Beszélnek-e egymással az állatok?


Beszélnek-e egymással az állatok?
Olvasási idő: 5 perc

Az emberek mellett az állatok is kommunikálnak, beszélnek mind fajon belül, mind fajon kívül, továbbá egymás között is.

Bár az emberek sokáig biztosak voltak benne, hogy kommunikációra, beszédre csak ők képesek; az etológia megállapította, hogy ez koránt sincs így. A kommunikáció általános képlete alapján egy egyszerű egyenletet kapuk. Adó és vevő között jön létre a kommunikáció, úgy, hogy az adó egy jelet küld, amit a vevő érzékel és feldolgoz (az úgynevezett zajok ellenére). Ez hasonlóan működik mind az emberek, mind az állatok világában, sőt a sejtek szintjén is. Jelentős különbség a kettő között, hogy az embereknél a jelek önkényesek. Az elménk képes jelentést társítani az általa ki- és feldolgozott jelrendszerhez. Tehát a jel, mint adatok sora, jelentést tartalmazó információvá válik. Továbbá fontos szerepet játszik a tanulási folyamat és az átadott tudás is. Jeladásaink nem automatikusak; tág tere van az igeidőknek és az átvitt értelemnek is.

Gondolkozott-e már azon, miért menetelnek a hangyák, miért pisilik le a kutyák a villanypóznákat, mit mondanak egymásnak a madarak?

Az állatok kommunikációs képességeit behatárolja, hogy az emberekéhez képest fejletlen tudatuk csak a jelenben él és csak ahhoz képes igazodni. Nem vonatkoztatnak el az ,,itt és most”-tól. A legtöbb faj jelelése egyszerű vészjelzés, amely az idők során sohasem finomodik olyan mértékben, hogy distinkciók jelenhessenek meg az adott jelcsoporton belül, új jelentéseket kifejezve. Tehát az állatvilágot ilyen módon nem jellemzi a nyelvi kreativitás, mert nem jelennek meg új jelek a saját koordináta-rendszerükön belül. Háziasított kedvenceink hangadása pedig sok esetben csak az emberi beszéd mímelése, nem közvetlen, bonyolult jelentéssel bíró üzenet.

Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy az állatok repertoárja nyelvi tekintetben szűkös lenne vagy az emberéhez képest visszamaradott!

A fentiekre jó példa a kutya és az ember agyának összehasonlítása. Ugyanakkor az állatok világa behatárolt. Az egyik korlátot saját tudatuk jelenti, a másikat eszközeik végessége. Ez persze nem akadályozza őket abban, hogy saját fajtársaikkal ,,csevegjenek”. Legjellemzőbb kommunikációs formáik a kémiai, vizuális, illetve az akusztikustapintási. E tudósok úgy gondolják, hogy a rezgéskommunikáció is egy ősi szenzoros mód, amelyet még mindig széles körben használ az állatvilág (testrészek összedörzsölése, elefántok alacsony frekvenciás hívása). A fejletlenebb törzsfejlődésű állatok általában csak az egyik kommunikációs formában nyilvánulnak meg, míg a fejlettebb fajok több kommunikációs formát is képesek használni és előnyükre fordítani. Az etológiai kutatások során egészen érdekes megállapításra jutnak a kutatók a különféle állatfajokat tekintve.

A kémiai kommunikáció az egysejtűek között elektrokémiai jeltovábbítás útján történik. Többsejtű életformák esetében ez már saját kiválasztású szagmintákkal valósul meg. Leggyakoribb a feromon kiválasztása, amellyel betolakodókat bírnak jobb belátásra, illetve felismerhetővé teszik egymást.

Coli baktériumok üzenetváltása ioncsatornáikon keresztül Forrás: Mind Matters News
Coli baktériumok üzenetváltása ioncsatornáikon keresztül Forrás: Mind Matters News

A vizuális kommunikáció egy az egyben a genetika és az evolúció terméke. A fejlettebb állatok kültakarójának megjelenése önmagában jelzésértékű a többi egyednek, valamint saját, ellentétes nemű egyedeinek. Jelentős szerepe van ennek a kommunikációs formának a párválasztásban, illetve az állatcsoporton belüli vezető szerep kinyilatkoztatásában, az utódok nevelésében és a csoport, falka összehangolt viselkedésében.

Az akusztikus kommunikációs forma már részben hasonlít az emberi nyelvre, hiszen hangképzéssel történik. De beszélnek-e egymással? Értelemszerűen a fejletlenebb állatoknál hiányzik a hangképző szervek rendszere, így a jelelés külső, fizikai úton jön létre. Például végtagok összeérintésével, vagy az aktuális környezeti adottságok kihasználásával. Azoknak az állatoknak az esetében, amelyek rendelkeznek hangképzésre alkalmas szervekkel, a jelelés a saját jelrendszerükkel történik. Ezt azonban behatárolja a jelek rövidsége, jelentésük tömörsége, valamint a kiejtett hangok banális uniformitása. A saját keretrendszerük nyújtotta lehetőségeiket maximálisan kihasználva, az adott faj jól elboldogul. Hasznára van a viselkedésminta és az évezredes evolúció.

Környezetük viszont rá kényszeríti őket, hogy más fajba tartozó egyedekkel is jeleljenek, kommunikáljanak, értsék azokat!

Az eltérő fajok közötti kommunikációt két részre bonthatjuk. Az elsőben a rendezőelv a fenyegetettség. A kommunikáció legalapvetőbb formája a külső megjelenés, illetve az ezzel való jelzés, riasztás a másik számára. Általában a ragadozó és a prédaállat között jön létre, így beszélnek. Az adott állatfaj, ha veszélyt érez, határozott mozgás-, hang és viselkedésmintákkal fordul szembe a fenyegetőjével, amikor a menekülés már nem járható út többé. Ezek a cselekedetek arra próbálják ráirányítani a figyelmet, hogy a támadásnak a támadó számára hátrányos következményei lesznek. Vagy, mert a támadó is belepusztulhat a küzdelembe, vagy mert a préda húsa mérgezett.

Legérdekesebb talán a mimikri, vagyis az elterelés. Egyes egyedek az evolúció során kiválasztódtak, mivel kültakarójuk hasonlóvá vált egyes tényleg veszélyes fajokéhoz. Legismertebb példa az amerikai királysikló, amelynek színei megegyeznek a korall kígyóéval. Ez még önmagában nem igazi kommunikáció, de vannak állatok, amelyek ennél tovább menve egyszerűen blöffölnek. A madarak közé tartozó lilefélék egyedei gyakran csalják el a rókákat és egyéb ragadozókat a csoporttól úgy, hogy szárnyukat sérültnek tettetve elindulnak messze a szálláshelytől.

A perui ördögbotsáska a csökevényes szárnyait kiterjesztve vesz fel hivalkodó pózt, továbbá begörbíti potrohát, ami egy agresszív skorpió támadóviselkedését utánozza. Utóbbit megfigyelés útján sajátítják el az egyedek és tudatosan törekednek arra, hogy a valódi veszélyt jelentő fajok közelében telepedjenek meg.

A második etap rendezőelve a kölcsönösség. Minden állat a saját eszközkészletén keresztül jelzéseket küld, amit a másik faj egyedei feldolgoznak. A küldő üzeneteinek jelentéstartalma nem a jel tényleges megértéséből fakad, hanem a válaszreakciók megfigyeléséből. Ezek a jelek hol erősebbek, hol gyengébbek attól függően, hogy a fajok milyen közeli rokoni kapcsolatban vannak egymással.

Jó példa az énekesmadarak trillázása. Mivel minden faj egyedi hanghordozású, egy másik énekesmadár képes felismerni az adott faj egyedét, pusztán annak éneke alapján. Idővel a felismerés tovább megy és az adott madár már különbségeket is felfedez a másik hangjában. Ha izgatottságot és hevességet tapasztal, akkor valószínűleg veszély közeleg. Ha a hang rendes és szakaszos, nincs veszély.

Különféle fajok együttélése, életre hívja az együttműködésüket is.

Az afrikai vöröscsőrű nyűvágó rátelepszik a zsiráf fejére és amíg az állat békésen legel, szemmel tartja a láthatárt. Ha ragadozók közelednek a madár sivítva jelez, ami a veszélyforrás felé irányítja a zsiráf tekintetét. Cserébe a zsiráf megtűri a nyűvágó állandó jelenlétét és segít elijeszteni a madár riválisait, amit gyakran már monstre méretével is elér. Ez az úgynevezett reciprok altruizmus. Persze egyikük sem érti, mit is ,,mond” a másik, csak a gesztusok szintjén társít hozzá egy jelentéstartalmat, ami a popperi próbamozgások elvén nyugszik.

Egyértelmű, hogyha az állat a már megfigyelt, megszokottól eltérő hangot, vagy viselkedést tapasztal, hirtelen koncentrálni kezd és a menekülését készíti elő, hiszen akár az egyszeri oda nem figyelés is a vesztét okozhatja. Ismerős példa a próbamozgások megértéséhez, a galambok esete.

Sokunk nem érti, hogy a galamb miért menekül el mindig, noha többször is látott már minket, megszokta zajainkat, együtt él velünk és az ennivalót is mi szolgáltatjuk. Nos, a galamb, fejlettségének alsó fokán megértheti a barátkozásunkat akár, ennek ellenére  mindig el fog menekülni.  Pontosan azért, mert nem engedheti meg magának, hogy az állandó ennivaló és a barátságosnak vélt emberi zajokból arra következtessen, hogy mindig biztonságban lesz. Éppen ezért a galamb nem buta, társítja a megfelelő ember megfelelő gesztusait a rá nézve ártalmatlansághoz, de a viselkedése mindig félénk marad.

Összességében a fajok közötti kommunikáció bár bonyolult, tagadhatatlanul létezik.

Ahogyan az emberek közösségei egymással, úgy az állatoknak is muszáj megérteniük egymást, hiszen az életüket kockáztatják. A viselkedéseikből származó jeladásokat bármely más állat feldolgozhatja és fel is dolgozza, akár közvetlenül neki szólnak az adott jelek, akár nem. A jelek jelentéstartalma az adó gesztusaiból derül ki, ami megfigyelést kíván a másik állatfajtól. A tartós egymás mellett élés során a fajok felfedezik, hogy mely fajok nem jelentenek veszélyt rájuk nézve, melyek a barátságosak, vagy éppen neutrálisak számukra.

Az adott életközösség jelrendszere előbb-utóbb ismerőssé válik minden az életközösségen belül tartózkodó egyed számára, így minden egyed levonja saját szintjén a konzekvenciákat. A megértésre szolgáló mindennemű agyi kapacitás nélkül, pusztán áttranszformálva saját belső világukba.

 

Források:



Previous Atomerőművek és a külső fenyegetés
Next A világ első állatkínzás-ellenes büntetőjogi indexe

No Comment

Leave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük