Hazánkban a hegyi patakok felét veszélyezteti az ideiglenes kiszáradás


Hazánkban a hegyi patakok felét veszélyezteti az ideiglenes kiszáradás
Olvasási idő: 3 perc

A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont (HUN-REN ÖK) munkatársai szerint a klímaváltozás hazai ökoszisztémára gyakorolt hatásai a korábban állandó vizű hegyi patakok esetében a legaggasztóbbak.

Egyre gyakrabban száradnak ki hazánkban a hegyi patakok, ami felkészületlenül éri élővilágukat. A kiszáradás miatt a fajok és az egyedek száma csökken, ám az első, rövid idejű kiszáradások után megnő azoknak a fajoknak az aránya a közösségben, amelyek helyben ki tudják várni a víz visszatérését.

Régebben inkább csak a mediterráneumban fordult elő a vízi ökoszisztémák ideiglenes kiszáradása. Néhány éve azonban sok magyarországi, korábban állandó természetes víz esetében is megfigyelhető a probléma. Öt évvel ezelőtt a korábban állandó vizű hegyi patakok mindössze 5-10 százaléka száradt ki. Tavaly viszont már a felüknél kialakult ez az addig szinte ismeretlen jelenség. Ez súlyos kihívás elé állítja az élőlényeket. Ha a kiszáradások hossza és gyakorisága is növekszik, akkor hosszú távon csak a szárazságnak ellenálló fajok lesznek képesek fennmaradni vizeinkben.

A hegyi patakok kiszáradásának jelenséget vizsgálták a HUN-REN ÖK kutatói a Mecsekben.

A hegység déli elhelyezkedése miatt közelebb van a mediterráneumhoz, így elsőként itt volt megfigyelhető az állandó vizű patakok ideiglenes kiszáradása. Az ökológusok már négy éve rendszeresen vizsgálják, hogy az időszakossá vált vízfolyásokban élő, szabad szemmel is látható gerinctelen állatok (például szitakötők, poloskák, kérészek, csigák, kagylók, piócák) miként reagálnak arra, hogy átmenetileg eltűnik az éltető közegük.

Boda Pál kutatásvezető, a HUN-REN ÖK tudományos főmunkatársa szerint a korábbi vizsgálatokból tudjuk, hogy a kiszáradás hatására megváltozhat a közösség fajösszetétele. Viszont a kutatók inkább a funkcionális összetétel átalakulására kíváncsiak. Az egyes fajok különböző funkciót tölthetnek be a közösségben. Azonos funkciót jelent, ha különböző fajok ugyanúgy táplálkoznak, ugyanolyan méretűek, és ugyanolyan körülményeket kedvelnek. A kutatók tehát azt vizsgálták, hogy a közösség e funkciói hogyan változnak a kiszáradás hatására.

A fajok életben maradását segítő funkciók két csoportra – rezisztens és reziliens funkciókra – oszthatók.

Bár mindkettőt szokás ellenálló képességnek hívni, valójában igen különböző tulajdonságokat takarnak. A rezisztens funkciók segítségével az állatok helyben képesek túlélni a kiszáradást (azaz nem kell elmenniük, átmenetileg mégis képesek életben maradni). A reziliens funkciók viszont az állat visszatérését segítik, amikor a meder újra megtelik vízzel (azaz a túlélés érdekében el kell menekülniük, azután gyorsan visszajöhetnek). A kistestű állatok inkább rezisztensek, hiszen könnyebben be tudják ásni magukat az iszapba, ahol megvárhatják, míg újra víz alá kerül az élőhely. A nagy méretű fajok viszont általában jobban repülnek, így a nagy test- és szárnyméret a rezilienciát növeli, mivel ezek az állatok könnyebben elmehetnek, ám hamarabb vissza is tudnak térni.

Az ökológusok évről-évre megvizsgálták, hogy a kiszáradó, majd újra feltöltődő patakokban hogyan változik a különböző funkciót betöltő élőlények aránya. Összehasonlították azokat a patakszakaszokat, ahol állandó volt a vízborítás, illetve ahol történt kiszáradás. Eredményeik szerint, amikor a korábban állandó vízterek először száradnak ki, akkor főleg a rezisztens funkciók segítik a fajok túlélését. Emiatt a kiszáradó patakok élőlényközösségeiben nagyobb lesz a rezisztens funkciók aránya, mint az állandó vizek közösségeiben.

Az, hogy a rezisztens funkcióval túlélni képes fajok maradnak nagyobb arányban a közösségben, egyúttal azt is jelentheti, hogy a reziliensek elmenekültek, és még nem tértek vissza.

Az ökológus szerint azonban elképzelhető, hogy ez csak a kiszáradások megjelenésének kezdeti időszakában van így. Ahogy az elkövetkező években egyre gyakrabban és hosszabban száradnak majd ki a patakok, megtörténhet, hogy a reziliens fajok is visszatérnek a közösségbe, de az is lehet, hogy a növekvő kiszáradás miatt olyan ritkán lesz víz a mederben, hogy azt csak néhány faj tudja majd elviselni. 

A fajoknak egyszerre rezisztens és a reziliens funkciói is lehetnek, vagyis a környezet negatív változásainak többféleképpen is ellenállhatnak. Például egy nagy testű (tehát reziliens) állat kitartó tojásokat rakhat, amelyek rezisztensek, vagyis túlélhetik a kiszáradást. Bármennyire is igyekeznek azonban az állatfajok életben maradni a gyökeresen megváltozott világban, a közösség mindenképpen megsínyli a vízellátottság drámai átalakulását.

A kiszáradó élőhelyeken csökken a fajszám és az egyedszám is, tehát kevesebb faj, és azok kevesebb egyede marad meg a patakszakaszon. Viszont az eddigi eredmények szerint e megfogyatkozott közösség nagyjából még el tudja látni a korábbi funkciót.



Previous Új magyar antibiotikum
Next Mesterséges intelligencia segítheti a koraszülött babák gyorsabb fejlődését

No Comment

Leave a reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

húsz − tizenhárom =