Amikor gyerekek voltunk azt hittük, hogy az iskolai időszak sosem ér véget, míg a nyár és a vakáció már akkor is sokkal gyorsabban telt.

Vajon mitől tágul és sűrűsödik számunkra az idő? Nádasdy Zoltán, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar habilitált egyetemi docense és kutatótársai egy egyszerű kísérlettel igyekeztek válaszolni a kérdésre. A 80-as években Nádasdy Zoltán és akkori ELTE-s pszichológus hallgatótársai olyan egyetemi projektet végeztek, melynek témája az idő és időészlelés volt. A régi kísérletet azonban a kutató, doktorandusza Sandra Stojić és a Mostari Egyetem munkatársa, Vanja Topić – módszertani finomítások után – újra megismételte. Kutatásukból kiderül, hogy az eredmények nemcsak megerősítették a korábban talált, de nem publikált összefüggést, hanem ki is egészítették azt új adatokkal.

Ha kedvünk tartja, akár otthon is elvégezhetjük az időkísérletet!

Mutassunk egy óvodáskorú gyereknek egy eseménydús és egy unalmas, de egyforma hosszúságú videót! Majd kérdezzük meg tőle, melyiket találta hosszabbnak. A gyerekek több, mint kétharmada azt válaszolja majd, hogy az eseménydús volt a hosszabb. Ha felnőttekkel is megismételjük ezt, az ellenkező választ fogjuk kapni. Több, mint háromnegyedük számára az unalmas filmrészlet fog hosszabbnak tűnni, (ahogyan azt már mi is biztosan tapasztaltuk is magunkon). Ebből az következik, hogy az időészlelés valamikor az óvodás és a felnőttkor között megváltozik.

Az átbillenés, a változás ténylegességének megvizsgálására a kutatók egy újabb korcsoporton (9-10 évesek) végeztek el egy kísérletet. Ebben az idő észlelési kísérletben azt találták, hogy a korcsoport az időtartamok megítélése tekintetében valahol az óvodáskorú gyerekek és a felnőttek között vannak. A kutatás kiegészült még egy kísérlettel, ahol az időtartamkülönbségeket mindhárom korcsoportnak karmozdulatokkal kellett kifejeznie. Az instrukció úgy szólt, szét kell tárniuk kezeiket, de a mozdulatok irányát – hogy azok vízszintesek vagy függőlegesek legyenek – nem mondták meg. Megdöbbentő volt, hogy ameddig a felnőttek 90 százaléka vízszintes kartávolsággal fejezte ki az időtartamot, addig az óvodások fele függőleges mozdulatot tett.

A jelenség megértéséhez meg kell érteni, miben különbözik az időtartambecslés például a geometriai hosszúság becslésétől. Az időtartamok nem képződnek le az érzékszerveinken úgy, mint a hangosság, a hosszúság vagy a fényesség. Két esemény időtartamát összemérhetjük ugyan, ha azok egyszerre történnel szemünk előtt, de az egymás követő események összemérésére csak az emlékezetünket hívhatjuk segítségül – ez azonban trükkös lehet.

A jelenség megértéséhez meg kell néznünk, miben különbözik az időtartambecslés mondjuk a geometriai hosszúság becslésétől.

Az időtartamok nem képződnek le az érzékszerveinken úgy, mint a fényesség, a hangosság vagy a hosszúság. Két vonal hosszúságának különbségét látjuk, ha a vonalak szimultán egymás mellett jelennek meg, két esemény időtartamát is összemérhetjük, ha egyszerre történnek a szemünk előtt, de az egymást követő eseményeket csak az emlékezetünk segítségével tudjuk összehasonlítani – az emlékezet azonban trükkös lehet.

Amos Tverskynek és a Nobel-díjas Daniel Kahnemannak köszönhetjük a pszichológiában használt heurisztika fogalmát. A heurisztika alkalmazott stratégiákra utal, amiket olyankor alkalmazunk, amikor bizonytalanok vagyunk és korlátozott információ áll rendelkezésünkre. Az időtartamok becslése is egy ilyen eset. Ezért alkalmazzák az óvodáskorú gyerekek a feladatra a reprezentativitás heurisztikát vagyis „melyikről tudnék többet mesélni”. Az eseménydúsról sokat, az unalmasról viszont keveset, az eseménydús tehát bizonyosan hosszabb volt – érvel logikusan egy gyerek.

Az iskolakezdéssel egy 6-7 éves gyerek már megismerkedik az abszolút (órával mért) idő fogalmával. Innentől kezdve pedig már életét áthatja az idő, amely állandóan múlik. Az óra ketyeg, nem számít éppen, hol vagyunk, mit csinálunk, illetve, hogy figyelünk-e rá vagy sem. Egy 10 éves gyerek már jobban érti az idő fogalmát, tudja, hogy az akkor is múlik, ha ő alszik. Tudja, hogy testvérének is ugyanakkor ér véget a 45 perces órája, amikor neki, mivel egy abszolút és összehangolt időtengelyen vagyunk. Egy 4-5 éves számára, aki még nem ismeri az órát, máshogy folyik az idő.

Ha már értjük az abszolút időt, de nem áll rendelkezésünkre óra, amellyel megmérhetnénk például két videó időtartamát, akkor egy másik, a mintavételezési heurisztikára támaszkodunk.

Az abszolút időre 10 évesen, de felnőtt fejjel is úgy tekintünk, mint az események folyamatos áramlására, mint egy képzeletbeli folyóra. Valahányszor az időre gondolunk, voltaképpen körülnézünk és ellenőrizzük, hogy a dolgok mozgásban vannak-e. Ha igen, ez az abszolút idő élményét megerősíti bennünk. Ha unalmas filmet nézünk, és a figyelmünket nem tudja lekötni semmi, nagyjából egyenletes időközönként veszünk mintát, az abszolút időből: hosszabb időn át többet. Ha azonban izgalmas a film és fenntartja a figyelmünket, akkor alig-alig tudunk mintát venni, nehogy elveszítsük a fonalat vagy lemaradjunk valamiről. Amikor tehát a kutatók megkérdezték a felnőtteket és az iskoláskorú gyerekeket, hogy a két film közül melyik volt a hosszabb, ők miután visszagondoltak a két videóra, a nézésük során gyűjtött időélmények számát hasonlították össze. Ahol többet találtak, azt tekintették hosszabbnak. Ez persze soha nem tudatos folyamat, és számos torzító faktornak van kitéve. Így a figyelem, az emlékezet, a stressz és egyéb tényezők egyaránt befolyásolják.

Az időkísérlet rámutatott, hogy lehetnek bármilyen belső órái is az agynak, az idegsejtek szabályos időközönként mint a metronómok kisülhetnek. Ha nincs ott a fejünkben egy homunculus, aki az ütéseket számlálja, akkor nem lesz időtartambecslés. Az eredmény remek példája annak is, miként válik el egymástól a biológiai és kognitív szint a fejlődés során. Amíg a biológiai érési folyamatok monoton módon javítják a funkciókat, addig a kognitív érés nagyokat ugrik, és még szembe is mehet korábbi vélekedéseivel.

Egyre világosabb, hogy agyunk nemcsak képessé tesz bennünket a természet megértésére, hanem ennek a megértésnek a korlátait is megszabja. Bár megállítani az időt nem tudjuk, legalább közelebb kerülünk annak megértéséhez, hogyan szervezi át és torzítja emlékeinket és tudattartalmainkat.