Ki ne sajnálná az erdőt, ha lángokban áll, vagy hatalmas szélvihar dönti ki a fákat?

Akkor is együtt érzünk a fákkal, ha az ónos eső vastagon ráfagy az ágakra és összetöri a fakoronákat. Vagy amikor hernyók ezrei rágják kopaszra a lombozatot. Pedig az ilyen és ehhez hasonló természetes bolygatások bizonyos mértékig és gyakorisággal minden erdei ökoszisztéma velejárói azóta, hogy erdők vannak a földön. Ezek az események hozzájárulnak az élővilág sokféleségének, az erdők változatos szerkezetének kialakításához és fenntartásához, egyúttal az állandó megújulást is támogatják.  

Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) erdőökológiai kutatócsoportja meghatározó szerepet vállalt egy nemzetközi kutatásban, amely az egyes erdőgazdálkodási módok hatását vizsgálta az európai erdők állapotának alakulásában. Az eredmények rávilágítottak az alternatív erdőgazdálkodási módszerek alkalmazásának fontosságára. Ezek hozzájárulnak a biodiverzitás védelméhez és az erdei ökoszisztéma-szolgáltatások lehető legnagyobb változatosságának biztosításához.

A természetes tüzek elsősorban a boreális éghajlati régió fenyveseiben jellemzőek,

a viszonylag gyakori avartüzektől kezdve a sokkal ritkább, akár több száz év különbséggel bekövetkező pusztító tűzesetekig. Európa mérsékelt övi részén, ahol a kevert fafajú lombos erdők a természetesek, inkább az úgynevezett lékdinamika, azaz az idős fák kisebb-nagyobb csoportjainak pusztulása, az erős szelek okozta fakidőlés, valamint a kártevő rovarok pusztítása a jellemző. 

A kutatócsoport egy korábbi erdőökológiai koncepciót fejlesztett tovább és tesztelt valós adatokkal. Ennek keretében a természetes bolygatások három fő jellemzőjét vizsgálták. Megnézték a gyakoriságukat (hány évenként következnek be), az általuk érintett területek átlagos nagyságát, valamint intenzitásukat (az élő fák hány százalékát pusztították el).  

A bolygatások mértéke, gyakorisága és intenzitása megjeleníthető egy háromdimenziós ábrán. A jellemzők összevethetők az adott terület erdőgazdálkodásának jellemzőivel. Ezt kihasználva az összehasonlítást a kutatók tizenhárom boreális, illetve mérsékelt övi európai ország erdőadattárainak erdőgazdálkodási adataival végezték. A természetes bolygatások jellemzését dendrokronológiai információkon alapuló cikkek összegzésével valósították meg. (A dendrokronológia a faegyedek törzséből történő furatvételen alapuló, az életkor és egyéb változások meghatározására alkalmazott módszer.)

A minták alapján következtetni lehet a faállományban történt korábbi bolygatásokra és a fák korától függően akár több száz évre visszamenőleg is rekonstruálni lehet az eseményeket. A természetes bolygatások kapcsán azért van szükség ezekre a történeti adatokra, mert a klímaváltozás miatt ezeknek az eseményeknek (tűzesemények, rovarkártevők gradációja) gyakorisága megnőtt. Az összehasonlításhoz pedig a kutatóknak szükségük van a korábbi, természetes referenciákra. 

Az adatok azt mutatták, hogy Európa boreális és mérsékelt övi területeinek 73 százalékán az úgynevezett vágásos erdőgazdálkodás terjedt el.

Ennek keretében a tarvágások és a kötelező felújítások rendben követik egymást. A folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodási üzemmódok aránya a 10 százalékot sem éri el. Az összehasonlítás rávilágított, hogy a vizsgált jellemzők alapján a különböző üzemmódok hatásai más-más mértékben térnek el a természetes bolygatásokétól. Míg a sarjaztatás, illetve a vágásos gazdálkodásra jellemző tarvágás és a fokozatos felújító vágásos gazdálkodás sajátosságai alig vannak átfedésben a természetes bolygatások jellemzőivel, a folyamatos erdőborítást biztosító szálalásos gazdálkodási módok hatásukat tekintve sokkal közelebb állnak a lékdinamikához. 

Aszalós Réka, az ÖK munkatársa kiemelte, hogy a természetes bolygatások és az európai erdőgazdálkodás jellemzői között nagy különbségek vehetők észre. Egyrészt a természetes bolygatások az erdőgazdálkodási módszereknél sokkal nagyobb változatosságot mutatnak. Másrészt fontos különbség, hogy egy adott mértékű és gyakoriságú természetes bolygatás átlagosan sokkal több élő és holtfát, és ezáltal biomasszát hagy maga után, mint az egyéb jellemzőiben hasonló erdőgazdálkodási beavatkozás.

Ódor Péter, az ÖK Erdőökológiai Kutatócsoportjának vezetője szerint a lékdinamika esetében, a fák nagy része életben marad. Ugyanakkor egy nagy kiterjedésű, hatalmas vihar az erdőállomány akár 90 százalékát is elpusztíthatja. Ez viszont csak nagyon ritkán következik be. Az egyes erdőgazdálkodási módoknak eltérő hatásuk van az erdők állapotának alakulására is. A tanulmány alátámasztja, hogy a védett területeken kiemelten fontos az alternatív erdőgazdálkodási módszerek alkalmazása. Ezek ugyanis hozzájárulnak a biodiverzitás védelméhez és az erdei ökoszisztéma-szolgáltatások lehető legnagyobb változatosságának biztosításához. 

A természetes bolygatások változatos szerkezetű, sokféle fafajból álló és különböző korosztályú állományfoltok, különböző méretű és korhadási állapotú holtfák komplex mintázatát hagyják maguk után. William S. Keeton, a Vermonti Egyetem professzora szerint ez táji szinten ellenállóbb erdei ökoszisztéma kialakulásához vezet.

Az európai erdőgazdálkodás nincs összhangban ezekkel a természetes folyamatokkal.

Ha a természetes bolygatásokat kissé jobban tudnánk utánozni a kezelt erdőkben, azokat ellenállóbbakká tehetnénk a gyorsan változó éghajlat hatásaival szemben. Ezért olyan táji szintű, mozaikos gazdálkodásra lenne szükség, amely integrálja a faanyagtermelést nem szolgáló védett kíméleti területeket (például idős erdőfoltok, erdei vizes élőhelyek) és azokat a gazdasági művelés alatt álló erdőtömböket, amelyekben megtalálhatók a természetközeli erdők legfontosabb elemei. (Ezek a nagy méretű, idős habitatfák, valamint a fekvő és álló holtfák.)

A tanulmány konklúziói sok tekintetben illeszkednek ahhoz az előremutató, EU-szintű törekvéshez, amelynek célja a természetközeli erdőgazdálkodás meghonosítása a gyakorlatban. („Közelebb a természethez” erdőgazdálkodás, európai zöld megállapodás, a 2030-ig tartó időszakra szóló új uniós erdőstratégia.)