Nos, ha Ön még nem is hallott a belemniteszekről, amik már régen kihaltak, akkor se keseredjen el!

Kezdjük a legelejéről! A belemniteszek – tudományos nevükön a Belemnoideák – a Belemnitida rendbe tartozó, kihalt tengeri fejlábú puhatestűek voltak, amelyek a triász időszak végétől állítólag a kréta időszak végéig (kb. 240–66 millió évvel ezelőtt) éltek. (Ez utóbbit fogjuk cáfolni.) Gyors mozgású, ragadozó tengeri állatok voltak, hasonló életmóddal, mint a mai tintahalak, kalmárok, melyeknek közeli rokonai. A belemniteszek esetében a belső váz (különösen a rostrum) kulcsfontosságú, mert ez marad fenn fosszíliaként, így a paleontológusok ebből rekonstruálják életmódjukat és fejlődéstörténetüket.

Ezek az állatok tehát a puhatestűek közé, azon belül a fejlábúak csoportjába tartoznak, ahová a mai polipokat és szépiákat sorolják. A belemniteszek ez utóbbiakhoz hasonlítottak legjobban. Egy-két arasznyi, fürgén úszkáló tengeri állatok voltak, belső meszes vázzal, amelynek legellenállóbb része egy tömör, kihegyesedő, szivar-formájú vázelem volt.

Most is különleges ősmaradványok kerültek elő a dunántúli Dudar egykori kőszénbányájának meddőhányójából.

Az értékes puhatestű leletanyagot Galácz András, az ELTE paleontológus professzora vizsgálta meg. Eredményei egyértelműen bizonyítják, hogy a belemniteszek mégsem haltak ki a kréta időszak végi nagy kihalási hullámmal, ami a dinoszauruszokkal és a repülő hüllőkkel együtt a másik nagy puhatestű csoportot, az ammoniteszeket is elsöpörte a Földről.

A magyarországi eocén korú, vagyis 40–50 millió évvel ezelőtt keletkezett tengeri üledékes kőzetek híresen gazdagok ősmaradványokban, köztük puhatestűekben is. A leletek egy része pedig különlegesen jó állapotban maradt fenn. A több mint másfél évszázada tartó kutatások eredményeként most ebből az eocén korú üledékből sikerült azonosítani a belemniteszek csoportját, amelyről korábban úgy vélték, hogy már mintegy 25 millió évvel korábban kihalt.

A szakemberek a belemniteszekről is úgy gondolták, ennek a katasztrófának estek áldozatul. Így tárgyalják őket máig a tankönyvek, kézikönyvek és a kihalásokról szóló szakmunkák.

Mindeközben, közel másfél évszázada szórványos adatok láttak napvilágot belemniteszekre hasonlító leletekről Olaszországból és Franciaországból. Bár ezek a példányok hiányosak és töredékesek voltak, egyes szakemberek szerint arra utalhattak, hogy a belemniteszek egészen az eocén korszakig fennmaradhattak. A legtöbb kutató azonban, különösen a lábasfejűek szakértői, vitatták ezt az elméletet. Vagy egész egyszerűen nem fogadták el, és a csoportot továbbra is a kréta/tercier határkatasztrófák egyik áldozatának tekintették.

A szórványos európai maradványok mellett a dunántúli Dudar kőszénbányájának meddőhányója, amely évtizedeken át, még a bánya bezárása után is az ősmaradványgyűjtők kincslelőhelye volt, időnként szintén szolgáltatott egy-egy belemnitesznek tulajdonítható, egyébként Bayanoteuthis-nak elnevezett leletet. Az első dokumentált példányról 1956-ból áll rendelkezésre adat, ezt követően pedig a mai napig még egy féltucatnyi lelet került elő. Ezek minden korábbinál épebbek, több részletet megmutató példányok, amelyekről a morfológiai leírás mellett ultrastruktúra- és kristályszerkezeti vizsgálatok is készültek.

A vizsgálatokat az ELTE Őslénytani Tanszékén Galácz András professzor végezte, az eredményeket bemutató cikket az Angliában megjelenő Papers in Palaeontology című rangos őslénytani szakfolyóiratban publikálta március elején.

A vizsgálatok bizonyító erővel támasztották alá, hogy a régi és erősen megszilárdult nézettel szemben a belemniteszek nem haltak ki a 66 millió évvel ezelőtti kihalási hullám idején, hanem tovább éltek. Maradványaik pedig megtalálhatók a magyarországi eocén korú, 40-50 millió éves üledékes kőzetekben. 

A Dudarról előkerült értékes leletanyag a vizsgálatok után az Országos Földtani Múzeum (Szabályozott Tevékenységek Felügyeleti Hatósága, Geológiai Szolgálat) gyűjteményébe került.