Az egymásnak szinte teljesen ellentmondó vélemények erdejében az ember nehezen talál (tényszerű) kapaszkodókat.
Magyarország teljes energiaellátásának 37 százalékát fedezi a nukleáris vagy más néven atomenergia. Az energiaellátás 29 százalékát szénhidrogén segítségével, 14 százalékot szén elégetésével biztosított villamos áram adja. Az áramfelhasználás 13 százalékban import energiából származik, végül 7 százalékot tesznek ki a megújuló energiaforrások. Ez utóbbit tekintve az EU átlag 12 százalék, ami tulajdonképpen nem is olyan nagy különbség. Valljuk be, más kérdésekben rosszabbul teljesítünk. Nem túlságosan meglepő, hogy skandináv országok körében az áramellátás 25-35 százalékát teszi ki a zöld energia, de az már kicsit lehangoló ránk nézve, hogy Albánia a fogyasztása 30 százalékát fedezi biomasszából, illetve vízenergiából.
Ugyanakkor minden, a nukleáris energia előnyeit ecsetelő cikk mellé jut olyan, ami a veszélyeit és a hátrányait domborítja ki. A legpesszimistább hangok egyenesen tízévente bekövetkező atomkatasztrófákat jósolnak, de akadnak olyanok is, akik a folyamatos sugárzásra helyezik a hangsúlyt. Felteszem, hogy az ellenzők oldalán kevés az atomszakértő, mint ahogy én sem vagyok az. Ezt észben tartva talán érthető, hogy mi inspirálja ezeket az aggodalmakat, és én miért bizonytalanodom el, amikor olvasom őket. Az általunk nem teljesen értett, ismert jelenségektől való félelem a tűz felfedezése óta végigkíséri az emberi történelmet. Persze az érzés jelentősen enyhíthető azzal, ha tájékozódunk a félelem tárgyáról. De ahogy már mondtam, az egymásnak ellentmondó állítások között nem mindig könnyű elkerülni, hogy a nem hozzáértő legalábbis elveszettnek érezze magát (netán egyenesen összeesküvés-elméletekbe bonyolódjon).
A nukleáris katasztrófákkal kapcsolatban sokszor ismételt érv, hogy az „emberi tényező” játszotta a legnagyobb szerepet a bekövetkeztükben, és kivédhetőek lettek volna, ha egy alkalmazott pontosan elvégzi a feladatait, vagy adott pillanatban jobban odafigyel. Mind a csernobili, mind a fukushima-i eseményekkel kapcsolatban rámutattak, hogy hol került homokszem a gépezetbe. Az előbbi esetben egy politikai döntés miatt (a gépgyártási minisztériumtól az energetikai minisztérium felügyelete alá kerültek az erőművek) jelentősen csökkent a biztonsági kultúra szintje. Japánban a reaktorok kivitelezési hibája lehetett a ludas: a földrengés, majd a cunami okozta problémákat még meg lehetett volna oldani, ha a szivattyúk kábeleit nem a pincében helyezik el, ahol azok víz alá kerültek és működésképtelenné váltak. Ha a szivattyúk továbbra is funkcionáltak volna, nem állt volna le a hűtési rendszer, és nem indulhatott volna be a nukleáris láncreakció.
Vonatkoztassunk el a legrosszabbtól, és vegyük egy erőmű működését egy átlagos szerda délután. Az atomenergia tiszta és biztonságos, de csak akkor, ha minden, az előállítására, a tárolására, az elemek, az alkatrészek állapotára vonatkozó előírást pontosan betartanak. És előírás akad bőven. Nemzetekről alkotott sztereotípiák ide vagy oda, a helyi kultúra szerepet játszik abban, hogy hol mennyire veszik komolyan a biztonsági figyelmeztetéseket (főleg, ha azoknak anyagi vonzata is van, például bizonyos időközönként ki kellene cserélni egy különben még működő panelt). Hasonló a logika az atomhulladék kezelését nézve is. Az atommérnökök hozzáértése nem feltétlenül (elnézést a szófordulatért) bombabiztos garancia arra, hogy minden a legnagyobb rendben folyik, ha a finanszírozási vagy biztonsági kérdésekben nem hagyatkoznak az ő véleményükre a legapróbb részletekig.
A felsoroltak messze nem fedik le az összes szempontot, amit az energiapolitikában figyelembe kell venni. A magam részéről eloszlott a bizalmatlanságom az atomenergiával szemben, de ez nem feltétlenül igaz a termelés folyamatára. A lehetőségek, amikkel rendelkezünk nagyon is vonzóak, de megvannak a kételyeim, hogy minden esetben akkora kontrollal rendelkezünk az események felett, amekkora szükséges lenne a katasztrofális következmények megakadályozásához.
No Comment