200 éve, svéd nyelvű családban, Helsinkiben született Edvard Engelbert Neovius, finn matematikus, topográfus, tankönyvszerző, dandártábornok.

A szigorú, de igazságos tanárnak a Haminában lévő katonai iskola diákjai a Newton becenevet adták. A különleges életutat magáénak tudó Neovius elévülhetetlen érdemeket szerzett a metrikus rendszer finnországi bevezetésében, de a nemzetközi figyelmet a marslakókkal való kommunikáció módszerének kidolgozásával irányította magára 1875-ben. Ráadásul teljesen komolyan gondolta.

Zavar az erőben

Ezt a cikket Edvard Engelbert Neovius kétszázadik születésnapjára szerettem volna megírni, de az egész életében számokkal és adatokkal dolgozó tudós tanárnak bizonytalan a pontos születési ideje. Az interneten fellelhető források fele szerint 1823. február 7-én, a másik fele szerint 1823. november 7-én látta meg a napvilágot. Rögtön furának gondoltam, hogy az év és a nap minden helyen megegyezik, csak a február és a november nem stimmel.

Alaposan áttúrtam a világhálót adatok után kutatva, amíg találtam egy rossz minőségű fényképet a Neovius család sírkövéről. Nagyon megörültem neki. (Lám, lám, már egy sírkő is tud örömforrás lenni, ahogy öregszik az ember.) Tudtam ugyanis, hogy akkoriban nem csak az évszámokat, hanem a napot és a hónapot is szokás volt jelölni Finnországban az emlékköveken. Lelkesedésem nem tartott sokáig, ugyanis a hónapot két vonás jelezte a sírkövön, amit, ha római számnak olvasunk, akkor február, ha arabnak, akkor november. Vagyis nem lett meg a megoldás, de a félreértés eredetére sikerült rábukkannom. Sajnos a halálozási dátumnál és Neovius feleségének számainál egyáltalán nem lehetett kisilabizálni a jeleket, így azok sem nyújtottak támpontot az értelmezéshez.

Végül rádöbbentem, hogy még annál is értelmetlenebb 200 év távlatából ezt a napot kutatni, ahogyan első látásra tűnik. Finnország ugyanis Neovius születésekor és halálakor az Orosz Birodalom része volt, ahol egyszerre használták a julián naptárat (vagy más néven a Juliánus-naptárat) és a Gergely-naptárat. A Finnországban kiadott dokumentumokon mindkét számítás szerint megadták a dátumokat, de ezek gyakran összekeveredtek, felcserélődtek, összeadódtak, gyökvonódtak, stb. Vagyis annak sem lehet igazán nagy jelentőséget tulajdonítani, amit kőbe véstek, mert nem tudható pontosan, mi alapján végezték a vésést.

Pedig ez a bizonyos nap a Neovius családban egészen érdekes lehetett, mert egyszerre két fiúval is bővült a família (összesen heten voltak testvérek). Edvard Engelbert ugyanis az előző hónapokban Wilhelm Engelberttel osztozott az anyaméhen. (Újabb kérdés merül itt fel: Miért lett mindkét fiú Engelbert is? Mindenképpen szerettek volna egy Engelbertet, de nem tudták, melyikük marad életben?)

A fiúk apjuk, Johan Adolf Thomasson Neovius hivatását vitték tovább, aki Helsinki egyik iskolájának helyettes vezetőjeként tevékenykedett.

Edvard a Haminában működő katonai iskolában, Wilhelm pedig Turku egyik polgári gimnáziumában tanított reál tantárgyakat. Csakhogy amíg Edvard katonásan kemény volt kadétjaival, Wilhelm kifejezetten brutálisan bánt civiljeivel. Akkoriban bevett gyakorlat volt a testi fenyítés, de Wilhelm valamit túlzásba vihetett, mert előfordult, hogy a tanulók tüntetést szerveztek ellene és sztrájkkal fenyegetőztek. Az iskola vezetése azonban nem távolíthatta el arra hivatkozva, hogy veri a gyerekeket, amikor ez nem volt tilos. Egyszer azonban valaki rajtakapta munkaidőben, amint alkoholt fogyasztott, így végre kitehették a szűrét. Az alaposan lecsúszott Wilhelm végül életének 49. évében, 1872-ben hunyt el, özvegyét hat gyermekével hagyva magára.

Katonai karrier tanárként

Edvard Engelbert Neovius ugyanabban a kadétiskolában tanított 40 éven keresztül, ahol önmaga is tanult korábban. 1836-ban, 12 évesen került Haminába, majd 1843-ban végzett zászlós rangban. Szentpéterváron képezte tovább magát a mérnökakadémián, ahonnan 1845-ben tért vissza Haminába, hogy matematikát és topográfiát tanítson egykori iskolájában. A hivatása iránt elkötelezett, szigorú tanár gyorsan megkapta a Newton becenevet diákjaitól, az iskola vezetése pedig idővel rábízta a mechanika, a navigáció és a csillagászat oktatását is.

A kortársai által sejtelmesen „szemlélődő típusú tudósnak” leírt Neovius teljes mértékben apolitikus volt és a közösségi életben sem nagyon vett részt. Jellemző, hogy az Európában nagy felfordulást hozó 1848-as esztendőt arra használta ki, hogy elvegye feleségül az egyik volt iskolatársa húgát, akikkel ugyanabban a házban bérelt lakást. (Nem járt sehová, a saját házukból nősült.) Felesége, Elisabet Gustava Larsdotter Krogius (1829-1904) értelmiségi családból származott – apja bíróként dolgozott –, vagyis jó partinak számíthatott. Neovius feltehetően házas emberként is sokat volt otthon, a párnak ugyanis 1848-67. között kilenc gyermeke született.

Munkássága részeként Neovius több tankönyvet is írt, amikben azonban nem csak tárgyi tudást nyújtott át olvasóinak, hanem a tanulással, tudományokkal kapcsolatos filozófiai nézeteinek is hangot adott. Hobbija a zene volt, maga tervezett és épített meg egy kantelét, ami a finnek nemzeti hangszere, a magyar citera távoli rokona. Még füzetet is jelentetett meg a kantele muzsika oktatásának jelentőségéről, amit finn nyelven írt. Ez igencsak komoly teljesítmény lehetett tőle, mert a visszaemlékezések szerint soha nem tanult meg jól finnül.

A katonai hierarchiában szépen lépegetett előre, 1869-ben már ezredesként oktatott, nyugdíjba dandártábornokként vonult.

Hány kilométer egy peninkulma?

A Neovius által oktatott tantárgyakat jelentősen nehezíthette, hogy akkoriban a mértékegységek nemcsak országonként, hanem gyakran országrészenként is változtak. (Ugyanolyan zagyvaságok idegesíthették a diákokat és a tanárokat a hosszúság, súly, térfogat esetében, mint a Juliánus- és a Gergely-naptárak használatában.)

Finnországban például a fűrészáruk kereskedelmében a hüvelyket és annak többszöröseit használták, ráadásul nem a 10-es, hanem a 12-es számrendszerben. Egyedi mértékegység volt a kiihtelys, ami negyven darab mókusbundát jelentett. Ennek negyed része volt a tikkuri, ami így értelem szerint tíz mókusbundát tett ki. Kifejezetten ötletes volt a peninkulma, mint hosszmérték. Azt a távolságot jelezte, amilyen messziről egy néma, fagyos éjszakán hallani lehetett a kutyaugatást. Természetesen ezt is lehetett bonyolítani. A finneknek nincs jó fülük, eredetileg körülbelül 6 kilométert tett ki egy peninkulma. A svéd uralom alatt a megszállók a saját mértékegységeiket erőltették a finnekre, s mivel ők jobban hallottak, ekkor egy peninkulma kb. 10,688 kilométert tett ki. Amikor a finnek racionalizálni próbálták a rendszert, de még nem akartak lemondani a sajátos számolgatásaikról, a peninkulma kereken 10 kilométerre rövidült.

Nem csoda tehát, hogy Neovius tanár úr úgy gondolta, ideje lenne Finnországban rendet vágni a mértékegységek között. 1862-ben megjelentetett tehát egy cikket, amiben kifejtette a metrikus rendszer előnyeit az akkor használt mértékegységekkel szemben. Ez volt az első ilyen jellegű írás Finnországban. 1864-ben aztán Johan Vilhelm Snellman szenátor – a finn Széchenyi – létrehozott egy bizottságot, amelynek a metrikus rendszer finnországi bevezetését kellet előkészítenie. Ide meghívta tagnak Neoviust is. Sajnos a politikai helyzet romlása miatt az orosz cár megszüntette a bizottságot, ami csak 1885-ben alakult meg újra. Ekkor az abban az évben nyugdíjba vonult és családjával Helsinkibe költözött Edvard Engelbert Neovius lett annak vezetője.

A lelkiismeretes tanár a bizottsági munkáját is hasonló elhivatottsággal végezte, mint korábban az oktatást. Még az addigi, otthonülő természetén is erőt vett és tanulmányutat tett Svédországban, Németországban és Franciaországban. Az elméleti tapasztalatokon túl precíziós mérőberendezéseket hozott magával külföldről, amivel az új mértékegységeket pontosan meg lehetett határozni. Tevékenységének köszönhetően Finnországban 1887-ben vezették be a metrikus rendszert, bár használatát kötelezővé csak 1892-től tették. Utóbbit Neovius már nem élhette meg, mert rövid betegség után 1888-ban, 65 éves korában elhunyt.

Üzenet az űrbe

Abban az időszakban, amikor a politikai helyzet nem tette lehetővé a bizottságosdit, Edvard Engelbert Neovius a Mars felé fordult. 1875-ben megjelentetett egy könyvecskét, amelynek a Korunk legnagyobb feladata címet adta és arról értekezett benne, hogy miképp lehetne kapcsolatba lépni a marslakókkal. A svéd nyelven napvilágot látott, 60 oldalas mű címét kissé túlzónak tekinthetjük, hiszen lett volna akkoriban elegendő feladat, ami fontosabbnak számíthatott. Példának okáért az éhezés, ami miatt 1867-68-ban Finnország lakosságának tizede odaveszett.

Sebaj, hősünk inkább a marsiakkal szeretett volna foglalkozni, nem a földiekkel. Érdekes módon nem volt ezzel egyedül, mert hatalmas siker lett a munkája, amit 1876-ban második kiadásban is meg kellett jelentetni, sőt oroszul és franciául is kijött a következő években. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy nemzetközi siker lett, még a Pesti Hírlap is közölt róla kritikát.

Neovius alapötlete az volt, hogy hatalmas tükrökkel fényjeleket kellene küldeni a Marsra, ahol az ottaniak távcsöveikkel észlelnék ezeket, megfejtenék a kódjait és válaszolnának rá hasonló módon. A Mars ráadásul 1877-79-ben egészen közel járt a Földhöz, így adódott is megfelelő alkalom az esetleges üzenetváltásra. A felhők zavaró takarását Neovius úgy vélte kiküszöbölhetőnek, hogy a tükröket valamilyen felhők fölé nyúló helyre tervezte kirakni, példának az Andok hegység csúcsait jelölte meg. A finanszírozást kormányok adományaiból látta megoldhatónak.

Furcsa, de a korabeliek teljesen természetesnek vették, hogy a Marson hozzánk hasonló, értelmes életforma van, akiknek technikai fejlettsége eléri a miénket, vagy meg is haladja azt. A feltevésüket a Földről is látható marsi csatornarendszerek létére alapozták. Már a német matematikus, Carl Friedrich Gauss is törte hasonló dolgon a fejét, de ő inkább egy hatalmas derékszögű háromszöget rajzolt volna valamelyik síkságra, amit a Marsról is látnának. Ha idővel a Marson is megjelent volna egy ilyen háromszög, akkor azt válasznak lehetett volna elfogadni.

Neovius a fényjelekkel játszott volna. Kidolgozott egy olyan rendszert, ami matematikai törvényszerűségeket kódolt. Ha ezeket ugyanúgy visszasugározzák a Marsról, az értelmes lények ottlétét erősíti meg. Idővel egyedi jelekben is megállapodhattunk volna a szomszédainkkal, így beszélgetve velük.

Az építkezésből sajnos nem lett semmi, ami, ha megvalósul, tiszta pénzkidobás lett volna, lévén nincsenek olyan marsi lények odaát, akik szeretik magukat tükörben nézegetni.

Befejezésként álljon itt a Pesti Hírlap kritikusának véleménye a felvetésről:

„Bennünket fájdalom! még mindezek után is kétely fog el, a levelezés sikeres volta fölött. Megengedve azt, hogy már az előzetes udvariassági szóváltásokon mind túlvagyunk, s elkezdünk újságokat írni egymásnak, a Marsbeli látcsöves urak, amint olvasni kezdik táviratainkat a diplomáciai dolgokról, vámtarifákról, börze szédelgéseinkről, választási programjainkról, speciális korrupcióinkról, összetörik nagy látcsövüket, otthagyják csillagdáikat s elmennek a Mars túlsó sarkára, hogy a Földet többé soha se is lássák.”