Európában valószínűleg az első olyan hal volt, amelyet különböző edényekben tartottak a házakban.

Miért? Mert képes volt a vihart már 24 órával előre jelezni. Sőt, a 19. századig a magyar halászat nagy hagyományokkal rendelkező, különleges ágazatát jelentette az úgynevezett „csíkászat” is. A Magyar Haltani Társaság 15. alkalommal szavazott arról, hogy mi legyen az év hala. 2024-ben a védett réti csíkot választották. A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Természetesvízi Halökológiai Tanszékének közreműködésével, 2023 végén megjelent Magyar Halkönyv leírása alapján a réti csík izmos, kígyószerű, hengeres, a farokrész felé lapított testű hal.

Egy élő barométernek tartották ezt a halat, mert ha kevés a vízben az oxigén felúszik a felszínre levegőt venni, amelyet vérerekkel átszőtt belébe présel. Az elhasznált levegőt a végbelén át engedi ki. Zivatar előtt az időjárás változását nyugtalan mozgásukkal jelezték előre.

A réti csík mocsarak, lápok, tavak parti régiójának, növényekkel benőtt patakjainak, csatornáinak, öntözőcsatornáinak és holtágainak lakója.

Különösen kedveli az iszapos, nyáron erősen felmelegedő, sekély és vízinövényekben gazdag élőhelyeket. Egy nem is olyan kicsi, 15-35 centiméteres, halról beszélünk, melynek átlagos súlya 80-150 gramm körüli. Szája körül 10 bajusz (4 felső, 6 alsó ajki) van, a testformája pedig kígyószerű. Könnyen belátható, hogy bajszainak a mederfenéken veszi hasznát. Ezek segítik az érzékelésben. Teste apró pikkelyes, henger alakú, nagyon izmos és nyákos. Hasa sárga, háta barna, míg oldalán – a szemétől a farokúszóig – jellegzetes sötétbarna csíkok vannak. Éjjeli élőlényként szürkületkor válik aktívvá, így napközben az iszapban rejtőzik. Rovarok, férgek és ízeltlábúak, illetve a vízben lévő növényi törmelékek szerepelnek az étrendjében.

A réti csík 2-3 éves korára éri el az ivarérettséget és áprilistól-júliusig szaporodik. Az ivarérett példányok párosan ívnak a sekély, vízinövényekkel dúsan benőtt vízterületeken. A hím jellegzetes táncot lejt a nagyobb és teltebb testű nőstény és ikrái előtt. A lárvák gyorsan növekednek. Külső kopoltyúbojtjaik vannak melyek, mint kisegítő légzőszervek lehetővé teszik, hogy akár szegényes oxigénviszonyok között is képesek fejlődni.

A faj érdekessége az is, hogy a saját maga által kimélyített iszapgödrökben még akkor is életben maradhat, amikor a mocsár vize eltűnik, s a lágy iszap felszíne cserepesre szárad.

Ebben különleges élettani adottságnak számító béllégzése segíti, hiszen a bélrendszerének elülső részén egy sűrű érhálózattal teleszőtt szakaszon képes a levegőből nyert oxigént is hasznosítani. Ennek köszönhetően tökéletesen alkalmazkodik az alacsony oldott oxigénkoncentrációval jellemezhető vizekhez.

A folyószabályozások, vízrendezések és a mocsarak lecsapolása előtt a „csíkászat” sok pákász család számára biztosított megélhetést. 1887-ben Herman Ottó a Magyar halászat című könyvében rendkívül részletesen és színesen taglalja a réticsík lápi és mocsári halászatát, a csíkászatot, a csíkászatra alkalmas területeket pedig csíkországnak nevezi, amelynek királya a csíkkirály. A mesebeli elnevezések a réticsík egyes színváltozatait (arany és fehér, azaz albínó) jelölik, utalva arra, hogy ezek a ritka változatok akkoriban még előfordultak a természetes vizekben. Mára igencsak megritkult a faj élőhelye, ezzel a csíkászat, mint halászati ág is megszűnt.^[1]

Kifogására több speciálist eszközt is használtak, amelyek ma már csak néprajzi múzeumokban láthatók. A korabeli gasztronómiában előkelő helyet foglalt el, népszerűek voltak a réticsíkból készült ízletes böjti ételek, mint például a „csíkos káposzta”, amely még az előkelő fejedelmi asztalokról sem hiányozhatott.

 „S mikor a csikászok hordói megjelentek a halaspiaczon, hírök, szájról-szájra járva, bekalandozta a várost, kiszólította a szegény feleségét valami füstös bögrével, a gazdag szakácsnéját öblös, mázos fazékkal; mert a csík akkoron közétel számban ment: úrnak, zsellérnek kedves eledele volt. A piaczon hosszú sorban állott a nagy kád, a melybe a hordóból, lajtból a csikot bedöntötték s e kádakban, kevés vízben megnyüzsgött a síkos, barna halak töméntelen sokasága…” (Herman Ottó: A magyar halászat könyve 1887)

A mocsaras, lápos területek nagy részének XIX. századi lecsapolását követően a lápi halak (a réticsík mellett a lápi póc és a széleskárász) elvesztették eredeti élőhelyüket, jelentősen megritkultak, napjainkra jelentős részben másodlagos élőhelyekre (pl. lecsapoló és öntözőcsatornák) szorultak vissza. Elszigetelt állományaik egymástól távol fekvő területeteken találhatóak. A nagyfokú állományritkulás következménye, hogy a réticsík 1982 óta hazánkban védelmet élvez, eszmei értékét 10 000 forintban határozták meg. Sajnos, az állománycsökkenés, néhány kivételtől eltekintve, napjainkra sem állt meg.

^[1] Veszélyeztetett lápi halak megóvása (lápi póc, réticsík, széles kárász) Vármédia Print Kft. Szerkesztők: Müller Tamás, Urbányi Béla, Staszny Ádám