Kevesen tudják, hogy az emberi űrrepülés számára az utat az állatok nyitották meg.

Közülük is kiemelkednek az emberszabásúak, a majmok kísérleti űrrepülései! A XX. század unalomig ismert okok miatt csúcsra járatta az űr meghódításának programját mindkét szuperhatalom részéről! Csaknem száz évvel a jelentős eredmények után is, sokan kívülről fújják Gagarin, Tyereskova, Shepard, Glenn és természetesen Armstrong nevét. Szintén híres hívószó a Szputnyik, Mir és NASA; ám csak néhányan tudhatnak részleteket a legkorábbi próbálkozásokról!

Az űrprogramok hajnalán az emberiség újfent egy nagy ismeretlennel nézett szembe, szükségessé vált, hogy kísérleti utakat szervezzenek. Természetesen nem a majmok és szűkebb rokonságuk a csimpánzok és rhesus majmok jártak odafent először. Laposférgek, gyűrűsférgek, egerek és gyümölcslegyek – na meg persze Lajka kutya – nyitották meg az űrutazás történetét. Mégis az emberszabásúak fellövése tekinthető a legjelentősebb próbálkozásnak, hiszen ekkorra már az emberi teherviselés és élettani viselkedés irányába mozdultak el a próbálkozások. A legközelebbi rokonainkkal végzett űrutazások tették lehetővé, hogy záros határidőn belül az öntudatos kétlábúak is biztonságosan feljuthassanak az űrbe.

Sajnos a történelem eme pillanatfelvételének képkockái néhol igen homályosak, hiányosak. De néhány néven keresztül képet kaphatunk a sorsukról!

Az USA Új-Mexikó államában, az Alamogordo környéki kietlen sivatagban találhatunk két kulcsfontosságú állami telepet. Ezek a White Sands Rakétakísérleti Telepés a Holloman Légibázis. Ezeken a helyeken kezdődött el, rögtön a második világháború befejeztével a Wernher von Braun nevével fémjelzett rakétafejlesztési korszak. A már korábban élesben is kipróbált Vergeltungswaffe-2 (V-2) és modernizált változatai képezték ehhez az alapot. Ezeket repülték az úgynevezett Albert-sorozat majmai.

A két intézmény munkamegosztásban dolgozott: a White Sandsben történtek a startok, míg a Hollomanon az állati gravitációs terhelések kísérleteit végezték. Hogy meglegyen a szükséges élőerő, expedíciót küldtek az afrikai Kamerunba, ahol nem minden kegyetlenség nélkül, befogták a lehetséges jelöltként funkcionáló csimpánzokat. Ideálisak a bébicsimpánzok voltak, őket a szüleik lelövésével szerezték meg általában. A befogott példányokkal rögtön el is kezdték a kísérletezést. A gravitációs terhelés úgy nézett ki, hogy beültették őket egy kapszulába és az úgynevezett Daisy szánon, valamint gyorsabb rakétameghajtású szánon pillanatok alatt felgyorsították, majd hirtelen megállították őket.

A beépített víz-fékrendszer két másodperc alatt megállította a szánt. Nem minden egyed élte túl a szerkezettel való első találkozást!

1948. június 11-én Albert I.-et, a rhesus makákót a V-2 orrkúpjába rakták. A rakéta a kor viszonyai között egészen rendkívüli, 63 km magasságig jutott fel. Halálát fulladás okozta, ugyanakkor a kapszulája ejtőernyője sem nyílt ki, így a sors kétszeresen is halálra ítélte. 1949. június 14-én Albert II.-vel ismételtek. A start sikeres volt, de az ő ernyője sem nyílt ki, teste a földbe csapódott. 1949. szeptember 16-án Albert III., a rákevő makákók űrhajósa sikeresen feljutott ugyan 10,7 km magasságig, de rakétája ennél a magasságnál egyszer csak felrobbant. 1949. december 2-án Albert IV. végzetét szintén ejtőernyőhiba okozta.

Ettől függetlenül repüléseik sikeresek voltak mind élettani, mind rendszer-műszaki szempontok szerint.

Sikerült ténylegesen szuborbitális magasságokba jutni; erre már lehetett alapozni, így megcélozhatták a világűr kezdetét jelentő Kármán-vonal 100 km-en húzódó határát. A tesztalanyként használt majmok élete ebben az esetben nem számított. Biztonságuk szempontjai, sokadlagos prioritás helyett is inkább járulékos veszteségnek voltak tekintendők. Még az első sikeres start előtt életét vesztette egy kapucinus majom (valószínűleg Albert V.) egy Aerobee kutatórakétán. Továbbá egy Yorick névre keresztelt rhesus, akit a bázison egyszerűen csak Albert VI. névvel illettek. Ő 1951-ben, tizenegy egér társaságában sikeresen landolt, viszont 2 óra múlva el is pusztult két egér kíséretében. A jelentések szerint hőgutát kaptak az új-mexikói sivatagban.

A balesetben elhunyt állatok ellenére is, a hordozórakéta-kísérleteket, sikeresnek és biztonságosnak ítélték. Az amerikai kormány ezután úgy döntött, hogy elkezdődhetnek az emberek élve visszajuttatását célzó, sztratoszféra kísérletek. 1952. május 21-én történt az első sikeres fellövés, ami azt jelentette, hogy a fellőtt két majom és két egér épségben visszatért a Földre és a személyzet meg is találta őket. Ezzel bebizonyosodott, hogy emberek is képesek túlélni ekkora terhelést és épségben visszajutni. A sikert valamelyest beárnyékolja, hogy a tudósok szándékosan úgy készítették fel a rhesusokat és csimpánzokat, hogy jóval többet kelljen tűrniük, mint az embereknek.

Tom Wolfe Az igazak című könyvében állított emléket a felesleges mértékű emberi brutalitásnak.

A szőrös legénység volt, hogy órákat töltött székekbe szíjazva, míg robotkarok ütlegelték őket. Néhány kísérlet nem is dokumentálva vagy időközben ,,elveszett”. Az inzultusok néhány ott dolgozót is megráztak, mivel a majmok nagyon hasonlítottak az emberekre, külsőleg és viselkedésükben egyaránt. Amikor a NASA 1958-ban felállt, az első, Mercury névre keresztelt programban, egy Sam nevű rhesusmajmot lőttek fel sikerrel és találtak is később meg.

Még 1958-ban Gordot, az apró mókusmajmot lőtték fel egy Jupiter AM-13-as rakétán. Az ,,Öreg Megbízható-nak” becézett emlős 467 km-es magasságig ment fel. Jó élet-, illetve hőmérsékleti jeleket mutatott, nem adta jelét annak, hogy a világűr elérése után bármilyen fájdalom érné az élőlényeket a súlytalanság állapotában. Vele visszafelé történt meg a tragédia, ernyője nem nyílt ki mechanikus hiba miatt és elveszett az óceánban. A legvalószínűbb szcenárió szerint végig életben volt és fulladás végzett vele.

Repülését 1959. május 28-án megismételték Baker mókusmajommal, akit, növelve a tétet egy rhesussal, Able-el állítottak párba. 483 km-t értek el és sikeresen vissza is tértek. Sajtókonferencián vettek részt a küldetés végeztével, még a Life címlapjára is felkerültek. Mogyorót és kekszet majszolva adták a NASA bizonyítékát a laikus tömegeknek, hogy az űrutazás nem okoz ambivalens változást a viselkedésben. Sajnos pár nappal később Able meghalt egy operációban, amikor egy elektródát akartak eltávolítani a testéből, viszont Baker további 25 évet élt le. Százak rajongták körbe és írtak neki naponta levelet. Ő volt az Egyesült Államok első (értelmes) állata, ami az űrben járt és tért vissza élve – áll a sírfeliratán. Népszerűsége később sem csappant, háromszázan kísérték végső útjára 1984-ben az alabamai Huntsvilleben.

A Kennedy-adminsztráció alatt elért NASA-sikerek áthelyezték az űrkutatás súlypontját a floridai Cape Canaveralba.

A rhesus majmok helyét pedig a csimpánzok vették át. A váltás oka az emberével nagyfokú DNS-azonosság, illetve tanulékonyság! Nyugodtabb, emberszeretőbb viselkedésük miatt könnyebben tudtak nekik trükköket betanítani. Ezekből később különféle feladatok lettek, amiket a kísérlet szerint el kellett végezniük odafent. Karok húzogatására és megfelelő irányba állítására azért volt szükség, hogy bizonyítást nyerhessen a kézi vezérlés, mint lehetséges űrhajó vagy egyéb űrjármű működtetése a világűrben.

Ekkor került képbe Ham – nevének eredete: Holloman AeroMedical  – a hároméves, 17 kg-os kameruni csimpánz. Azt mondták róla, hogy kedves, jó természetű állat, akit a pozitív személyisége miatt választottak ki a programhoz. Ezért például nem is volt szükség lekötözni a kezeit, harsogták a pr-szakemberek; a valóságban azért mozoghatott szabadabban, mert utazása alatt különféle feladatokat kellett végrehajtania.

A jó megoldásokért banánt, a rosszakért viszont áramütést kapott!

Ham 1961. január 31-én startolt, viszont a fellövésbe hiba csúszott. A rakéta egy mechanikus hiba miatt gyorsabban égette el az üzemanyagát, ezért a rakéta 200 km-el messzebbre és jóval gyorsabban repült el. Ham emiatt 14,7 g-terhelést kapott, 3,3-al többet, mint tervezték. A kapszula a be nem tervezett távolság miatt az óceánban landolt, ahol szegény pára majdnem megfulladt, de szerencsére sikerült időben kimenteni. A repülése rögtön sztárrá avatta; sajtósok igyekeztek a székében lekapni, de amikor újfent visszavitték, hogy leültessék, az állat megvadult és a trauma miatt hisztériázott.

A repülés után Alan Shepard hasonló szuborbitális űrugrást hajtott végre a Freedom-7 űrhajó fedélzetén május 5-én. Tervezett utazása csak úgy valósulhatott meg, ha Ham nemcsak visszatér, de egészséges is marad. Ezután a Mercury-program keretében még egy csimpánz, Enos következett. Enos kicsivel idősebb, öt éves, a felkészítés sorozatos áramütései miatt ingerlékenyebb csimpánz volt. Ő a Mercury-Atlas fedélzetén hajtott végre sikeres űrrepülést 1961. november 29-én. A kapszulában az elektronika meghibásodása miatt Enos akkor is áramütést kapott, ha jól végezte a feladatát, ám végül őt is sikeresen kihalászták az Atlanti-óceánból. Ezért követhette őt a Föld megkerülésében, rákövetkező évben John Glenn a Friendship-7-esen.

Állítólag ebből az időszakból ered a ,,most ugrik a majom a vízbe” mondás is.

Ami viszont biztos és némileg feloldja a cikk borúsabb hangulatát, hogy Glenn a sikeres repülését követően találkozhatott Caroline Kennedyvel az elnök alig öt éves kislányával. A gyermek első kérdése az volt, hogy ,,hol a majom”? Az első űrhajósok további sorsa homályos, alig dokumentált. Ham ,,szolgálatban” maradt a légierőnél, majd 1963-ban nyugdíjazták és a washingtoni Nemzeti Állatkertben helyezték el. Beilleszkedni a fajtársai közé nem tudott, így 1981-ben az észak-karolinai állatkertbe szállították, ahol már jobban kijött a többiekkel. Két évvel később hunyt el, 27 éves korában; csontvázát a légierő megtartotta kutatási célból, teste az új-mexikói Űrmúzeumban lett elföldelve. Ham bebizonyította, hogy az emberiség élhet és működhet az űrben – áll sírfeliratán

Enost viszont hamar elérte a végzete. Pár hónappal később fertőzés döntötte le a lábáról, amibe bele is halt. Holttestének sorsa ismeretlen. A többi alkalmazásban álló tesztalanyt orvosi laboratóriumoknak és egyetemeknek adták bérbe. A majmok felhasználása 1997-ben teljesen feleslegessé vált. Bár az idők során több űrhajós is kiállt mellettük, a humánus megoldásokból nem lett semmi sem. A légierő végül a Coulston Alapítványnak adta őket, amely szintén orvosbiológiai kísérletezésre szerette volna kiközvetíteni őket. Hiába támadták ezt a megoldást sokan, többek között a híres etológus állatvédő, Jane Goodall is.

Végül, az új szabályozásoknak megfelelően a majmok egy részét egy texasi rezervátumba vitték.

Ezért dr. Carole Noon primatológus, antropológus a bíróságig is elment. Noont nem hatották meg az USAF kifogásai, miszerint sem ő, sem Godall, sem a többi állatvédő nem rendelkezik megfelelő teleppel. Ebben igaza volt, ugyanis a légierő megint az anyagi haszonnal kecsegtető Coulston Alapítványnak adta át őket. Egy éves pereskedés után, aminek alapja a közkincsnek minősített emlékek megőrzése volt, csodák csodájára nyert. Megkapta az USAF-tól 21 űrcsimpánz felügyeletét, majd kitartó lobbizása nyomán végül az összes szőrös alanyáét is.  Közben sikerült közadakozásból egy floridai telepet kialakítania, ahol rehabilitálja ezeket a majmokat. Bár Noon 2009-ben elhunyt, menedéke ma is működik, reményt adva sok, elviselhetetlen sorsú kísérleti alanynak.