,,Április 4-ről szóljon az ének…”

Olvasási idő: 4 perc

Ma már csak az idősebbeknek mond valamit az április negyedikei dátum.

A vesztes világháborútól kezdve a jeles nap szimbolikája végigvonult Magyarország múlt századi történelmén. Ekkor ünnepelték, a rendszerváltás előtt, a Felszabadulás napját, amikor is a szovjet Vörös Hadsereg befejezte a hadműveleteket hazánk területén. Bár az ország vesztesként került ki a II. világháborúból, idővel a legyőzöttség érzete és felelőssége fokozatosan a kormányzó elitre tolódott. A lakosság a szenvedő áldozat szerepébe került és a megújhodás jegyében elkezdte újjáépíteni a sok helyen romhalmazzá vált országot.

1945 tavaszán, amikor a fasiszta csapatok legyőzése és ,,kiűzése” teljessé vált, az új elitnek szüksége volt egy korszakhatárra, amit évenként megünnepelve, idővel általános narratívává válhatott. Ha a szovjet megszállás – csakúgy, mint 1955-ben Ausztriában – pár év múltán itt is véget ér, valószínűleg egyszerre ágyazódott volna be a felszabadítás és megszállás narratívája a kollektív emlékezetben. Ez utóbbit azonban a keleti blokk irányítója, a Szovjetunió nem engedhette meg.

Idővel azonban a Felszabadulás napja olyan eszközzé vált az uralomra jutó kommunisták kezében, amivel hathatósan voltak képesek befolyásolni az egyéb történelmi emlékképeket is!

A háborút követően, 1945 és 1949 között, az Ideiglenes Nemzeti Kormány és a koalíciós kormányzatok idején még szóba sem került az ünnep. Az ország el volt foglalva az újjáépítéssel, a földkérdéssel, a háborús bűnösök megbüntetésével, valamint a kisgazdák és kommunisták közötti politikai harcokkal. Csak a teljes kommunista hatalomátvétel után, 1950-ben vált ünnepé április 4. Ezt a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa az 1950. évi 10. törvényerejű rendeletében nemzeti ünnepé tette. A szövegben a nemzeti ünnep hivatalosan, mint Magyarország felszabadulásának napja szerepelt.

A törvényerejű rendelet, speciálisan az Elnöki Tanács által alkotott jogszabály. A tanács grémiuma ezáltal mellőzhette a teljes Országgyűlést a jogalkotás folyamatából. A szocializmus időszakában a hatalom jórészt törvényerejű rendeletekkel kormányzott, amit az 1949-es Alkotmány tett lehetővé. A rendszerváltás után ezt a jogszabályfajtát megszüntették, bár néhány még ma is érvényben van. Ezeket a jogforrások hierarchiája szerint törvényeknek kell tekinteni.

Az április negyediki dátummal kapcsolatban két dolog is szemet szúrhat. Önmagában a dátum előzetesen már jelölt egy eseményt. 1849-ben a tavaszi hadjárat során, a tápióbicskei csatában Damjanich tábornok győzelmet aratott Jellasics tábornagy csapatai felett. Azonban ez sohasem vált hivatalos ünnepé. Másodszor a harcokat a Vörös Hadsereg és magyar segédcsapatai április 13-án szüntették be.

Miért is van szó akkor április 4-ről?

A haditervek szerint április negyedikére kellett volna befejezni a szovjet hadműveleteket Magyarország területén. Az ellenállás azonban több helyen is keményebb volt a vártnál. Viszont április 4. után már az ellenség nem tartott uralma alatt egységes, közigazgatásilag önálló községi területeket, mivel maga is csak szórványokban létezett. Továbbá a dátumot nem a szovjet stratégák ötlötték ki, hanem maga Sztálin, aki utasításba adta a harcolóknak, hogy ekkorra érjen véget a magyar hadjárat.

A Felszabadulás napja, miután 1950-ben hivatalos ünneppé tették, egybekapcsolódott a hazánk területén hősi halált halt szovjet katonákra való emlékezéssel. Ekkor a szovjet katonai temetőkben felállított obeliszkeket megkoszorúzták és beszédeket mondtak. Természetesen az atrocitásokról és nemi abúzusokról nem eshetett szó. Mégis sok honpolgár – akik ténylegesen felszabadulásnak élték meg a háború végét – magáévá tette a nemzeti ünnepet.

Röviddel később már nem csak a Vörös Hadsereg katonáit ünnepelték.

Az ellenállást azonban legkésőbb decemberre sikerült elfojtani, ezáltal 1956 a közelébe sem került április 4-ének. — Forrás: mult-kor.hu

Azokra a saját halottakra is emlékeztek, akik áldozatai voltak a Horthy-, majd Szálasi-rezsimnek, esetleg fegyveres ellenállóként harcoltak is. A kommunista vezetés pedig ötévente katonai díszfelvonulással ünnepelte az eseményt.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt az ünnepet nem helyezték hatályon kívül, hiszen a hivatalos államhatalom a kommunista párttag Nagy Imre kezében volt, ráadásul az országnak ekkor kisebb baja is nagyobb volt ennél. Az ellenállást azonban legkésőbb decemberre sikerült elfojtani, ezáltal 1956 a közelébe sem került április 4-ének. Természetesen 1957. április 4-én szokás szerint megünnepelték a Felszabadulás napját. Marosán György beszédében emlékeztette a hallgatóságot, hogy a vágyott függetlenséget az ország 1945-ben nyerte el, az októberi események ellenforradalmiak voltak, amelyek éppen ezt a függetlenséget szándékoztak felszámolni. A hangsúly a szovjet-magyar barátságra helyeződött.

Amíg a Kádár-kormány megszilárdította hatalmát és megtorolta az ellenforradalmi cselekményeket, vagyis 1962-ig a szovjet-magyar barátság igen fontos jelentéssel bírt. Mivel a kommunista hatalom nem volt igazán legitimnek tekinthető és a szovjetek szuronyaitól függött, minden lehetséges fórumon hangoztatni kellett, hogy a Szovjet Hadsereg és a Szovjetunió népe a magyarok örök barátja, nem pedig megszállója. Erre tökéletesen megfelelt április 4.

Április 4-ről szóljon az ének — Forrás: mult-kor.hu

A kádári konszolidáció időszakában a hangsúly eltolódott az általános munkásünnep, vagyis május 1. felé. Erre azért volt szükség, mert a kádári politika célja a lakosság depolitizálása lett. A rezsim felhagyott az állandó mozgósítással, az embereket a növekvő életszínvonallal kívánta megnyerni. Az ünnep relatív háttérbe szorítása kissé vitatható, hiszen ekkorra már – 1955-től – a Szovjet Hadsereg ,,legálisan”, vagyis a Varsói Szerződés keretében tartózkodott itt. Mégis a vezetés jobbnak látta, ha 1956-ot tabusítja és a szovjetekkel kapcsolatban csak az 1945-ös eseményekre szorítkozik.

Szintén a kádári konszolidáció vívmánya volt, hogy az 1848. március 15-i, illetve a Tanácsköztársaság kezdetét jelölő 1919. március 21-i emléknapokat ,,egyesítették” a Forradalmi Ifjúsági Napok keretében, 1967 és 1988 között.

Miért is van szó akkor április 4-ről? — Wanda Szyksznian: Forradalmi ifjúsági napok 1982. Magyar Nemzeti Galéria

Ezzel elejét kívánták venni annak, hogy a rendszer ellenzéke saját szimbolikus ünnepnapja körül gyülekezzen. Március 15. veszélyes lehetett annak ellenzéki töltete miatt, míg a Tanácsköztársaság a proletárdiktatúra és vörös terror miatt nem volt akkorra már kívánatos. Az egységes tavaszi ünnepségsorozat három legyet ütött egy csapásra: elterelte a figyelmet az idegen csapatokról, a fennálló rend elleni szabadságharcokról, valamint a kommunista hatalom nem éppen humánus és legális uralmáról.

Természetesen az ötévenkénti katonai felvonulás és megemlékezések a szokott mederben folytatódtak egészen a rendszerváltozásig. Ráadásul március 15. és 21. nem is vált munkaszüneti, legfeljebb tanszüneti nappá. Változást csak az hozott, hogy a merev ünnepi menetrend fellazult és a megemlékezések után civil, transzparenses tömeg vonult fel, ezt követően néptánc-műsorok, majd pedig a táncházak várták a lakosságot.

Az utolsó katonai parádéra 1985-ben került sor. Az utolsó április 4-ére 1989-ben. A díszünnepséget április 2-án tartották, értelemszerűen fékezett habzással. Az átmenet ugyanis már nyilvánvaló volt. A Minisztertanács – a kvázi kormány – még ebben az évben beszüntette az ünneplést és törölte a napot az ünnepnapok közül. Ezt hivatalosan az 1991. évi VIII. törvény szentesítette. Szimbolikus, hogy a két dátum között, 1990. március 10-én írták alá azt az egyezményt, ami alapján megkezdődött a szovjet csapatok kivonása hazánk területéről.