Az űrhajózás veszélyes szakma, kalandorokra jellemző magas kockázattal!
Az űrhajósok elitklubjának résztvevői azonban vállalják a veszélyt. Amikor a NASA készen állt, hogy embereket juttasson a világűrbe, illetve más égitestekre, az űrhajós toborzást a légierő kötelékébe tartozó, vadász- és berepülőpilóták között végezte. Egyrészt a munkájuk során őket ért fizikai terhelés, váratlan helyzetekre való reagálás okán, másrészt pedig az extrém kockázatvállalás személyes feldolgozása és elfogadása miatt.
A NASA számára január utolsó hete a legkomorabb, ugyanis e hónap 30-án tartják szervezeten belül az Emlékezés Napját. Ekkor a hivatal saját halottaira emlékeznek, akik életüket áldozták az űr felfedezéséért. A dátum nem önkényes; három végzetes tragédia történt ebben az időben: 1967. január 27-én tűz ütött ki az Apolló-1-es kabinjában, 1986. január 28-án katasztrófát szenvedett a Challenger űrsikló, 2003. február 1-jén pedig hasonló történt a Columbia űrsiklóval.
A tiszteletteljes főhajtásra az amerikai Arlingtoni Nemzeti Temetőben kerül sor az Ismeretlen Katona emlékművénél.
A legtöbb elhalálozásra, mivel még az űr meghódításának kezdetén járunk, földközelben kerül sor. A fentebb említett amerikai szerencsétlenségek is helyben következtek be. Konkrétan, a bolygót elhagyva az űrben eddig három szovjet kozmonauta – Georgij Tyimofejevics Dobrovolszkij, Viktor Ivanovics Pacajev és Vlagyiszláv Nyikolájevics Volkov – halt meg. Mindhárman a Szojuz-11 katasztrófájában 1971-ben az űrállomásról visszatérőben.
A fatális kimenetel oka az esetek döntő többségében a technika meghibásodása, esetleges felrobbanása. Ezen kívül kevés más opció lehetséges, de volt már példa tréning közbeni fulladása is, amikor Szergej Jurijevics Vozovikov járt szerencsétlenül. Ennek oka abban keresendő, hogy ezidáig az összes űrhajós részvételével lezajlott űrutazás rövid, pár napos misszió volt. Azonban a jövő elképzelései már számolnak a kockázatok növekedésével, különösen egy égitest kolonizációjakor.
Rövidesen a NASA-nak és a többi űrhivatalnak és cégnek számba kell vennie a természetes vagy betegség miatt bekövetkező haláleseteket.
A NASA halálesetre gyártott protokollja sehol sem elérhető. Ezidáig csak annyi derült ki a Holdra szállás kapcsán, hogy a szervezet készen állt a kommunikációs összeköttetést elvágni, nehogy a közönség fültanúja legyen egy szörnyűségnek, mi több Nixon elnök is talonban tartott egy beszédet, ha az újdonsült hősök nem térnének vissza. 2015-ben Mike Massimino, mérnök, tudós, űrhajós úgy nyilatkozott egy podcast adásban, hogy az űrhivatal nem rendelkezik hasonló protokollal és a kiképzésen sem volt nagyon szó erről. Mindazonáltal nehéz elképzelni egy ilyen kaliberű szervezetről, hogy nincs megoldóképlete, amikor kötelessége minden lehetséges kimenetel analizálása.
Arról viszont pontos képünk van, hogy mi történik, ha valaki szorult helyzetbe kerül odafent. Például, ha egy ponton kilyukad a szkafander, egy űrséta közben, akkor az űrhajósnak 15 másodperc áll rendelkezésére, hogy búcsúzzon vagy imádkozzon. Ezután elveszíti az eszméletét. Mielőtt a test megfagyna. A halálok fulladás vagy dekompresszió. Utóbbi a halál után is folytatódik: a test feldagad, a vákuum miatt, alig tíz másodperc alatt. Az összes folyadék kiszivárog a testből és párolgáshoz hasonló módon távozik. 30 másodperccel a baleset után, a tüdő összeesik és teljes bénulás következik be. Jó eséllyel a paralízis előtt már beáll a halál, ha mégsem, ekkorra biztosan!
Azt azért feltételezhetjük, hogy az űrhajósok egymás közt igenis felkészülnek arra, ha egy kollégájuk idő előtt kényszerül távozni. Chris Austin Hadfield kanadai űrhajós, az ISS (Nemzteközi Űrállomás) volt parancsnoka, az ,,Egy űrhajós útikalauza az élethez a Földön” című könyvében arról ír, hogy rendszeresen gyakoroltak egy ,,halál szimulációnak (death sim)” elnevezett nyugtató eljárást, kifejezetten erre az esetre. A death sim két célt szolgál: egyrészt viccesen tálalja a tragédiát, másrészt segít pontosítani az űrhajós végakaratát. A szöveg a következő:
,,Most kaptuk a bázisról: XY halott. Máris dolgozunk a problémán. Rendben, mi történjen a holttesttel? Nincsenek hullazsákok az egységben, talán hagyhatnánk a szkafanderében és berakhatnánk egy rekeszbe? De mi lenne a szaggal? Küldjük vissza a Földre a következő ellátóhajóval és hagyjuk elégni a többi szeméttel? Vagy a következő űrséta alkalmával lökjük a testet a nyílt űr felé?”
Bár a szöveg humoros, azt Hadfield is elismeri, hogy ez cseppet sem könnyíti meg a helyzetüket, hogy mit mondjanak az illetékesek a szülőknek vagy a családnak elhalálozás esetén.
A helyzetet súlyosbítja, hogy a NASA részéről az űrhajósokra nincs életbiztosítás kötve, mert az ellentételezése túl sokba kerülne. Ennek ellenére a NASA többi dolgozója, akik nem vesznek részt űrutazáson, rendelkeznek biztosítási szerződésekkel. Így hát ezt az űrhajósnak magának kell intéznie a saját évi 66-144 ezer dolláros fizetéséből. Vagy folyamodhat trükkös megoldásokhoz, mint egykor Armstrong és Aldrin az autogramos képeslapokkal.
Visszatérve a holttest kezelésének problémájára, a NASA 2005-ben befogadott egy tanulmányt, amelyet a svéd Promessa cég írt meg kifejezetten erre a problémára fókuszálva. A cég organikus temetkezési megoldásokkal foglalkozik. Megoldásuk az úgynevezett Body Back lenne. Ez egy légmentesen zárható hullazsák, amelyben a szkafanderrel együtt helyeznék el a halottat, majd bezárnák őt egy erre alkalmas helységbe az űrjárművön belül, amire az űrhajósok tennének javaslatot. A küldetés végeztével a test visszatérne a többiekkel együtt a Földre és lehetőség lenne méltóképpen elbúcsúztatni és elföldelni.
Később az ötletet úgy fejlesztették tovább, hogy a speciális zsákba kerülő holttestet egy zárt helységbe helyeznék, ami esetlegesen nyitott lenne az űr felé. A szélsőséges űrbéli hideg miatt a test csonttá fagyna, a folyadék pedig vízpáraként távozna az űrbe. Majd egy kar vagy egyéb, nyomásbefolyásoló eszköz segítségével, egy bizonyos frekvencián folyamatosan ráznák a testet, hogy az egészen apró darabokra, tulajdonképpen porrá törjön. Ez tulajdonképpen a hamvasztás megfelelője lenne; a halott porait urnába raknák és szintén visszaszállítanák a Földre. Erre praktikus okok miatt van szükség, ugyanis nem minden űrjármű teheti meg, hogy nélkülöz egy teljes egységet a halott miatt pláne, ha több esetről is szó van. A Body Back meggyőző volt, így hivatalos tartozéka lehet a jövendő Mars-missziók űrhajóinak.
A halott űrhajós elengedése a világűrben azonban nem alkalmazható, mert az ENSZ űrszemeteléssel kapcsolatos irányelve ugyanis ezt megtiltja!
A tiltás azon pragmatikus okból született, hogy egyes mikroorganizmusok képesek lennének életben maradni a testben és esetlegesen megfertőzhetnek égitesteket vagy meteorokat. A testünk tele van olyan mikrobákkal, amelyek szélsőségesen hideg és száraz körülmények között is életben tudnak maradni. Találtak már olyan baktériumokat a Földön, melyeknek egymillió évet is sikerült átvészelniük az örökké fagyott talajban. Az érvek ellenére az űrnagyhatalmak lehetőséget látnak a helyzet fonákságában. Számítások szerint a 2030-as években, amikor a Mars-missziók felpörögnek, bizonyos etikai megfontolásokat hátra hagyva, a holttest ezen tulajdonságát akár fel is lehetne használni!
Egyrészről a halott űrhajós, vagy bárki, aki meghal odafent, maradványai szolgálhatnának sejtkultúraként. Másrészről, a nem olyan távoli jövőben, marsi kolóniák trágyázásra is felhasználhatnák a testet. Utóbbiban az a ráció, hogy a küldetés nagyon költséges és hosszú, így minden lehetőséget ki kell használni a helyieknek az életben maradásra. Vagy az extrém, de hasznos tudományos kísérletek lefolytatására. Ezáltal a kutatók képet kaphatnának a vörös bolygó mikrobiológia élet fejlődéséről, annak hiányáról, okairól.
Míg a fenti három elképzelésből kettő merő elméleti és majd az idő fogja eldönteni, hogy mennyire használható, az emberi műtrágyázással több probléma is akad.
Paul Root Wolpe, az Emory Egyetem professzora és a NASA bioetikusa szkeptikus állásponton van. Szerinte semmi fantasztikum nincs az űrben bekövetkező halálban: ez semmiben sem különbözik, a Föld kietlen homok és hósivatagaiban bekövetkezőktől. Sőt, Wolpe párhuzamot von a Mount Everesten bekövetkező halállal is, ami szerinte, körülményeit tekintve, ugyanilyen extrém eset. Az ember meghal, a holttest odafent marad! Ugyanakkor nem tudja elképzelni az emberi trágyázást, hiszen azt a Földön sem használják. Ha a hatásfoka jobb lenne a természetes vagy mesterséges szereknél – szertartás és erkölcs ide vagy oda – már használatban lenne az eljárás. A NASA-nak nincs hivatalos javaslata, döntése erről, ami nem jelenti azt, hogy az emberi szerves ürüléket később ne használnák fel ilyen célokra.
Akárhogy is, Wolpe szerint a marsi temetkezés is valamikor szükségszerű kérdés lesz! Azon túl, hogy a hatóságok milyen mértékű és koncentrációjú behatást engedélyeznek a Mars és egyéb égitestek belsőbb szféráiba különféle okokból; szükségképpen kialakul a humán rítus. Meg fognak jelenni az újfajta temetkezések és az ezzel együtt járó ceremoniális eljárásrendek is. Elvégre ez az összes emberi társadalom legtermészetesebb sajátossága, túl téren és időn!
Források:
No Comment