honlapja.