A bruttó hazai össztermék (GDP) alapján elhanyagolható különbség lehet ország és ország között, mégis az egyikbe szívesebben költöznénk, mint a másikba.
A döntést leginkább a Big Mac-index, vagyis a vásárlóerő-paritás segíti. Érdemes megismerni, mert az életszínvonalnak ez a fajta mérése lassan uralkodóvá válik, tudományos és hétköznapi körökben egyaránt!
Attól függően, hogy az ember laikus vagy bizonyos közgazdaságtani tanulmányokat, iskolákat végzett közgazdász, különféleképpen nyilatkozik egy adott ország fejlettségéről. Miközben maga a fejlettség is egy erősen szubjektív fogalom. Mindegyikben közös azonban, hogy egyfajta, az adott országra jellemző teljesítményt mérnek össze más országok hasonló mérőszámaival. Az eddigi egyeduralomra szert tett mérőszám a GDP (Gross Domestic Product – Bruttó hazai termék) és a belőle származtatott bruttó nemzeti össztermék, a GNP (Gross National Product – Bruttó nemzeti termék). Ezekkel szinte minden összevetésben találkozhatunk.
A GDP atyja, a Nobel-díjas Simon Kuznets 1937-ben mutatta be az Egyesült Államok Kongresszusának a számítás modern változatát. Ezt használták az 1944-es Bretton Woods-i konferencián, ahol a világháború után újjáépítendő gazdasági rendszer alapelveiről tárgyaltak és a világgazdaságot, illetve a pénzügyi rendszert szigorú szabályokhoz kötötték. A GDP az egy adott területen – amely legtöbbször az ország – adott idő alatt (legtöbbször egy év) előállított, végső felhasználásra szánt termékek és szolgáltatások piaci értékének összege. Később a számítást úgy alakították, hogy az figyelembe vegye az inflációt, ugyanakkor a feketegazdaságot ne tartalmazza.
Míg a GDP földrajzi alapon osztályoz, a GNP állampolgársági alapon.
Utóbbi adott ország hazai vállalatai és polgárai által előállított termék- és szolgáltatásértékeket összegzi! Mégis mi lehet a baj ezzel? Maga Simon Kuznets nyilatkozott arról, hogy a számítás egy remek mérőszám, ugyanakkor elégtelen arra nézve, hogy csak ezzel legyen jellemezve egy ország. Mégis az elmúlt évtizedekben eléggé fetisizálva lett. Legfőbb probléma, hogy minden kibocsátás növeli a GDP-t, ugyanakkor nem minden kibocsátásnak, illetve fogyasztásnak örülhetünk. Az üzemanyag-fogyasztás egy dugóban, hirtelen jött fogorvosi költségek, esetleg hibás termékvásárlások lehetnek a legszembetűnőbb példák.
Oroszország GDP-je megegyezik a Benelux államokéval, mégis utóbbiakat jóval gazdagabbnak érezhetjük. Vagy elég rágondolni egy trópusi paradicsomra, ahol gyakorlatilag nincsen ipar, mezőgazdaság is alig, mégis sokan vágyakozhatunk arra, hogy ott éljünk. Éppen ezek miatt kezdett terjedni a boldogság index. A Boldog Bolygó vagy Happy Planet Index az ökológiai boldogságot méri. Ehhez három tényezőt használ: a várható élethosszt, az azzal való elégedettséget és az ökológiai lábnyomot. Nem meglepő módon, ezt a listát is jobbára az északi félteke országai vezetik.
Bhután, a kis Himalájai monarchia is megalkotta a saját boldogság indexét. Ugyanakkor ez semmi másra nem szolgál, minthogy elrejtse a világ elől a lakosság elképesztő nyomorát és nyomorúságát. A Gross National Happiness azaz Össznemzeti Boldogság vagy Bruttó Nemzeti Boldogság (GNH) négy pillérre és további kisebb alcímekre oszlik. Fenntartható és igazságos társadalmi és gazdasági fejlődés; környezetvédelem; kultúra; jó kormányzás. Azt azonban kár elvitatni, hogy a jövőbeni alternatívák tervezésekor a fenntarthatóság és egyéb szubjektív boldogságot mérő elemek igen fontos fókuszba kerültek és fognak kerülni. A kilenc legfontosabb kategória: pszichológiai jólét, életminőség, egészség, oktatás, kultúra, időbeosztás, jó kormányzás, közösségi kapcsolatok, természeti sokféleség és fenntarthatóság.
Magyar érdekesség a Social Futuring Index, amelyből egy társadalom alkalmazkodási képessége olvasható ki! Részletesen itt írtunk róla.
A gazdaság és hatásainak szűk értelmezési kereteinek feloldásának egyik lehetséges útja a meglévő mutatók korrigálása és kiegészítése környezeti, társadalmi hatások tételeivel, mutatóival. A fenti példák mellett még számos próbálkozás látott napvilágot. Ilyen a Gazdasági és Környezeti Elszámolások Integrált Rendszere (SEEA), amely egy keretrendszer, ahol megpróbálják számszerűsíteni a gazdaság és a környezet kölcsönös szimbiózisát. Példának okáért vehetjük a részvényeknek azon hányadát a különféle alapokban, amelyek a környezetvédelmet és a fenntarthatóságot támogatják.
Nordhaus és Tobin, a két híres Nobel-díjas közgazdász javasolta és dolgozta ki a nemzeti jövedelem egy átalakított változatát a „gazdasági jólét mércéjét” (Measure of Economic Welfare, MEW). Ennek érdekessége abban rejlik, hogy a GDP a kiindulási pont, de hozzá van adva a szabadidő (munkába járás ideje, hasznos idő), illetve a fizetetlen munka (szociális és házkörüli) értéke is, mindebből persze levonva a környezeti károk értékét. A fenntartható gazdasági jólét indexét (Index of Sustainable Economic Welfare, ISEW) szintén a GDP lecserélésére szánták. Az index a lakossági fogyasztást, pontosabban a jövedelemegyenlőtlenség indexével korrigált lakossági fogyasztást veszi alapul. Ehhez adja hozzá, ebből vonja ki a különböző tételeket úgy, mint a szennyezés és a fenntarthatatlanságból eredő költségek.
A fentihez nagyon hasonló a Genuine Progress Indicator (GPI), amely a GDP-hez számolja az erőforrások, a bűnözés és egyéb károkozásokból származó rejtett költségeket.
A fentiek bár egészen elmés és sokrétű megoldások, mégsem tekinthetőek annyira egzaktnak a számok tekintetében, mint a GDP és GNP. Jó lenne, ha ez a fajta matematikai objektivitás találkozna az élet- és az árszínvonallal is. Ha egy munkás azon gondolkodik, hogy kimenne külföldre dolgozni, akkor figyelembe kell, hogy vegye: az átszámított keresete örömre adhat okot, ugyanakkor a külföldi árszínvonal talán elviszi a megtakarításai jó részét. Így elképzelhető, hogy pár száz euróval kevesebbért már megérné neki itthon maradni és dolgozni. Vagy egy másik példa. 2018-ban Mohamad Chisti bangladesi orvos feltalálta a csecsemők számára csak 1,25 dollárba kerülő lélegeztetőgépet. A legtöbb lélegeztetőgép előállítása 6-15 000 dollár és a gazdag nemzetek kórházainak luxusa. Azonban csaknem egymillió csecsemő (többségük alultáplált) tüdőgyulladásban hal meg, mert nincs lélegeztetőgép, amely megkönnyítené a légzésüket. Chisti találmánya életeket ment meg azáltal, hogy 15 000 dollárról 1,25 dollárra csökkenti gépek árát. Az orvosi árak és költségek csökkenése azonban csökkentené a GDP-t, mivel az ezekhez az árukhoz kapcsolódó monetáris érték alacsonyabb. Találmánya növelik a munkaerőt és erősíti a gazdaságot, de ezek az előnyök nem tükröződnek a nemzet GDP-mutatójában.
Kellene egyfajta termékkosár is, hiszen a külföldön vendégmunkásként dolgozók csak hétköznapi cikkeket és szolgáltatásokat fognak fogyasztani, míg egy adott ország általános árszínvonalának átlagában ipari gépek vagy hadifelszerelések is szerepelhetnek. Nem beszélve az adóról, főleg a forgalmi adóról; vállalkozás esetében a társasági adóról. De ott van még a deviza-átváltás, vagyis a pénznemek árfolyamának különbsége is (ami főleg a magyar forintnak fáj, hiszen nagyon kevés olyan átváltás van, ahol 1 HUF ér több száz valutát).
Ezt az összehasonlítási problémát oldja meg a Big Mac-index. Legalábbis az átlagember számára!
Az alapelve az, hogy a vásárlóerő-paritás (PPP) szerint hosszú távon az árfolyamoknak olyan árfolyam felé kell mozogniuk, amely kiegyenlíti az azonos áru- és szolgáltatáskosár (jelen esetben egy hamburger) árait bármely két országban. (De ne feledjük! Ez csupán egy eszköz az árfolyam-elmélet emészthetőbbé tételére.) A Big Mac nem más, mint a McDonald’s Corporation védjegye. Legalábbis az Európai Unión kívül, ahol 2019-ben a Szellemi Tulajdon Hivatala (EUIPO) visszavonta a védjegyoltalmát. Továbbá bizonyos hamburgerekre, szolgáltatásaira vonatkozó márkanév. Ezeknek az összehasonlítását kezdte el a brit Economist gazdasági tematikájú hetilap 1986-ban. Céljuk szerint az összehasonlítás szemléltette, hogy a devizapiaci árfolyamok – amelyek ekkor már szabadon lebegtek – mennyire reálisak. Tehát, mennyire van a kereslet és kínálatnak alávetett devizák tekintetében az, hogy azonos termékért mindenhol azonos árat kell fizetni!
A Big Mac-index (BMI) egyszerre egy árfolyam és egy arány. Megmutatja, hogy milyen elképzelt árfolyamon lennének két adott ország árai azonosak!
A McDonald’s szendvicseinek választása azért jó, mert a vállalat szinte minden országban jelen van. Magyarországon 1988-ban nyílt meg az első Budapesten. Ekkor egy hamburger ára 43 forintba került, míg az Egyesült Államokban 2,39 dollárba. 2008-ban a válság kirobbanásakor ez az értékpár 670 Ft és 3,57 $ volt. Tavaly pedig 900 Ft (most 1080 Ft) és 5,71 $. Természetesen az értékek változásába az infláció és a helyi adók is bele vannak számolva. 1988-ban 47,58 forintba került egy dollár, ez igen magas érték volt akkoriban, főleg az USA kereslet és exportösztönző gazdaságpolitikája miatt.
1988-ban a magyar Big Mac, tehát a forint-dollár kurzus igencsak felülértékelt volt utóbbi javára. Az index szerint a reális váltószám a 18 forint = 1 $ lett volna. 2008-ban a magyar pénz vált felülértékeltté, 20%-kal, jórészt a válság miatt. Tavaly pedig újra a forint értékelődött alul, körülbelül 50%-kal. Persze vannak régiók, ahol a Big Mac nem olyan sűrűn kapható étel, mint máshol és azt sem szabad elfelejteni, hogy adott országban bizonyos termékek olcsóbbak, mint ugyanazok idehaza. Van ahol KFC-, Starbucks-, IKEA-termékekben számolnak.
Úgy jön ki a matek – a 2020-as példát véve –, hogy megnézzük az MNB-középárfolyamát. Ez akkor 307 forint = 1 $ volt. A Big Mac hazai ára 900 forint, vagyis 3 dollár; ennek amerikai megfelelője 1750 forint, vagyis 5,7 dollár. A Big Mac-index számítása, hogy a hazait elosztjuk az amerikai árral és megszorozzuk 307-el, az MNB-s számmal. Az eredmény 158 forint, vagyis reálisan ennyibe kellett volna kerülnie egy hamburgernek. Ha a kapott 158-at kivonjuk a 307-ből, majd osztjuk szintén 307-el, az eredmény kerekítve 49%. Ez a szám azt jelenti, hogy a forint 49%-kal alulértékelt a $-hoz képest, vagyis az amerikai Big Mac tavaly 1,94-szerese volt a magyarnak. Tehát megérte volna egy amerikainak nálunk hódolni a kulináris élvezeteknek. Persze csak a Big Mac-árak alapján.
Jelenleg a legtöbb ország valutája alulértékelt a dollárhoz képest.
Ennek oka a beruházásokat támogató gazdaságpolitika és az USA gazdaságának gyors magára találása a Kondratyjev-ciklusok hullámai között. Kirívó eset a CHF, vagyis a svájci frank, amely nemrég a lakosságot megkérdezvén úgy döntött, hogy nem intervencionálja a saját valutáját, vagyis nem vesz belőle a piacon menekülődevizákat. Erre azért volt szükség, hogy az elképesztően tőke- és termékexport-igényes svájci gazdaság fejlődése továbbra is megmaradjon. Az árfolyam kilőtt, így az export visszaesett, ugyanakkor a tudásintenzív iparágak és a kutatás fejlesztési szektor erőssége miatt Svájcnak nem lesz semmi baja.
A GDP innovációja, ami miatt hegemón helyzetben maradhatna, két egyéb összetevőn múlik. A lakosságszámmal való elosztás miatt, az úgynevezett egy főre jutó GDP valamelyest korrelál a jó és jól-léttel. Hiába nincs az átlagembernek 16 470 (2019) $-ja, egy gazdagabb közeg jobban urbanizált és több az esély a túlélésre mindenki számára. Egyszerűbben szólva jobb hajléktalannak lenni New Yorkban, mint miniszternek lenni Észak-Koreában.
A másik összetevő a már említett vásárlóerő-paritás, vagyis a purchasing power parity (PPP). Ugyanaz, amit a hamburgereknél tulajdonképpen számoltunk. A GDP-összehasonlítás is számol vele, úgynevezett termékkosarak segítségével. Használatos még a tényleges egyéni fogyasztás (actual individual consuption, AIC) is, ami árszinteket vizsgál. Ezek szerint 2019-ben az Európai Uniós átlagárakkal akkor lettünk volna pariban, ha 195,5 forintért lehetett volna kapni 1 eurót, az akkori 360 helyett. Az AIC látványos eszköze a PPS, ami egy standard, tehát egy fiktív pénz, amivel átlagosan minden országban ugyanazt a termékkört meg tudnánk venni, mindenhol ugyanannyi PPS-ért.
Lényegében a Big Mac-index arra mutat rá a legélesebben, hogy a nemzeti valuták annyira elmozognak egymás mellett.
Bőven a valós közgazdaságtani értékük alatt vagy felett, hogy minden értéket végletekig relativizálnak. Magyarország GDP-je 47,5 ezer milliárd forint, ez körülbelül 163,5 milliárd dollár; mindez vásárlóerőparitáson számolva 337 milliárd dollár lenne (2019). Ezt a különbséget bárki tudja értelmezni. Mindeközben a PPP számítás hibahatára nem éri el az 1%-ot. Hasonlóan a testzsír-százalék kiszámításához, amikor mindenki csak a tömegét, nemét és magasságát kell, hogy megadja.
Természetesen a Big Mac-ek utáni számolás jópofa, de a vásárlóerő-paritás mérése igazi tudományos statisztikai feladat!
Vajon a Big Mac-index alkalmas az életszínvonal mérésére? Pontosnak pontos, de csak részben. Amellett sohasem szabad elmennünk, hogy egy adott országnak megvannak a maga kulturális szokásai és ez valamennyire tükröződik is az árakban. Vannak országok, ahol a költések óriási százalékát a lakhatás viszi el, míg máshol ez a közlekedés. Bár relevánsabb lenne azt írni, hogy a valódi középosztály már sok helyen egészen kis, 25 éves kortól megtakarít és befektet, ami pedig nem adódik hozzá közvetlenül az ő jó- és jól-létéhez.
Ha mindezekhez hozzáadjuk az órabér alapú számítást, ahol nagyon szemléletesen ki van számolva a fentebb már említett AIC-hez számított PPP-PPS segítségével, hogy melyik ország polgárának mennyit kell dolgoznia ezért vagy azért a termékért. 2021-ben 1080 forint egy Big Mac, az átlag órabér nettó 1300 forint. Eszerint 49 percet kell dolgoznunk a mekis szendvicsért, míg Amerikában egy hamburger 4 $, a szövetségi minimum 7,25 $. Ebből már látható az arány.
Összességében tehát elmondhatjuk, hogy a kivándorlás esetében érdemes a Big Mac-indexet is elővenni, na meg a hivatalos statisztikai intézetek által összeállított PPP számokat. Ha a kulturális összetevői egy társadalomnak nem érdekesek, mert csak a jövedelemszerzés a cél, akkor az összeállítás segíteni, fog abban, hogy hol, mennyire lehet jól keresni, miközben elkerülhető a csak kenyér és a víz. De azért állandóan Big Mac-et se fogyasszunk!
Források:
A bhutáni Bruttó Nemzeti Boldogság célja nem az, hogy elfedje az ország lakosainak nyomorát. Fő célja az hogy az anyagi fejlődés feltételeit úgy biztosítsa, hogy közben ne tegye tönkre az ország természeti és kulturális értékeit, az emberi közösségeket. Érdemes megnézni az adatokat és odautazni, hogy az ember lássa, hogy a környező országokhoz (India, Nepál, Banglades, a kínai Tibet) képest a bhutániak jobban, derűsebben, kiegyensúlyozottabban élnek. Érdemes az inspiráló Össznemzeti Boldogság koncepcióval részletesen megismerkedni az Álmomban Bhutánban ébredtem c. könyvből. (www.bhutankonyv.hu)