Idén májusban a fővárosiak kedélyét több, rétszerű, kaszálatlan terület borzolta.

A disputa az úgynevezett méhlegelő miatt tört ki. A politikai vitán túl a méhlegelők azonban nagyon is valóságosak. Ennek járunk most utána!

A feszültség tárgya, hogy ezek a foltok valóban hasznosak a „mézgyűjtőknek”, vagy csak a városvezetés hanyagságát jelentik?! A méztermelő méhek rendkívül hasznosak az emberiség és az ökoszisztéma számára egyaránt! Legfőbb szerepük a virágok beporzása, amely tevékenység eredményeképpen végül – átlagosan 1500-2000 virág meglátogatása után – mézet termelnek az emberek örömére.

A beporzás vagy pollináció során, a hímivarsejteket tartalmazó virágport a méh a nyitvatermők magkezdeményére, zárvatermők esetében azok bibéjéhez szállítja, ezzel elérve a megtermékenyítést. Maga a beporzás végbemehet a természeti elemek által is, de a jelentősebb rész az állatok, azon belül is a méhek szorgos munkájának gyümölcse! Éppen ezért nagyon fontos, hogy a biodiverzitás és a növények sokszínűségének fennmaradásában – végső soron saját érdekünkben – kulcsszerepet betöltő méheket segítsük, mivel a faj tagjai egyre veszélyeztetettebbek. Különösen az elmúlt évtizedek városiasodása miatt, amelyek terjeszkedése, úgy tűnik még jó pár évig nem áll le.

A nagyvárosokban egy újfajta megközelítés kezd teret hódítani.

Az ügyeletes tájépítészek és főkertészek egyre inkább bátorítják a városvezetéseket, szerte a világon, hogy a növeljék a zöldfelületek arányát. A méhlegelő kapcsán ez a két irány találkozik egymással! A méhlegelők egymáshoz viszonylag közel elhelyezkedő területek, ahol hagyják megnőni a természetes vegetációt, amit idővel virágos növények lepnek el. Cél, hogy védjék a méheket, illetve az egyéb beporzást végző rovarokat. A méhlegelő tehát élő- és táplálkozóhely.

Ahhoz, hogy ez sikerüljön, úgynevezett extenzív gyepgazdálkodási programra van szükség! Ennek során egy kijelölt területen csak részlegesen, gazpusztítási céllal gondozott mezőrészleteket láthatunk. Mindezt azért, hogy a virágos növények minél hamarabb ellepjék a szigetecskét a betondzsungelben. A módszer, amely szerint több kisebb egységet kell létrehozni, a rovarok mérete és bejárt területe miatt van. Egy átlagos méh megközelítőleg 5 km-t jár be a megporzási útvonalán haladva, figyelmét viszont csak a színes, tarka virágok kötik le. Fontos, hogy a kiválasztott terület vadvirágossá fejlődjön, vagyis egyáltalán nem mindegy, hogy milyen nyitva- vagy zárvatermőket telepítenek oda a kertészek. Az adott régió rovarjai szívesebben szállnak a megszokott színvilágú, tehát ismerősebb fajtákra és frissülnek fel.

A vadvirágos rét megteremtése igen egyszerű: körülbelül harmad annyiszor kell kapálni, mint egyébként; a többi már az időn múlik!

Budapesten jelenleg ezek a területek elhanyagolt mezőrészeknek tűnnek. Bardóczy Sándor tájépítészeti osztályvezető szerint ennek oka a május végi rengeteg esős, ugyanakkor borús nap. Hozzáteszi, hogy a folyamat meggyorsítható lenne vadvirág magkeverékekkel, viszont speciális ,,budapesti” keverék jelenleg nincs kereskedelmi forgalomban; ennek alapjait is a következő években kell megteremteni.

A politikai csatározásokon túl, amely az ellenzéki városvezetés és a kormány között feszül, remélhetőleg megteremtődnek majd egyfajta edukációnak is a lehetőségei. A méhlegelőket ugyanis sikerrel alkalmazták már Bécsben és Koppenhágában is többek között. Először is a parkosításoknak köszönhetően eleve rendelkezésre álltak nagy területek, illetve a város engedélyét adta, hogy bizonyos hivatalos épületek tetejére méhkaptárakat telepítsenek. Ezekben a városokban már folyik a méztermelés, amelynek produktumait mintaboltokban lehet megvásárolni. Bár a cél önmagában nem valamiféle városi profitmaximalizálás, hanem a flóra habitáció és a méhek megőrzése, a járulékosan képződő nektárnak valószínűleg mindenki örül.

A méhek ,,beköltöztetésének”, valamint jól-létük növelésének a városban nem csak városvezetési patronálói akadnak!

Az Európai Unió a kohéziós szakpolitikák, valamint az országok közötti együttműködés keretein belül hívta életre az Európai Területi Együttműködés ernyőszervezetét. Ezen belül alakult meg az URBACT (városi cselekvés) programja, amely kifejezetten a fentiekhez hasonló programokat támogat. A méhlegelő, egyáltalán a városi méhészet témakörével már 2018-ban a ljubljanai konferencián is foglalkoztak. Azóta minden évben összeülnek. 2019-ben Budapesten, a rákövetkező évben pedig újfent Ljubljanában jártak.

A 2015-ben alakult, Bee Path (Méh Ösvény) névvel illetett program teljesen a méhekre fókuszál. A Bee Path-hoz nem csak városok, de magánvállalkozások is csatlakozhatnak, cserébe részesedhetnek a megtermelt mézből, ami sok esetben javítja az idegenforgalmát például egy-egy szállodának. A programhoz csatlakozók oktatási vagy eszközbeli támogatást is kaphatnak. Ez azonban csak a kisebb rész, az igazi munka kialakítani egy városi támogató közeget, amely hosszú távon gondolkodik. De ez a világ összes városára igaz!

Egyes csoportosítás szerint háromféle méhlegelő létezik:

1. Egynyári produktív: Az egyéves termő méhlegelőket egynyári lóhere, vadvirág és dísznövények alkotják, amelyek együttesen virágoznak az egyik takarmányidényben. Minden évben újravetést igényelnek, általában november végén. Ezek a takarmányterületek könnyen beállíthatók olcsó vetőmaggal, egyszerű szántási ütemezéssel és kevés extra karbantartással. Negatívumként elmondható, hogy a teljes szezon virágzásának biztosításához jelentős területre van szükség.

2. Többéves méhlegelők: A több évig termékeny méhlegelőkön évelő virágok és néhány fás szőlő és bokor található. E növények egy része az egész szezonban mérsékelten virágzik, rövid ideig mérsékelten, vagy rövid ideig virágözönnel. Ezek a legelők több munkát és előzetes tervezést igényelnek, de a szaporító számára optimális ellenőrzést biztosítanak az egymást követő virágzáskor. Mivel az évelők virágzási ideje változatos és könnyen cserélhető, ez a méhlegelő sokoldalú. Növényeket adhatunk hozzá vagy távolíthatunk el, hogy kitöltsük a virágzási hézagokat a naptárban. Az anyag- és telepítési költségek magasabbak, mint az egyéves legelőknél, de az ültetésnek legalább öt évig hatékonynak kell lennie. Legnagyobb előnye, hogy az egész méhtakarmány-szezont sokféle növényválaszték boríthatja be kis, terméketlen területeken.

3. Állandó produktív: Az állandó produktív méhlegelőkön állandó fák, bokrok és néhány fás évelő növény található. Az ültetések több mint 30 évig tarthatnak, így a növények kiválasztása kritikus feladat. Hosszú távon ezek a fás szárú növények és fák jelentik a legmegbízhatóbb pollen- és nedűforrást, de a termelékenység évről évre változik. Kezdetben az állandó termő legelők létesítése drága, figyelembe véve a bokrokba és a kis fákba történő beruházást. Hosszú távon azonban gazdaságosak, mert alig kell szántani, gyomlálni vagy műtrágyázni.

Mit tehetnek a városlakók?

Anélkül, hogy a szervezetek lassú, bürokratikus akcióira várnánk, mi is rengeteget tehetünk az élőhelyünkön lakó méhekért. Beültethetünk vadvirágokkal nadrágszíj méretű kertterületeket. Akinek erre nincs lehetősége, mert többemeletes bérházban él, az megcsinálhatja ugyanezt virágládákban az erkélyen vagy az ablakokban. Ezek tulajdonképpen bármilyen tárgyból készülhetnek, amelyek védenek az éghajlat viszontagságaitól. Fontos, hogy a méhek és egyéb rovarok földbe vagy fába vájt járataira emlékeztessenek, ezért a nádszálak, a lyukacsos téglák, de akár a farönkök is tökéletesek lehetnek.

Természetesen azt szem előtt kell tartani, hogy csak az anyaméh és a herék tudnak 8 méternél magasabbra emelkedni, ezért a rovarhoteleket alacsony, pár emeletes házakra érdemes telepíteni. Ez nem feltétlenül probléma. Főleg, ha a külvárosokat érinti, ahol a méhek egyből könnyen ki tudnak jutni a vadvirágos legelőkre. Magyarország hivatalai lehetnek az „első fecskék”, amelyek utat mutathatnak ebben a kérdésben. Nagy István agrárminiszter például azt jelentette be, hogy hamarosan egy méhcsalád fog költözni a minisztériumi épület erkélyére.

A tájépítészeti osztály szerint nincs ok aggódni az allergia miatt!

A méhlegelők – a látszat ellenére – gondozott mezők, ahol kevés esély van olyan invazív, allergén gyomok megjelenésére, amelyek a legtöbb gondot okozzák az allergiásoknak. Erre a kertészek oda fognak figyelni, hiszen az invazív fajok megtelepedése egyszerűen lerombolná azt, amiért az egész méhlegelő-program dolgozott. Ugyanakkor a tapasztalatok azt mutatják, hogy egyáltalán nem lehetetlen modern világvárosokba, metropoliszokba a méheknek kedves vegetációt telepíteni. A tetőkön lévő kertek és a vadvirágos rétek sajnos nem tudják visszaépíteni azt a flórát, amelyet az emberi habitáció kipusztított, viszont ez nem is feltétele a városi méhtartásnak. Ezek az apró városi foltok, amiket elsősorban nem a pihenni vagy sütögetni, túrázni vágyóknak építenek, kiválóan alkalmasak arra, hogy eltartsanak egy-egy méhcsaládot. Természetesen ezek méretéből adódó hasznossága nem vetekszik egy méhészetével, amelyek a természet lágy ölén, tucatnyi kaptárral termelik a mézet, illetve egyéb termékeket, mint például méhpempő, méhkenyér és különféle édességek.

A másik különbség a méhészetektől – inkább különösség –, hogy a Chicagóban, 2008-ban elindított hasonló projekt eredményeként, visszatért a Lasioglossum michiganense (édes méh), egy a régióban egykor őshonos fajta. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy megkezdődjön egy világméretű konzultáció a városokkal, hasonló ötletekről. Ezt alátámasztandó, az Amerikai Tudományos Akadémiának megfeleltethető National Academy of Sciences régóta kongatja a vészharangot, ugyanis az óriási művelésbe vont területek nem csak a régióból szorítják ki a méheket és egyéb rovarokat, honos fajokat, hanem az ezek mellett lévő védett területekről is.

Természetesen ezek változó értékek, de a számítások szerint, a nyári hónapokban és késő tavasszal, a mezőgazdasági munkák megélénkülésekor a rovarok számára létfontosságú biomassza mind területileg, mind tápanyag szempontokból kifolyólag időszakosan csökken. Egy német kutatás szerint, ez az érték a németországi védett (gazdálkodást nem folytató) területeken az elmúlt 27 évben 75%, amely a fentebb említett hónapokban a 80%-ot is eléri.

Itt jön a nagy kérdés, hogy a rovarok visszacsábításával milyen világba is csöppennénk.

Teljesen egyértelmű, hogy nem minden állatfaj képes együtt élni az emberrel, pláne városi környezetben. Ha létre is jönnek tökéletes szimbiózisok, nem hordoznak-e magukban ezek a sikertörténetek árnyoldalakat is? Itt, témánknál maradva, gondolhatunk arra, hogy agresszív darazsak, afrikai méhek települnek be, és maradnak a városszéli zöld-övezetekben. A veszély valós, csak a méheknek 20 000 faja ismert világszerte, ami tekintélyes szám a rovarok több mint egymilliós táborával szemben is. Továbbá örvendezhetünk egy-egy rég nem látott faj visszatértén, bár lehet, hogy a speciális pollengyűjtési időszakban csak pusztán egy növényfaj fogja őket érdekelni, aminek eltűnése a rovarét is magával vonja.

Ezek valós és létező veszélyek, hiszen a jó akarattal készült nadrágszíj-parcellákra viszonylag kevés ártalmatlan honos méh költözik be magától, ahogyan kevés honos növény is marad meg. A megoldás az apró ízeltlábúak feletti társadalommérnökösködés, ez esetben a biomérnökösködés lehetne. Néhány tudós kivitelezhetőnek tartja, hogy a városok megmaradjanak 1-2 ,,békésebb” méh-fajnál, azoknál, akik a környező réteken, zöld-övezetekben már valamennyire elterjedtek. Mindez komoly kertészeti és rovartani munkákat igényel, állandó monitorozással.

A veszélyek konkrétak és létezőek, de a méhek fennmaradásával a nyereség is mindenképpen az, ezért minden ötlet megfontolásra érdemes!

Viszont a pollen-koncentráció óhatatlanul is nőni fog. Ez nem jó hír azoknak, akiknek ilyen típusú allergiás reakcióik vannak. Ugyanakkor nyugalomra ad okot, hogy a méhlegelők vegetációja őshonos flórából fog állni, amihez a lakosok már rövid távon is hozzászoktak, ezért a kellemetlenség mértéke bizonyára alatta marad majd a várakozásoknak. Ráadásul a koncentráció csak bizonyos területekre lesz hatással, ugyanis apró parcellákról van szó. Persze a veszély fenn áll majd, ha a méhlegelők tartós elemei lesznek a város arculatának!

Természetesen a méhlegelők remek ötletek maradnak továbbra is, azt azonban érdemes megemlíteni, hogy nem mindenhová érdemes őket telepíteni!

Azokban a városokban – jellemzően Nyugat-Európában – ahol a belvárost jelentős módon átalakították már, vagyis egyre több felületet vettek el a gépkocsis közlekedéstől és jellemzően sétáló utcává alakították ezeket; a forgalmat a külvárosokba szorították és sikerült a tömegközlekedést felpörgetni, ott a méhek ideálisabb környezetbe kerültek. Többek között azért, mert a méheknek zavartalanul kell megtenniük naponta többször is a gyűjtési körútjukat. A budapesti belváros ebből kifolyólag nem igazán alkalmas vadvirágos mezők meghonosítására a kritikusok. A nagy forgalom ugyanis nemcsak megzavarja méheket, de a dízelmotorok kipufogása hatással lehet a virágok méhvonzó illatanyagaira is.

Nem csoda, hogy a legtöbb méhlegelőt a III., IX. és XI. kerületekben alakítják majd ki!

Budapesten a kertészeti karbantartást végző Főkert Nonprofit Zrt. szerint az első eredmények már meg is vannak. Olyan védett és ritka növényritkaságok bújtak eddig elő, mint a méhbangó (Ophrys apifera) vagy a Sadler-imola (Centaurea scabiosa subsp. sadlerina). A színes és változatos virágok – nem kérdés – hogy fővárosunk díszei lesznek. Ráadásul bármilyen zöldítés jól fog jönni egy ekkora lélekszámú és kiterjedésű városnak, mint Budapest. Hiszen ,,nem mind gaz, ami magasra nő, lehet akár méhlegelő”!