1848-as mi lett volna, ha …


Than Mór - Komáromi csata Sok van olyan okfejtésekre, amik hisznek benne, hogy új megvilágításba helyezhetik az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egészét.
Than Mór - Komáromi csata
Olvasási idő: 4 perc

A március 15-i ünnepségek magyarságunk legerősebb, szimbolikus hagyományai. Erejét a róla már régóta kialakult nemzeti konszenzusból meríti.

Talán ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy szinte bárki eltud mondani pár mondatot a híresebb események lefolyásáról, a résztvevő történelmi személyekről, vagy akár a szabadságharc utáni sorsukról is. A hangulatos, néhol kenetteljes ünneplést még az sem zavarja meg, ha az utókor buzgó professzorai idővel, felderítettek olyan tényeket, amelyek – változó hangsúllyal – átírják, amit már megmásíthatatlanul szilárddá kötött az emlékezet. Azonban nem csak a céhbeli szakértelmiség az, ami fáradhatatlanul publikálja újabb megfejtéseit az eseményekről.

Sok példát tudnánk hozni olyanok okfejtéseiből, akik töretlenül hisznek benne, hogy új megvilágításba helyezhetik az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egészét. Volt itt már szibériai Petőfi, szabadkőműves konspiráció és cserbenhagyott nemzet is! A legvadabb talán, hogy Széchenyi István magának Petőfi Sándornak az édesapja. Ezek a (vissza)projektálások néhol figyelemre méltóak – akár egy komolyabb gondolatkísérlet erejéig is – néhol viszont bántóan bugyuták tudnak lenni.

Mi – anélkül, hogy bármelyik csoportba kérnénk a felvételünket – szintén játszottunk kicsit a gondolatainkkal a március 15-i történelmi események kapcsán. Persze közel sem ekkora tétekkel!

Ma már tudjuk, hogy a forradalom leglelkesebb hívei, mondhatni élcsapata, a márciusi ifjak nem tervezték előre a 15-i megmozdulást. A Fiatal Magyarország elnevezésű ifjúsági mozgalom későbbre, március 19-ére tervezett. Az akciójuk okát az adta, hogy az Országgyűlésben megakadt a munka. A reformpárti ellenzék pedig jóval továbbment a követeléseiben, amit korábban szükségesnek gondolt az ország megújhodása, elaggott társadalmi viszonyainak megváltoztatása érdekében. Ezért készült el a híres 12 pont, mint petíció, amelynek a március 19-i József-napi vásáron kívántak súlyt adni egy tömeggyűléssel.

Azonban 13-án kitört a bécsi forradalom, ami felgyorsította nálunk az eseményeket.

De mi történt volna, ha nem vagy csak később ér el a szomszédba a rebellió?

Valószínűleg lezajlott volna a vásáron a tömegtüntetés különösebb – a bécsi udvarra és a konzervatív körökre veszélyesebb – visszhang nélkül. Mert míg a megtörtént március 15-e középpontjában a radikális Márciusi Ifjak voltak, addig az általunk elképzeltben csak az ellenzék egyik frakciója. Ezeket a feltételezéseket megerősíti Pest városának közgyűlési plakátja, amely szerint: „a’ mi más országokban polgár vérbe került – a reformot – Budapesten 24 óra alatt békés és törvényes uton kivivta a törvényes egyetértés”. Szinte biztos, hogy a markáns kiállás jelentős gyúanyagot biztosíthatott volna az ellenzéknek, de csak a reformokkal való kísérletezés biztonságosabb keretein belül.

Alakult, ahogy alakult, és a forradalom lassan szabadságharcba fordult. Jellasics behatolt magyar földre és a csapatainkkal való összecsapás réme fenyegetett. Világosnál döntő csatát nyertek a magyarok. A katonai morál az egekben volt. Jellasics Bécs irányába történő visszavonulásával a hadászati súlypont Ausztria felé került át.

A magyar csapatok ausztriai közelségét látva a bécsi ifjúság újabb forradalmat robbantott ki, ami már radikálisabb elemekből tevődött össze, mint az első márciusi. Sőt a munkásságra is számíthattak. A magyarok azonban tétováztak. Sokan úgy gondolják, hogy a háború megnyerhető lett volna, ha a csapatok elindulnak és Bécsből szétbontakoztatva erőiket meghátrálásra kényszerítik a császárt.

Sajnos több érv szól ez ellen a forgatókönyv ellen, mint mellette.

Móga János katonasága és az egyéb segédcsapatok még a bécsi diákokkal és munkásokkal kiegészülve sem képviselhettek akkora erőt, mint a reguláris császári haderő. Ekkorra már a császár körül csak az igazán elvhű csapatai voltak, kipróbált tisztekkel. Az összeütközés a magyarok szempontjából káros egyfrontos hadjárat lett volna, hiszen Radetzky tábornagy sikerei miatt Olaszország felől nem jöhetett semmiféle segítség. Sok magyar tisztnek gondot okozott, hogy míg a bán a behatolókat képviselte, addig a császáriak azt a birodalmat, amelynek ők engedelmességgel tartoztak. Az általános népfelkelés pedig kudarcra volt ítélve.

A swecháti csatavesztésbe torkolló katonai események jól jöttek a császáriaknak, hogy a bécsi forradalmárokat leválaszthassák és a magyar seregektől külön megsemmisíthessék.

Ezután a háború átterjedt a határokon inneni részre is és végül győzedelmeskedett a császári haderő. Persze az orosz seregek hathatós részvételével. Vajon az osztrákok képesek lettek volna egyedül kapitulációra bírni a honvédeket? Ez igen fogós kérdés. Talán csak az tudhatja, aki időgéppel visszamegy és közvetlen tapasztalatokat szerez a magyar táborról. Az viszont biztos, hogy a nemzet fiai nem sorakoztak fel egyként a forradalom ügye mellett. Leghíresebb példa rá Puchner Antal, aki Erdélyben harcolt Bem apó ellen.

Az orosz intervenció nélkül valószínűleg közel az osztrák határhoz megmerevedik a front és színtiszta anyagháborúba fordul. Ebben pedig a császáriak jobban álltak. Több forrás, hadianyag, rendelkezésre álló eszköz és képesség a többi nemzetiség magyarok ellen fordításához. Még elevenen élt a Szent Szövetség. A kétségtelenül szabad társadalmú, de arisztokratikus Anglia pedig nem annyira a polgári átalakulás jogosságát nézte, hanem az európai hatalmi súlypont-eltolódásokat és az ír kérdést. Nem volt érdeke egy napóleonira emlékeztetően erős Francia Köztársaság, egyesült Olaszország, de legfőképpen nem a kiegyensúlyozó szerepet vivő, szétesett Habsburg birodalom.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc talán legfontosabb és legvitathatóbb pillanata a Habsburg-ház trónfosztása volt. Ekkor szóba került, hogy egy Romanovnak adják a koronát, amivel kikapcsolhatják az orosz intervenció veszélyét. Viszont ezzel az egész március 15-i forradalom és az azt követő vívmányok semmissé váltak volna, hiszen a cár ezt a legteljesebb módon elutasította.

A vereség fájdalmas volt, hiszen nagyszerű koponyákat veszítettünk el.

Ilyen volt Petőfi Sándor is, akinek halálát a csatamezőn, vagy eltűnését a Fehéregyházi úton a konteósoknak máig keserves feldolgozni. Persze sokaknak sikerült elszökni és idegen országban folytatni. Bemből a rettegett Murat pasa lett oszmán zászló alatt, Kossuthból pedig a politikus emigráció központi alakja. De, akik kevésbé voltak szerencsés helyen és helyzetben, hogy elhagyják országot, azok csak az oroszokban bízhattak vagy börtönbe kerültek vagy életüket vesztették.

Bár I. Miklós cár óva intette Ferenc Józsefet a megtorlástól, készségesen visszaszolgáltatott minden osztrák alattvalót, akik Paskievics vagy Rüdiger tábornokok csapatainak foglyai lettek. Így valószínűtlen, hogy Petőfit magukkal vitték volna. Egyetlen megoldása a problémának a szökés, ami elméletileg sikerülhetett, de gyakorlatilag kevéssé valószínűsíthető.

Sok kérdés és vitás ügy alakulhatott volna másképpen az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején. De nagyon nehéz valódi következményekre találni. Hiszen a mi hipotetikus akciónkat is követte volna reakció, ami koránt sem teszi kétségessé a valódi kimenetelt. De végül is a forradalom győzött és csak ez számít!  



Previous Látogatás a LEGO® kockaverzumában
Next XXXIV. Országos Tudományos Diákköri Konferencia

No Comment

Leave a reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

8 − egy =