A pénz – létezzen bármilyen formában –, forradalmasította az emberek közötti kereskedelmet és általa hatékonyabbá vált az árucsere.

A pénz megjelenésének, sok más további hozadéka mellett, az egyik teremtő ereje abban nyilvánult meg, hogy kialakult a fejlett pénzgazdálkodás. Áruvá vált maga a fizetési eszköz is; országok sokasága erősíti, vagy éppen értékeli le valutáját, miközben magánszemélyek fogadnak a tőzsdéken a devizaárfolyamokra, vagy helyezik el megtakarításaikat bizonyos pénzügyi előnyt biztosító konstrukciókban.

De mi a helyzet a mindennapokkal? Amikor a ki- és befizetések során a pénz már nem igen nyújtja azt a praktikumot, ami miatt kialakult, szükségessé vált a pénzhelyettesítés a világban. Pontosan ennek megoldására jöttek létre az úgynevezett nem készpénzes fizetési módszerek, amelyek gyorsan terjednek szerte a világban.

Ha a pénzre megmagyarázható fogalomként tekintünk, akkor természetesen régen a bankjegyek is egyfajta készpénz helyettesítők voltak, amennyiben az állam garanciavállalása az volt, hogy nemesfémre váltja át ezeket. Mégis, köszönhetően többek között az inflációnak, a papírpénzek felhalmozása és biztonságos utaztatása végül kiváltotta azt az igényt, hogy a ropogós bankók, egyetlen színes papírrá, dombornyomott kártyává, vagy elektronikus kóddá változzanak.

Az első hitelkártyát az Amerikai Egyesült Államokban alkalmazták 1950-ben.

Kezdetben a Diners Club-os körhöz csatlakozó üzletekben volt használható, később fokozatosan elterjedt az egész országban. A hitelkártya lehetővé tette a kártya tulajdonosa számára, hogy termékeket és szolgáltatásokat vásárolhasson arra az ígéretre alapozva, hogy az összeget a jövőben biztosan megfizeti. Természetesen a használat során a kínálati oldal szereplői, vagyis az eladók megkapták az árujuk ellenértékét, a törlesztés ugyanis a kibocsátó bank felé irányult. 

Hamarosan több pénzügyi vállalkozás is bocsátott ki hitelkártyákat. 1958-ban megjelent az American Express, ezt követte a MasterCard, majd a világpiacra lépő Visa.

Kezdetben a kibocsátók határidőket szabtak meg követelésük teljesítésére az ügyfelükkel szemben, később létrehoztak egy úgynevezett folyószámlát, ahol a kártyát birtoklók egyenlegét tartották nyilván. Ekkor lehetővé vált, hogy az ügyfél, pénzösszeget helyezzen el a számláján, amiért adott mértékben hitelképessé vált.

A hitelkártya azonban nem bankkártya.

Ugyanis lehetővé teszi a folyamatos adósságot – a kamatfizetéstől függően –, illetve bevon a tranzakcióba egy harmadik résztvevőt is, amelyik azonnal megtéríti az eladó követelését, kvázi megszerezve az adósságunkat.

És, hogy miért éri meg hitelkártya kibocsátónak lenni? Elsődlegesen a kamatfelár miatt: a kártyatulajdonos ugyanis különböző mértékben, de fizet saját hitelképességéért. A felárat minden szolgáltató maga szabja meg, tekintettel a konkurenciára. Másodszor eléggé csábító lehet az embernek, ha jövőbeni bevételeit már ma elköltheti, ezáltal többet fogyaszt, ami jó a cégnek, az eladóknak és a gazdaságnak egyaránt. Természetesen a sötét oldal itt is megvan. Az adósságba kerülés, ami idővel spirállá duzzad, emberi életeket tehet tönkre és elrabolhatja az eljövendő generációk jövőjét.

Mindenesetre a hitelkártyák népszerűsége töretlen. A Magnify Money szerint 2018 júliusáig, 104 milliárd dollárt fizettek be az amerikaiak az egyenlegükre, ami 11százalékkal több mint a tavalyi évben. A használat mértéke azt mutatja, hogy az amerikaiak egyetértenek abban, hogy az ügyletekből olyan hasznuk is származik, ami más fizetési módnál nincs.

Kézhez kapják ugyanis a kimutatásokat, hogy mikor, mennyit költöttek, ami segíthet hitelfelvételkor, de akár a spórolási terv készítésénél is. Továbbá a csalás során elszenvedett kár minimális, hiszen a pénznek csak töredékéért felelnek a kártyatulajdonosok, a többit megtéríti a kibocsátó bank, de ezt megfordítva a kártya szolgálhat vészhelyzeti alapként is.

Míg a hitelkártyák elszámolási mechanizmusai egyszerűbbé és hatékonyabbá váltak a számítástechnika által, a hozzájuk hasonló bankkártyák ugyanakkor szorosan hozzákapcsolódtak az informatikához.

A XX. század második felében, Európában is felmerült az igény a készpénz mellőzésére és a vásárlások egyszerűbbé tételére.

Ekkor már létezett egy bejáratott alternatíva, a hitelkártya, viszont az elterjedést több tényező is gátolta. Először is Európának fejlett bankrendszere volt, amely nyilvántartotta sok millió ügyfél számláit, illetve az országokat jellemző gazdasági egyenlőtlenségek tartósan beépültek a valuták reálértékébe. Éppen ezért az emberek igyekeztek az értékesebb devizából nagyobb készletet felhalmozni a konvertibilitás biztosítása érdekében.

Továbbá az európai polgároknak nem kellett nagyobb összegeket maguknál hordani az 1960-as évek óta, hiszen ekkor jelentek meg a bank automaták, vagyis az ATM-ek. Így a szükséges készpénz előteremtése praktikusan megoldhatóvá vált.

Mégis, az informatika fejlődésének köszönhetően a bankrendszer továbbfejlődött és lehetővé vált, hogy az a bankkártya, amely eddig csak a csekkek felváltására volt alkalmas, világszerte elterjedjen. Ugyanis a bankkártya önmagában nem egy hihetetlen találmány, hanem csak a számlatulajdonos egyenlegének manifesztációja, és mivel a különféle bankok, különböző csomagokban bocsátották ki ezeket, felhasználásuk az adott országra volt pusztán érvényes.

Az elszámolási rendszer gyorsabbá válásával, az elektronikus adatközlés és tárolás fejlődésével, a határok ,,leomlottak” a konstrukció előtt, tovább növelve a fizetési mód népszerűségét és praktikumát.

A megszokásból aztán rendszer lett, és észrevehetően magas használati arány jellemzi továbbra is a bankkártyákat Európában. A világ bankkártya használatából 45%-al részesedik, míg ez az érték a többi kontinensen 25-30% közé tehető, szerepel a Global Ecommerce Report 2017-es kiadásában. Még akkor is, ha a köznyelvben tévesen, hitelkártyának nevezzük bankkártyánkat!

Természetesen az informatikai fejlődés nemcsak a bankok és egyéb nagyobb pénzintézetek malmára hajtották a vizet. Az internet, mint globális platform, lehetővé tette, hogy a lassan mindenkinél meglévő miniszámítógép – közismertebb nevén okostelefon – egyre több dolog, akár együttes intézésére is képessé váljon.

Azokban az országokban, ahol a pénzügyi-infrastruktúra nem eléggé fejlett, ráadásul nem alakultak ki történelmileg a gazdaságnak azok az intézményei, amelyek lehetővé teszik a nem pénzes fizetés praktikus alternatíváit, ott léptek be igazán az emberek egy nagy ugrással a XXI. századba.

Az applikációkról van szó tehát, amelyek hasonlóan az előbbi példákhoz, szintén megoldást kínálnak az emberek fizetési problémáira. Egyértelműen megjelenik az applikációval történő fizetési metódus már Afrika országaiban is, de leginkább Kínában népszerű.

Kína helyzete érdekes, hiszen a szocializmus szigorú évtizedei alatt nem jöhetett létre az európaihoz hasonló bankrendszer, ráadásul a szegénység amúgy sem engedte, hogy akár a bankjegyekből is bosszantóan sok legyen az emberek többségénél.

Az országban végbemenő változások azonban kimozdították Kínát a szegénységből és növekedési pályára állították. Az emberek nemhogy gazdagodtak, hanem ma már a világ egyik legnagyobb fogyasztói piacát alkotják, ahová sok cég próbál bejutni a busás haszon reményében. A hihetetlen gazdasági növekedés árnyoldala a növekvő korrupció lett. Éppen ezért, biztonsági megfontolásból a legnagyobb forgalomba került bankjegy a 100 jüanos, ami optimális az átlagos vásárlásoknál, viszont felhalmozni nem érdemes, mert ha a hatóság nem is, de a penész mindenképpen értéktelenné teszi idővel.

A mobilapplikációs fizetések hangsúlyosságát jelzi, hogy 2017-ben 12,5 billiárd dolláros forgalmat bonyolítottak le az AliPay, WeChat Pay és társaik, a Mobilfizetési Konferencia számára készült adatok szerint. Ezzel megelőzték magát az Egyesült Államokat is, amely ,,mindössze” 50 milliárd dolláros forgalmat produkált.

Az okostelefonnal történő nem pénzes fizetés a bankok rémálma lenne, hiszen ha hasonló népszerűségnek örvendene Kínától nyugatabbra, mint Kínában, a pénzintézetek tetemes veszteséget kellene, hogy lenyeljenek. Mert az előbb tárgyalt módozatok esetében a tranzakciónál egyéb felek is megjelennek és kiveszik a részüket a bevételből, mert más egység biztosítja az infrastruktúrát, más az elszámolási rendszert, más a hitel-bírálatot és így tovább.

Az applikációnál azonban a történet végtelenül leegyszerűsödik. Csak a szolgáltató és az ügyfél vannak. Ráadásul ösztönzőleg hat a hazai megoldás igénybe vétele, és a nagyobb szolgáltatók ismertsége, ami világviszonylatban is impozáns mértékű, nem csak a szűkebb országban.

A kínaiak tehát léptek előre egyet és mobillal fizetnek. Szerencséjükre a digitális előnyök kiaknázását a kormányuk is támogatja. Vagy éppen balszerencséjükre, ugyanis a kormány így még több információt gyűjthet állampolgárairól.

Bárhogy is lamentálunk afelett, hogy melyik módszer a legjobb, legkényelmesebb és legolcsóbb, máris új kihívó jelent meg a kapuk előtt: a kriptovaluták.

A független és decentralizált, úgynevezett blokklánc-technológiára épülő digitális érmék egyaránt kihívói az eddigi három alternatívának. Már csak el kell dőlnie, hogy életképes innováció, vagy egyszerű tőzsdei lufi, árfolyam spekulánsoknak?

Forrás:

investopedia.com
thebalance.com
mobilpaymentconference.com
creditcards.com