Olvasási idő: 11 perc

Tény, hogy egy atomerőművet úgy kell megtervezni, megépíteni és üzemeltetni, hogy még egy baleset bekövetkeztekor is biztosítva legyen környezetének biztonsága.

Az emberek veszélyérzete, a veszélyről alkotott felfogása nagyon eltérő. Sokszor hiedelmeken alapul és még többször nem felel meg a valóságnak. (Az atomerőmű ennek eklatáns példája, mint ahogy ezt már egy korábbi cikkünkben is kifejtettük.) Bár az atomreaktorokban három alapvető biztonsági feltételt kell teljesíteni (1. a nukleáris láncreakció hatékony szabályozása, 2. a termelt energia megfelelő elszállítása, 3. a radioaktív anyagok kikerülésének megakadályozása) ez első hallásra csak a szakembereket nyugtatja meg. Az atomreaktorokban a fenti biztonsági funkciók kielégítését mérnöki gátakra alapozzák. De ezeket is magába foglalva, ma már a biztonsági funkciókat mélységi védelem segítségével valósítják meg. Mivel ez nem külső, hanem belső védelem, erről most csak minimális szó esik majd ebben a cikkben. Maradunk a külső fenyegetés témájánál.

Kezdjük azzal, hogy a biztonsággal kapcsolatban az egyik leggyakoribb kérdés, mi történik földrengés, szökőár esetén, vagy olyan extrém helyzetben, ha lezuhan egy repülőgép, és pont ráesik az atomerőmű reaktorára. Ez utóbbi eshetőség mutat rá arra, hogy az atomerőművek tervezői szinte minden valószínűtlen eseményre igyekeznek felkészülni a biztonság érdekében.

A biztonságvédelmi rendszereket a redundancia elve alapján megtöbbszörözve építik be, hogy az egyes elemek esetleges meghibásodása ellenére is működőképes maradjon a védelmi rendszer.

A diverzitás elve alapján pedig arra törekednek, hogy több, különböző gyártmányú vagy eltérő működési elvű biztonságvédelmi rendszer is elláthassa az adott feladatot, hogy a különböző rendszerek közös módú meghibásodását el lehessen kerülni. De az emberek többsége általában olyan külső fenyegetések miatt aggódik, amelyek bekövetkezése akár csekély eshetőségű is lehet a reaktorok esetében. Azt is sokan hiszik, hogy e létesítmények számára akár egy rosszindulatú pöccintés is elég, hogy atombombává válva megsemmisítsék az egész bolygót.

Nos, az atomenergia területén dolgozó fejlesztőmérnökök igazán empatikus, megértő és előrelátó emberek tudnak lenni. De néha elvesztenek egy-két hajszálat a laikusok hülyesége miatt. Minden kolosszális méretű marhaság alapja a reaktorok működésének megértésbeli hiánya. Már az első, 1962-ben bemutatott Bond-film is a hülyeségeket erősítette. Ennek ellenére van, ami csak marhaságnak tűnik (például az, hogy egy repülőgép egyenesen egy reaktorra zuhan), de mégis lehet valós alapja. Így az atomenergetikai mérnökök is felkészültek ezekre az eshetőségekre. Bár egy repülőgép valóban lezuhanhat, az már csak balszerencse kérdése, hogy atomerőműre esik-e vagy sem. Arról nem is beszélve, mi van, ha terroristák miatt zuhan a reaktorra egy repülő. De mint külső fenyegetés, a földrengés vagy a szökőár sem elképzelhetetlen eshetőség, mint ahogy az sem, hogy egy (atom)háborúban az ellenség célpontjává válik egy atomerőmű.

Elsőként tisztázzuk a Bond-os dolgot!

Nem, a reaktor nem robbanhat fel mint egy atombomba. Mert ahhoz 47 kilogramm fegyverminőségű (gyakorlatilag tiszta) urán-235-re lenne szükség. A modern reaktorok pedig nem használnak 50 százalékos dúsítású (még 20% ​​is ritkaság) üzemanyagot. A legtöbb olyan üzemanyagot használ, amelyben az urán-235, plutóniummal együtt, legfeljebb 5 százalék. Bármit is teszünk, egy ilyen üzemanyaggal nem tudunk atomrobbanást csinálni. Tehát Bond sem tudott volna atomrobbantást indítani Dr. No szigetén. Ez nem valós külső fenyegetés.

A megfelelő tervezés, a mélységi védelem és a mérnöki gátak szerepét jól szemlélteti a két igen súlyos atomerőmű-baleset összevetése. 1979-ben az Egyesült Államokban a TMI atomerőmű 2. blokkjában hűtőközeg-vesztést követően – több operátori hiba hatására – részleges zónaolvadás következett be. Az olvadék azonban a reaktortartályon belül maradt, a konténment pedig szerepének megfelelően visszatartotta a radioaktív anyagok döntő részét. A környezetbe így csupán némi radioaktív nemesgáz-kibocsátás történt, ez azonban csak elhanyagolható többletterhelést okozott a lakosságnak.

Ezzel szemben a csernobili atomerőmű 4. blokkjában 1986 áprilisában történt súlyos, reaktormegszaladásos baleset során konstrukciós hibák következtében a reaktorban nem voltak meg az inherens biztonsághoz szükséges negatív visszacsatolások, a külső biztonsági rendszerek egy részét pedig kikapcsolták, aminek következtében a reaktor felrobbant. Nagy teherbírású reaktortartály és megfelelő védőépület hiányában nem voltak meg azok a védelmi eszközök sem, amelyeket a magyar vagy a nyugati reaktoroknál megkövetelünk, így nagy környezeti kibocsátás történt, és a lakosság sugárterhelése is igen jelentős volt.

Az erőmű biztonságának fontos komponense az üzemeltető személyzet biztonság iránti elkötelezettsége, a szervezet biztonsági kultúrája.

Ez az üzemeltetők és karbantartók magas színvonalú és folyamatos képzésével, a biztonságtudatos szemlélet erősítésével biztosítható. A nukleáris létesítmények üzemeltetői és vezetőik felé alapvető elvárás, hogy a biztonságot mindenek fölött álló, elsődleges szempontnak tekintsék, s azt a mindennapi munkájuk során folyamatosan szem előtt tartsák. A műszaki rendszerek és a személyzet így biztosíthatják együttesen az elvárt biztonsági színvonalat. De ez nem külső fenyegetés.

Vannak viszont reálisabb külső fenyegetés-forgatókönyvek. Ilyen egy repülőszerencsétlenség.

Ezen a témán már régóta sokan pörögnek. Mi csak azt tudjuk, hogy a többek által köpködött orosz technológia a VVER-TOI reaktorok számára biztosítja a védelmet például egy 20 tonnás vadászgép zuhanása és egy 400 tonnás Boeing-747 repülőgép égből való lezúgása esetén is. De már az elején emlékeztetünk mindenkit, hogy a reaktort általában egy külső vasbetonhéjjal körülvett konténment védi. A VVER-1200 típusú, 3+ generációs atomerőművek olyan új blokktípusok, amelyek a külső veszélyek (pl.: hurrikán, hó- és jégterhelés, külső robbanás, földrengés, repülőgép-rázuhanás) ellen is védettek. A reaktort ugyanis kettős falú vasbeton konténment védi meg a külső hatásoktól.

A kettős falúság azt jelenti, hogy a belső burkolat biztosítja a reaktor hermetikus elválasztását a külvilágtól, míg a külső burkolat szerepe az, hogy ellenálljon a természeti vagy emberi tevékenységből fakadó behatásoknak. Jelenleg három ilyen típusú egység áll kereskedelmi üzemben Oroszországban: kettő a novovoronyezsi, egy pedig a leningrádi atomerőműben. Ezzel a típussal kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy itt alkalmazták először a zónaolvadék-csapdát, ami egy olyan műszaki megoldás, amely egy hipotetikus, rendkívül kis valószínűségű, súlyos baleseti helyzetben is képes felfogni a zónaolvadékot.

Emellett az is fontos, hogy a repülőgépek általában olyan dúralumínium ötvözetből készülnek, ami szerkezetkönnyűséget jelent és a gép nehezebb részei oldalra kerülnek, így a szakértők szerint, egy zuhanás során, nem „összeszorított ököllel”, hanem „szétterülő ujjakkal” csapódnak a földbe. Az ilyen szerkezet esélye, hogy áttörjön egy méter vastag vasbetonon megegyezik azzal, ami egy csirketojás esélye, hogy áttörjön egy fél tégla vastagságú falon. Még akkor is esélytelen, ha a tojás óránként 500 kilométeres sebességgel csapódik a falhoz.
 
Az ikertornyok példája ilyenkor gyakran előkerül, mint külső fenyegetés. Ott azonban az összeomlás nem az épületet eltaláló gép miatt következett be, hanem attól, hogy az ütközés során üzemanyag szivárgott a megsemmisült utasszállító repülőgépekből. Ezek égése következtében a felhőkarcolót tartó acélszerkezetek több száz fokra felmelegedtek, elveszítették erejüket és végül nem bírták a terhet. Az atomerőművekben ez a forgatókönyv irreális. Ezek nem felhőkarcolók, ráadásul a konténment erősségét nem befolyásolja a repülőgép üzemanyagának szivárgása.

2002-ben az Egyesült Államokban a lakossági félelmek kapcsán tanulmányt készítettek.

Arra voltak kíváncsiak mi történne, ha egy Boeing 767-es rázuhanna egy épületre, amelynek belsejében atomreaktor van. Az a helyzet, hogy amikor egy ilyen repülőgép meredek, hirtelen manőverekbe kezd, akkor bármely pilóta vagy elveszíti az irányítást a repülőgép felett (amelynek irányítási rendszerét eredetileg nem ilyen hirtelen manőverekre tervezték), vagy akár már a levegőben lévő repülőgépet is elpusztítja. A támadás csak óvatos ereszkedéssel és közepes sebességgel lehetséges egy utasszállító számára. Ellenkező esetben (nagy sebességnél) nehéz pontosan szabályozott repülést megvalósítani és megfelelő irányíthatóság nélkül nehéz lesz a repülőgépet egy kis tárgyba durrantani. Az üzemanyag egyébként ebben a forgatókönyvben nem ürülhet felülről az épületre. Sajnos senki nem végzett ilyen méretű teljes tesztet (csak szimulációt).

 
Egy 1988. április 19-én végzett teszt, egy régi F-4 Phantom vadászgéppel demonstrálta egy zuhanó repülőgép vasbetonfalra gyakorolt hatását úgy, hogy a vadászgépet 770 km/h-ra gyorsították a becsapódáshoz. Ami 6 cm-nyi elváltozást okozott, ezzel bizonyos, hogy egy repülőgép nem képes áttörni a konténmentet. A kettősfalú konténment vastag vasbeton fala egy repülőgép-becsapódás esetén is jobban véd. Egyrészt a repülőgép okozta mechanikai hatások, másrészt a becsapódást követő kerozintűz ellen.

Itt jöhet a kérdés: Mégis mi van, ha valami mégis sérül a reaktorban?

A zónaolvadék-csapda, ami az orosz szakemberek know-how-ja pont arra lett kitalálva, hogy egy esetleges üzemzavar esetén a szerkezet magában tartja az aktív zóna folyékony és szilárd állagú darabjait, illetve a reaktor szerkezeti anyagának maradványait. Így nem csak támogatja a védőburkolat hatékonyságát, hanem ironikus módon a védőburkolatnak is van egy védelmi rendszere, ami megakadályozza azt is, hogy radioaktív anyagok kerüljenek a környezetbe. Az olvadékcsapda úgynevezett „áldozat” anyaggal van megtöltve. Probléma esetén ezzel lép kölcsönhatásba az aktív zóna olvadéka és elveszíti a felhalmozott hő egy részét. Továbbá végbemegy még egy sor olyan kémiai folyamat is, aminek végeredményeként lehetővé válik az olvadék lokalizációja és hosszabb ideig történő hűtése. Elsőként a világon a kínai Tianwan és az indiai Kudankulam atomerőművekben, Oroszországban először a Novovoronyezs-2 és a Leningrád-2 atomerőművekben szereltek be zónaolvadék-csapdát.

Mi történik, ha a becsapódás eléri a vezérlőtermet és teljesen megsemmisíti azt, a kezelőszemélyzettel együtt? A jelenlegi reaktorok esetében gyakorlatilag semmi, mert a reaktormag fölötti rudak elektromágneseket tartalmaznak. A vezérlő helyiség megsemmisülésével valószínűleg megszűnik az áramellátás, így a reaktor bármilyen veszélyes szokatlan viselkedése azt eredményezi, hogy az elektromágnesek áramellátása megszakad és maguk a rudak, a gravitáció hatására, a magba esnek, leállítva a láncreakciót.

A másik kockázati tényező a földrengés

Egy tárgy, földrengésekkel szembeni, ellenállása közvetlenül attól függ, hogy mennyire készítették fel különféle típusú terhelésekre. A beton nem bír a húzóterheléssel, ezért hosszú ideig acélerősítéssel támogatták meg. Atomerőmű esetében ezt az erősítést előfeszítik – vagyis betont öntenek előfeszített erősítő kábelekre. Ennek eredményeként még a nagyon régi reaktorlétesítmények teherbírása is óriási.

Ezenkívül speciális hidraulikus lengéscsillapítók kapcsolják össze az alaplemezt és az állomás berendezését egy egésszé. Megakadályozva annak mozgását még nagyon erős behatások esetén is. Anno a Szovjetunióban ilyen szeizmikus ellenállást először az örmény atomerőmű két, az 1970-es években épített VVER-440 reaktoránál lehetett tapasztalni. (1988. december 7-én Spitak közelében volt földrengés. A rengés az epicentrumban hetes, magában az atomerőműben 5,5-ös erősségű volt. Összesen Örményországban 25 ezer ember halt meg.)

De a reaktorok tartósnak bizonyultak. Ám abban az időben az atomellenes érzelmek a Szovjetunióban éppen a csúcson voltak, a sajtó pedig rendszeresen és sikeresen félemlítette meg a társadalmat, az atomenergia veszélyeivel kapcsolatban. Tette mindezt nagyon hatékonyan, tények és számok nélkül beszélve, erősen az érzelmekre fókuszálva. Ennek eredménye az lett, hogy az örmény atomerőmű képzetlen személyzetének jelentős része egyszerűen otthagyta munkahelyét, ezért személyzet-áthelyezésre volt szükség a Kola-félszigetről.

Néha érdemes lenne pánik helyett gondolkozni!

Ha 25 ezer ember meghalt a földrengés következtében, de az örmény atomerőmű (egyébként 9-es erősségű földrengés kibírására tervezték) túlélte az eseményt, repedés és kár nélkül, akkor mégis miért kellett bezárni sok-sok pénzért az atomellenes érzelmek miatt? Ekkor már elindult a láncreakció, mert ezután a hülyeség hülyeségre halmozódott. Azt is tönkretették, ami jó volt, majd széthordták, eladták a berendezéseket. Mígnem az 1990-es években gazdasági nehézségek támadtak Örményországban, ráadásul a blokád miatt a hagyományos üzemanyag-ellátási útvonalak egy része bezárult. Mindennek tetejébe be-bekacsintott párszor az a jófajta orosz hideg, amin a vodka sem tud segíteni. Ezért 1995-ben újraindították az atomerőművet. Igaz, fél kapacitással. Napjainkban csak a második blokk működik, de ez a köztársaság villamos energiájának 40 százalékát adja.

Az atomerőműveknek mégis meg kellett mutatniuk, hogy képesek túlélni egy 9-es erősségű földrengést. 

Ez volt Fukushima. Egy 2015. évi adatsor szerint az áradásban csaknem 16 000 ember vesztette életét, 6000 megsérült és több mint 2500 embert nyilvánítottak eltűntté. De nem a földrengés okozta a katasztrófát. A földrengést követő cunami következtében megszűnt a blokkok hűtése (elszakadtak az áramforrásoktól). Az első szökőárhullám négy méter magas volt, de a második 15 méteres hullám meghaladta az 5,7 méteres védőgát magasságát, elárasztva ezzel számos segédépületet. Beleértve a dízelgenerátorokat, amelyek a reaktorok hűtését biztosítják az áramellátás kiesése esetén.

Az atomerőmű képtelen volt a hosszú időn át tartó feszültségkiesést kezelni, ráadásul híján volt az ilyen típusú súlyos balesetet kezelő rendszereknek is. A sérült reaktorok üzemanyaga megolvadt, átolvasztotta a reaktortartályt és az üzemanyag sérülése plusz az ezt követő kémiai folyamatok során nagy mennyiségű hidrogéngáz keletkezett, ami az 1. és 3. blokk reaktorépületében robbant fel. A 4.-be a csővezetéken keresztül jutott, ahol szintén robbant. A 2. blokk konténmentje pedig hűtés hiányában a nagy nyomás miatt sérült.

Bár az atomerőmű közel volt Japán történelmének legerősebb földrengési epicentrumához, de magától a földrengéstől szó szerint egyetlen objektum sem károsodott komolyan.

Itt a valódi kérdés az, hogy egy cunami mennyire veszélyes egy atomerőműre.

A szakemberek utólagos és általános véleménye szerint nem lett volna komoly probléma, ha az – egyébként viszonylag régi – atomerőmű amerikai tervezői gondosabbak lettek volna. A probléma az volt, hogy valamiért, a reaktorokban lévő hűtőszivattyúkat tápláló, dízelgenerátorokat az alagsorban helyezték el. Tehát nem a talajszint felett voltak, mint az állomás többi része, így a pincéket elöntötte a víz. (Tulajdonképpen ezt nem is lehetett volna így megépíteni, mert azokon a területeken, ahol egy áradásnak valószínűsíthető kockázata van az áramfejlesztőket olyan helyre teszik, hogy ne árassza el őket víz.)

Állítólag senki nem tudta, hogy az igencsak régi, amerikai tervezésű japán reaktoroknak csak egy hűtőkörük volt. A ma épülő VVER típusú orosz reaktorok kétkörös sémával rendelkeznek, így sokkal több víz van a hűtőrendszerben, és a hőt bármilyen külső vízellátási forrás részvétele nélkül 72 órán keresztül el lehet távolítani. A belojarszki atomerőműben például 3 hűtőkör van.)

Egy másik fontos pont, hogy a japán reaktorok forralóvizes reaktorok (BWR) voltak. (Amerikai tervezés, a GE, majd a technológia átvétele után a Toshiba és a Hitachi építette őket.) A legegyszerűbben az mondhatjuk, hogy a bennük lévő víz forr, és ha túlmelegedés következik be, akkor az üzemanyagrudak hőelvonása drasztikusan csökkenhet. Ilyen helyzetben az üzemanyag elemeinek cirkónium burkolata a vízgőzzel lép reakcióba és oxigént, hidrogént képez, ami rendkívül robbanékony keverék. Ez Fukushima esetében a reaktorok belsejében halmozódott fel és felrobbant.

A modern VVER reaktorokban egy ilyen forgatókönyv alapvetően lehetetlen.

A VVER konténment térfogata 75 ezer köbméter és 50 tonna/négyzetméter belső nyomást képes elviselni. Következésképpen, még akkor is, ha a VVER hirtelen egy védőgát nélküli, szökőár-kockázattal bíró helyen találja magát az áramellátás teljes megfosztása csak az elsődleges áramkör forró vízéhez vezet, és nem azonnal, hanem csak 72 óra elteltével.

Tehát, ha a reaktor hűtésére szolgáló külső hűtőfolyadékot három napig nem táplálják be – csak ezt követően forr fel a víz –, akkor az üzemanyag elemek túlmelegedhetnek. Az üzemanyag-burkolatból származó cirkónium képes reagálni vízzel és hidrogént produkálni, de a VVER felső részében vannak hidrogént elnyelő reagensek, így a hidrogén itt nem halmozódhat fel nagy mennyiségben. Itt a vége a cunami modern reaktorokra gyakorolt ​​reális következményeinek. Szélsőséges esetben a reaktor „tönkreteszi” a magját, de semmit nem enged radioaktívvá válni.

A régi reaktorok biztonságának kockázata mint külső fenyegetés

Végül, a külső fenyegetés témakörben, érdemes kitérni a következőkre. Csernobilban például 1000 megawattos, könnyűvizes, grafithűtésű, külső védőburkolat, konténment nélküli reaktorok működtek. A fukusimai reaktorok is rendkívül elavult kivitelűek voltak, ezért sokkal kevésbé voltak biztonságosak, mint a modernek vagy a 3+ generációsak. Mégis a cunami idején a lakosság számára nagyon biztonságosnak bizonyultak.

Tegyük helyre a dolgot, azzal együtt, hogy előre leszögezzük, minden élet elvesztése tragédia és minden ilyen irányú legkisebb baleset is elfogadhatatlan! Sajnos a megtörtént balesetekből már csak tanulhatunk és tanulni is kell!

Csernobil után lett INES-skála, sok-sok képzés és rutin elleni felkészülés, Fukushima után pedig megszülettek a 3+ generációs fejlesztések.

Bár a szakemberek tesznek a külső fenyegetés ellen, de a fejünkben az van, hogy Fukusima rettenetes atomkatasztrófa volt, amely hatalmas területeket tett lakatlanná, és továbbra is radioaktív vízzel szennyezi az óceánt. Hogyan nevezhetik mégis ezeket a régi reaktorokat a lakosság számára biztonságosnak? A számok szerint (szigorúan az atomerőmű balesetét nézve) elmondható, hogy a Fukushima prefektúrában élők várhatóan egész életük során körülbelül 10 mSv-nek lesznek kitéve, míg a távolabb élők esetében az adag 0,2 mSv lesz évente. Ez sok vagy kevés? A természetes háttérsugárzás Japánban évi 3,83 millisievert. Vagyis az ország leginkább látszólag érintett részén a sugárzási szennyeződés 2,5 mSv/év, helyi háttérsugárzásnak bizonyult. (Az USA-ban, az életmód miatt a háttérsugárzás évi 6,24 millisieverts!)

Egy másik példa. Pályafutása 30 éve alatt egy átlagos kereskedelmi légitársaság átlagos pilótája 50 millisevertet kap, ami ötször több mint a fukusimai prefektúrában említett sugárzás. Itt jöhetnek a szörnyülködések! Meg, hogy a pilóták őrült módon kockáztatják az életüket és szegények korán meghalnak. Frászkarikát! A gyakorlatban az átlagos várható élettartamuk négy-öt évvel magasabb, mint az általános népességé. Természetesen, az japán atomerőmű néhány munkatársa elég nagy adagokat kapott. Hat ember szenvedett el 309 és 678 millisievert értékű sugárzást, ami önmagában is meglehetősen jelentős. Összehasonlításképpen egy NASA űrhajósnak a karrierje során egyetlen szolgálati év alatt sem szabad 500 milliseverternél több sugárzást kapnia. Ezek közül a munkavállalók közül még nem halt meg senki rák vagy a sugárzás miatt kapott egyéb betegség következményeiben. Nincsenek krónikus egészségügyi problémáik sem, amelyek a sugárzással összefüggésben állhatnak.

Viszont a helyzet az, hogy a modern társadalom krónikusan rosszul informált az atomenergia külső fenyegetés témakörében is.

Sajnos főleg a kattintásvadász média miatt. De ne fogjunk rájuk mindent! Főleg ne azt, hogy tanulatlanok, hiszékenyek és érdektelenül felszínesek vagyunk, mi emberek. Az, aki napi egy csomag cigarettát szív, évente 53 millisieverttel terheli tüdejét a cigarettafüst segítségével (a cigaretta számos hasadó izotópot tartalmaz, különösen polóniumot). Vagyis a dohányzás 19 éve alatt nagyobb adagot fog kapni, mint bármelyik fukusimai alkalmazott vagy NASA űrhajós. A dohányosok miatt, a cigarettákból kapott sugárzás nagyságrenddel magasabb, mint a természetes háttérsugárzás miatt kapott sugárzás. De Ön látott-e már olyan dohányost, aki emiatt aggódott? Először is, nem tudnak róla, és amit nem tudunk, az nem fáj. Másodszor, még, ha hirtelen rá is eszmélnének tudatlanságukra, akkor is azt mondhatják, hogy a dohányzás legnagyobb kockázatát nem a sugárzás, hanem a szív- és érrendszeri betegségeket okozó, sokkal veszélyesebb mikrorészecskék jelentik.

Mi a helyzet a radioaktív víz veszélyével kapcsolatos félelmekkel?

A helyi reaktorok olvadt magjainak hűtésére használt víz valóban enyhén radioaktív, tehát lehet külső fenyegetés. Az óceánba történő teljes kibocsátása 2,01 mikrosieverttel növeli a dózist a Fukushima prefektúra lakói számára. (A mikro nem milli!!!) Vagyis az ott élő japánok éves sugárterhelésének növekedését vonja maga után a szokásos háttérsugárzás kevesebb mint ezrelékével. A tudósok (de azért ezt nem vizsgálgatták még túl sokan) azt mondják, hogy ez a mennyiség nem tudja észrevehetően károsítani a tengeri életet. Mi mégis azt kérdezzük, miért nem lehet erre más megoldást találni, nullára csökkenteni a kockázatot? Pénz, költség, politika.

2013 elején a Tepco megkezdte az EnergySolutions és a Toshiba által kifejlesztett Advanced Liquid Processing System (ALPS) tesztelését és üzembe helyezését. (Napi 250 m³ feldolgozása 62 megmaradt radioizotóp eltávolítása.) Az ALPS egy kémiai rendszer, amely eltávolítja a radionuklidokat a kibocsátás törvényes határértékei alá. Mivel azonban a tríciumot vízmolekulák tartalmazzák, az ALPS nem tudja eltávolítani. Ez kérdéseket vet fel a kezelt víz tengerbe történő kibocsátásával kapcsolatban. A trícium gyenge béta-emitter, amely nem halmozódik fel biológiailag (felezési ideje 12 év). Az ALPS technológiával kezelt vizet jelenleg a helyszínen tartályokban tárolják, amelyek a teljes kapacitást 2022 nyarára fogják elérni. 2020 márciusától az üzem területén több mint 900 tartályban több mint 1 millió tonnát tároltak.

Még egy tény. Minden, amit leírtunk nem azt jelenti, hogy a fukusimai események nem sok japán ember halálát okozták. De igen, sajnos nagyon sokét! De ez nem a sugárzás és az atomenergia számlájára írható. Van egy, nevezzük úgy, mentális járvány. A kiürítéssel összefüggő stressz és trauma, valamint az idősek és betegek rossz ellátása 2259 szükségtelen halált eredményezett (japán kormány hivatalos becslése). De ezeket az embereket nem lehet a sugárzás áldozatainak tekinteni. Sokan úgy vélik, hogy a japán újságírók és hatóságok, illetve a világról szóló tudományos ismereteink hiányosságai vezettek az evakuáláshoz. A Process Safety and Environmental Protection folyóiratban megjelent 2016-os tudományos tanulmányban, arra a következtetésre jutottak, hogy az evakuálás sok halált okozott, jelentősen csökkentve az evakuáltak várható élettartamát.

Ez azt sem jelenti, hogy az atomerőműveknek nincs hová fejlődni!

De vele együtt az embernek is fejlődnie kell, mert az emberi mulasztás problémakörét is lehetne külső kockázati tényezőként kezelni. Ezért fontos a személyzet folyamatos képzése. 

Nos, még motoszkál egy utolsó gondolat a fejünkben – de nincs hozzá elég adat és tudás a birtokunkban – egy fontos kockázati tényezőről, a kiberbiztonságról. Ez is egy külső fenyegetés. Ezért egyelőre csak megemlítjük, hogy a gondolatokat elindítsa másoknál.