A hagyományos családfelfogás nagy átalakuláson ment át az utóbbi évtizedekben, és a folyamat nem állt meg – úgy tűnik, van még új a nap alatt.
Mégis úgy tűnik, hogy a valóság egyre messzebb kerül ettől a képtől. A XX. század végétől nemcsak az oktatási rendszerben eltöltött évek száma nőtt meg jelentősen, hanem az individuum felértékelődése miatt egyre későbbre tolódik a családalapítás a fiatalok életében. A hazai szociológia radarján is felbukkant trend azt mutatja, hogy ma már sok párkapcsolatban egyszerűen „kimarad” egy lépés, ami eddig alapvetőnek számított: az összeköltözés. A magyar szaknyelvben ’látogató párkapcsolatoknak’, vagy ’lat-kapcsolatnak’ (angolul LAT, azaz ’living apart together’) nevezik azt a párkapcsolati formát, amelynek során a partnerek tartós és kizárólagos kapcsolatban, de külön háztartásokban élnek. Ebben a rendszerben nincs is semmiféle újdonság akkor, ha két, szüleikkel élő kamasz együttjárását szeretnénk körülírni. A látogató partnerkapcsolatok esetében azonban két teljesen önálló háztartást vezető felnőttről van szó, akik valami miatt nem tudnak, vagy nem akarnak összeköltözni. A látogató párkapcsolatban élőket (Magyarországon közel félmillió embert) nem tekinthetjük homogén csoportnak, hiszen különböznek korcsoport, szexuális orientáció, vagy éppen a döntés mögött álló indokok szerint. A szakirodalom egy része nem sorolja a lat-kapcsolatok közé az olyan párokat, akik valamilyen külső akadály miatt döntöttek az átmeneti különélés mellett, csupán azokat, akik önálló döntés alapján, hosszú távon tervezik ennek az elrendezésnek a fenntartását. (A KSH munkatársa, Kapitány Balázs, akinek a tanulmányát az alábbi cikkhez felhasználtuk, nem tesz ilyen különbséget.) Magyarországon összességében a különélő partnerrel rendelkezők közel feléről feltételezhető, hogy tudatosan választják ezt a kapcsolati formát, és nem a „hagyományos” házastársi vagy élettársi kapcsolat előszobájának, hanem ezek alternatívájának tekintik a különélést.
A középkorúak esetében, akik látogató párkapcsolati formát választók 20 százalékát teszik ki, a hosszabb ideje (akár hét éve) fennálló látogató kapcsolat arra utalhat, hogy a pár már nem is fog összeköltözni, hanem továbbra is ilyen formában folytatja, esetleg szakítanak. Az önállóság megőrzését lehetővé tévő partnerkapcsolat a negyvenes korosztály számára is lényeges lehet, mivel ekkorra már mindkét embernek jól kialakított életritmusa van, úgy látják, hogy ennek megváltoztatása több súrlódáshoz vezetne, mint amennyi praktikus és érzelmi előnye az együttélésnek van. A helyzetet külön bonyolíthatja, ha a pár egyik vagy mindkét tagja előző kapcsolatból származó gyerekekkel él, és tartanak attól, hogy az új partner odaköltözése konfliktusos lenne. Hasonlóan érzékeny helyzetet teremt, ha valaki nem a gyerekeivel, hanem az idős szüleivel él egy háztartásban – hacsak nem áll rendelkezésre akkora ház, amiben le lehet választani külön lakrészeket, jó eséllyel mindegyik érintett fél idegenkedik az együttlakástól. Végül, az idősebb párok számára a megszokott napirend megváltozása szólhat az összeköltözés ellen, de éppen ennyire központi kérdés a gyerekek, unokák, ismerősök elítélő véleménye is.
A látogató párkapcsolatban élők vitatkoznak azzal a nézettel, hogy egy ilyen viszony ne lehetne intenzív és bensőséges. A felhasznált kutatásban a válaszadók fele számolt be arról, hogy szinte mindennap találkozik a partnerével, a válaszadók negyede számolt be heti néhány alkalomról; ezek a találkozások jelenthetik azt, hogy egy külső helyszínen, közösen vesznek részt valamilyen tevékenységben, de azt is, hogy egyikük lakásában töltik az időt. A látogató párkapcsolatokat könnyű elkülöníteni a távkapcsolatoktól (ez utóbbi esetben a különélés oka a leküzdhetetlen földrajzi távolság), ha figyelembe vesszük, hogy a lat-kapcsolatban élők 4/5 része egy óra alatt eljut a párja otthonába. Hazánkban a látogató partnerkapcsolatok 55 százaléka több mint két éve áll fenn, de meglehetősen kevés közöttük a tíz évnél hosszabb ideje tartó viszony. Hazánkban, más országokkal összehasonlítva ritka (a látogató párkapcsolatban élők 11 százalékára igaz) az, hogy valaki előzetes együttélés után költözzön külön a partnerétől. Ennek oka lehet akár a tradicionális értékek elterjedtsége is: konfliktusok esetén a kapcsolat teljes megszűnése jelenthet inkább megoldást, nem a szétköltözés.
A társadalmi kontextus szempontjából két szinte ellentétes elméleti keretet is fel lehet állítani a látogató kapcsolatok terjedésének magyarázataként. Az egyik magyarázat a már leírt individualizálódási folyamatot határozza meg a megfigyelt trend okaként, amely az utóbbi évtizedekben ment végbe, és az önálló egzisztencia megteremtésének egyre nagyobb mértékű felértékelődésével járt. Egy másik magyarázat szerint a jelenség úgy is értelmezhető, mint a partnerkapcsolatok igazodása a modern körülményekhez, ahol a nők is egyre nagyobb arányban dolgoznak (és fektetnek szignifikáns időt és energiát karrierjük építésébe), megváltoznak az emberek lehetőségei a kapcsolatok ápolására, az együttélésre, de továbbra is igényük van arra, hogy valamilyen formában párban éljenek.
Összességében a látogató párkapcsolatokat – ahogy a házasságot, a szingliséget, a gyerekvállalás mellett vagy ellen döntést – sem kellene a XXI. század áldásos velejárójának, vagy éppen devianciának tekintenünk. Akadnak olyanok, akik csak átmeneti szakasznak tekintik ezeket az ismertség elején, de bizonyos esetekben egész életre szóló elköteleződést jelenenek. Ritkán ugyan, de előfordul, hogy párok megházasodnak, sőt, közös gyerekeket vállalnak úgy, hogy továbbra sem élnek egy fedél alatt. Egy jelenség terjedése mellett mindig nyitva marad a lehetőség, hogy bizonyos egyének számára, a saját személyes boldogságukhoz nem lesz megfelelő egy bizonyos életforma – az új értékrendek pozitív hatásának azt tekinthetjük, hogy mindenki választhat neki (és a partnerének) leginkább megfelelőt.
No Comment