Koponyatorzítás mutatta meg a összetartozást és társadalmi státuszt a hun korban.

A Kárpát-medencében zajló népvándorlás során eltérő kulturális hátterű csoportokból új, befogadó közösség alakult ki. Ebben közösségben a koponya torzításával jelezték a származást, az összetartozást és a társadalmi státuszt.

Az ELTE Régészettudományi Intézetének vezetésével végzett legújabb régészeti, fizikai antropológiai és izotópos vizsgálatok szerint a Kárpát-medence népvándorlás korán belül is különösen mozgalmas időszaknak számít a hun kor, mely a 4. század végétől az 5. század közepéig tartott. A hun támadások következtében meginduló népmozgások többször is Pannonia népességének drasztikus átalakuláshoz vezettek. A viharos időszakban közösségek szakadtak szét, és gyakran több különböző csoportból kovácsolódtak újak. Az újonnan érkezettek letelepedtek és a megmaradt helyi népességgel együtt új településeket hoztak létre.

A Tolna megyei Mözs-Icsei dűlő temetője 96 sírjával az 5. századi Pannonia egyik legnagyobb és legérdekesebb régészeti lelőhelye.

Itt korábban már történtek vizsgálatok, ám mostanáig részletes, komplex elemzést nem végeztek a szakemberek. A helyszínen különböző – más-más népcsoportra jellemző – temetkezési módok lelhetők fel. Ezek alapján az feltételezhető, hogy eltérő kulturális hátterű csoportok éltek itt együtt.

A mostani kutatásban a régészeti leletek és jelenségek, a fizikai antropológiai adatok és az emberi csontmaradványokon mért izotópos vizsgálatok eredményeit a kutatók együttesen értékelték ki. A különböző izotópokkal végzett vizsgálatok számos körülmény megállapítására alkalmasak. A stronciummal például kimutatható, hogy az egyén az adott geológiai környezetben helyi vagy idegen eredetű-e; a szén és a nitrogén izotópok pedig annak kiderítésében játszanak szerepet, hogy jellemzően növényi vagy állati eredetű táplálékot fogyasztott-e a vizsgált alany.

A mözsi temetőben elvégzett, személyes mobilitásra és a táplálkozásra vonatkozó vizsgálatok eredményeit a kutatók összevetették a helyszínen feltárt régészeti jelenségekkel (például a temetkezési szokásokkal), melynek alapján több csoport is elkülöníthetővé vált.

„A temető alapítása nem helyben született, de feltehetően a környékről származó, pannoniai, késő római tradíciókat – mint például a téglasírok építése – folytató személyekhez köthető. Hozzájuk csatlakozott talán egy-két évtizeddel később egy származásában és kulturális hátterében is idegen, de feltehetően családosan együtt mozgó, nagyobb csoport. Ők magukkal hozták az úgynevezett padmalyos sírok, valamint a mesterséges koponyatorzítás tradícióját” – mesélt a vizsgálat eredményeiről Vida Tivadar, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Régészettudományi Intézet igazgatója.

Az együttélés során a következő generációban a koponyatorzítást már az egész közösség átvette.

Ez fejezte ki tagjainak összetartozását, hiszen a vizsgálat nyomán a helyi, romanizált lakossághoz tartozó gyerekek koponyáján is minden esetben megfigyelhetők voltak a nyomai.

A mesterséges koponyatorzításnak nevezett testmódosító eljárás Közép-Ázsia, illetve a Fekete-tenger menti sztyeppei régió irányából keleti népcsoportokkal érkezett a Kárpát-medencébe. De az 5. században – a hun korszakban és az azt követő évtizedekben – élte virágkorát. A régészeti leletek alapján úgy tűnik, hogy a szokást különböző származású és társadalmi státuszú egyének gyakorolták. Széles körű elterjedésében a hun kori elit játszhatott fontos szerepet. A koponyatorzítás, azaz a koponyák szándékos deformálása csecsemőkorban kezdődött, fiú- és leány gyermekeknél egyaránt. A módszer lényege, hogy egy satuszerű kötéssel alakították, változtatták meg a fej formáját.

„A mesterséges koponyatorzítás eszköz a társadalmi identitás létrehozására és fenntartására, valamint rang, etnikai, családi vagy más csoportidentitás kifejezésére. A koponya formájának módosításában kifejezésre jutó kollektív identitás a hun korban alapot szolgáltathatott különböző kulturális és biológiai eredetű csoportok együttműködéséhez” – magyarázta a kutatás vezetője.

A táplálkozásra vonatkozó vizsgálatok eredményei szerint a nemek és a korcsoportok között ebben a tekintetben különbségek voltak. A közösség nagyobb mértékben fogyaszthatott kölest, amelyet a korábbi időszakokban inkább takarmányként hasznosítottak. Ám talán éppen a római mezőgazdasági struktúrák szétesése miatt, a könnyen termeszthető növény emberi táplálkozásában betöltött szerepe felértékelődött.

A rendelkezésre álló adatok alapján egy rendkívül befogadó közösség képe rajzolódik ki,

mely eltérő hátterű csoportok és személyek integrálására képes. Bár a kulturálisan, illetve feltehetően szociálisan is az idegen elemeket hordozó csoport tűnik dominánsnak, merít a helyi, a késő római hagyományokból is.

A Mözs-Icsei dűlő lelőhelyen feltárt, 5. századi közösség temetőjének kutatásait Vida Tivadar Corina Knipper (Curt-Engelhorn-Zentrum Archäometrie, Mannheim) vezette a NKFIH/OTKA – DFG nemzetközi projekt keretében. A magyar munkacsoport tagja volt Koncz István, Mende Balázs, Ódor János és Rácz Zsófia.