Olvasási idő: 12 perc

Gimnazista korom óta minden évben “megpróbálom” Márait.

Sosem győzedelmeskedik. Annyira kerül csak közel, mint amilyen távolra tudok én menekülni. Az Egy polgár vallomásai 1934-ben jelent meg. „Ehhez az életprogramhoz szükségtelen bárminő kommentár.”^[1] Talán mégsem: „Volt egy nemzedék a harmincas években, melynek eszmélését és bukását világháborúk kísérték, melynek élete és halála egy osztály létével és krízisével forrott egybe. Nevezték őket urbánusoknak és polgáriaknak, hívták őket értelmiségi íróknak is, én az irodalomtörténet tárgyilagosságával a „Nyugat második nemzedékének polgári írói” terminust használom. Mert nem a megnevezés a fontos, hanem a meghatározás.”^[2]

1867 után felgyorsul a polgári fejlődés, amely nagy munkaerő-vándorlást indít el. Részben az örökös tartományokból, részben pedig az országon belüli falvakból. Az előbbiek az új ipari szektorban helyezkednek el (német-osztrákok, csehek, morvák), a falvakból a jobbágyfelszabadítás utáni föld nélküli szegénység vándorol a városok felé (nagyszámú szlovák és német). Így a polgári termelési igények, a munkaerőmozgás megbontotta a települések etnikai csoportok szerint is tagozódó szerkezetét. A társadalom emiatt mindinkább személyi szinten lesz kevert, megindul az évszázadokig tartó asszimiláció.

A polgári állam, gazdaság, intézményrendszer felgyorsítja a korábban lassú vagy csak alig észrevehető összeolvadást. A nagy települések lakóinak 63 százaléka magyar 1880-ban, 1910-ben már 78,69 százaléka. (A városon kívüli népi tömböket alig érinti az asszimiláció.) A magyarság számbelileg is növekedett, 1880-1910 között 800 ezerrel.

Az első világháború kitörésekor a magukat magyarnak vallók közül minden ötödik vagy maga lett magyarrá vagy olyan családból származott, amely a közvetlen megelőző két nemzedék során vált magyarrá.

„Meggyőződésre, viselkedésre mániákus magyarok voltak, így különösen apám és öccse. Az idegenből ideszármazott családoknak ez a heves, őszinte magyar hazafiassága különös tünet volt, s a régi magyar nemes családok eltűrték és szívesen látták a Nagy-Magyarország olvasztótégelyében magyarrá olvadt idegeneket, néha talán elismerték bizonyos átörökölt, idegen faji erényeiket – őseim szász kovácsok voltak, s azt hiszem, tőlük örököltem valamilyen különös, nekem egyáltalán nem kényelmes, alaptermészetemtől idegen, rögeszmeszerű “pflichtgefühl”-t, de maradt valami különbség, idegenség, amit az évszázados együttélés sem tudott feloldani.”

De az 1850-1910-ig asszimilálódott kétmilliónyi „új” magyar az átalakulás különböző szakaszában volt,

jelentős részüknél a folyamat véglegesen befejeződött, sok esetben azonban még nem volt lezárt és visszafordíthatatlan. „A század második felében Magyarország is betagozódik a polgárosult Európa gazdasági és kulturális életébe, s e polgárosulásnak, a magyar társadalom belső struktúrájából következően, nagyrészt „idegen” – tegyük hozzá: gyorsan asszimilált – népelemek voltak a (természetesen korántsem egyedüli) hordozói.

A hazai vezető rétegek hagyományos nemzeti kultúrájába a társadalmi asszimilációval együtt be kellett olvasztani mindazokat a kulturális-eszmei áramlatokat is, amelyek iránt e társadalmi elemek talán fogékonyabbak voltak. A magyar politikai vezető réteg nem kis része ehelyett hátat fordít ezeknek, sőt rájuk támad, s mindezt azzal indokolja, hogy az „nem magyar nemzeti”. […] a magyar tőkének ezek a „megbélyegzések” nem sokat ártottak, mint azt majd a következő évtizedek igazolják is, de a magyar közgondolkodásnak és emellett a magyar kultúra fejlődésének annál inkább.”^[3]

Szekfű Gyula és a kor szociológusai a középosztály, tágabb értelemben a polgárság, két összetevőjéről beszélnek: az úri és a polgári középosztályról. Az utóbbi száma 1930-ban 400 ezer fő körül mozog. „A polgári középosztály maga is a dzsentroid nemesi feudális szokásokhoz és, mentalitáshoz volt kénytelen alkalmazkodni…” Nagy Sz. Péter ennek alapján, egy úgy nevezett polgári krízistudatról beszél, amely szerinte három tényezőből áll.

1. A polgári rend válsága: a válság első felismerői a romantika művészei, filozófusai. A XX. sz.-i polgári gondolkodás mindig az egész emberiség válságáról beszél. Nagy Sz. Péter szerint ez jelenik meg a művekben is.
2. Magyarország harmadrészre csökkenése, Trianon.
3. Az 1929-es gazdasági válság. Nos, ezekről az eseményekről talán hasznos tudnunk, ennek ellenére maradjunk csak annyiban, hogy Márainál megfigyelhetünk valamilyen, a történészek és társadalomtudósok által említett polgári lét-ingadozást, amit esetleg hanyatlásnak is nevezhetünk.

A polgár szó értelmezése. Polgár az, aki nem paraszt, nem arisztokrata, nem munkás, aki városban él. (Bizonyos értelemben a zsidók szalonképes megnevezésére is szolgál.) A polgár szó inkább csak hangulati érték, metafora, jelző. Polgári világ, polgári nemzedék, polgári rend, polgári irodalom, polgári író.

Márai szerint a polgárt idő előtt szorították ki a társadalomból, így lehetetlenné tették, hogy érvényesüljön a szakszerűség igénye.

Emiatt a polgár elveszti legfőbb erényét a hivatástudatot. A dzsentri – Márai szerint – egészen kártékony fajta, a polgár pedig „nem lehet teljes és egész ember”^[4]. Megállapításaiban odáig is eljutott, hogy a polgárság hanyatlása olyan ellentmondáson alapul, amely benne rejlik a polgárban. A polgár tehát: önmegtagadó, a hagyomány és a kötelesség parancsára cselekszik, viszont „állandó bűntudatban él, mert anyagi javak felhalmozására kell törekednie, noha a kereszténység tiltja ezt”^[5].

Nem csak a polgár és a kereszténység mondhat ellent egymásnak, hanem a polgár és a művész is kizárja egymást. „A művésznek élménye a műveltség. A polgár számára az idomítás csodája a műveltség.”[6]. Mindez azért van, mert a polgár megőrizni akar, a művész pedig teremteni. Ezt a gondolatot természetszerűleg követi, hogy a polgár csak akkor válhat művésszé, ha képes arra, hogy megtagadja önmagát. (Márainak többé-kevésbé sikerült.)

A műfaj

Szociográfia, vallomás, önéletrajz, esszéregény és/vagy más egyéb? Márai a címben vallomásként jelöli meg a műfajt, a belső oldalon már „regényes önéletrajznak” nevezi, még később egyszerűen csak regénynek.

Az Egy polgár vallomásai nem a „beszédében élő regényhős”^[7] példája, hiszen nem az a cél, hogy bemutassunk egy polgári életmódot. Sokkal „céltalanabb” a regény, és ha ezt a meghatározást ilyenformán meghagyjuk, akkor azt kell állítanunk, hogy ez egy exhibicionista regény. Amely ismertető jegyeit próbálja eltüntetni a vallomás mögött. Beszélhetünk tehát belső és külső időről, de nem abban az értelemben, amikor a szereplő (a belső) és az író (a külső) idejéről, időfelfogásáról beszélünk. Ebben a műben a szereplő(k) az író, az író ideje pedig nem enged elég „teret” magának az „írónak”. A regényen belüli idő alárendelődik Márai idejének, így válik minden jól átgondolttá.

Az átgondoltság következménye a szaggatottság, ami egyfajta önkontroll, félelem. „Az emlékezés beszédhelyzete, mint a Márai-mű esetében világosan látható, nem azonos az emlékezés valóságos, életbeli tevékenységével. Az a szöveg, amelyből az olvasó az emlékezés beszédhelyzetére következtet vissza mindig megcsinált, kialakított, formált írás. A szöveg nem lenyomata az emlékezésnek, hanem megteremt egy sajátos, választásokkal és értékhangsúlyokkal teli képzetes emlékezést.”^[8]

Az igazi vallomás nem tartalmaz(hat) félelemből fakadó önkontrollt, megszakítottságot. (Az Egy polgár vallomásaiban néhol még a tömény líraiság is felforgatja a regényírói módszereket.) Márai olyanná válik, mint egy krónikás, aki saját tetszése szerint emeli ki és írja le az eseményeket, egyáltalán nem sorrendben. Mégis azonos azzal a szerzővel, aki nem kiszól az olvasóhoz, hanem magyaráz neki. Ám a vallomás, az önéletrajz nem csak úgy alakul ki, hogy valaki „preparálja” az eseményeket. Az olvasó fokozatosan beiktatódik a regénybe, azt olvassa, amit a „preparátor” elmond. Még az is múlt időben van ebben a műben, ami elvileg a jelenben történik, ez is fokozza az elidegenedést.

Ha szociográfiai célzattal íródott volna, akkor határozottan azt kellene állítanunk: Máraira nem hatott a divat. A kor közege ugyanis nem kedvez a polgári élet hirdetésének. Mindössze annyit engedhetünk meg tehát, hogy Márai polgárfelfogását nyomon lehet követni a könyveiben és ebben a művében is. Semmiképpen nem tudatosan a közönségnek szóló szociografikus regény ez. Sokkal inkább egy polgár vívódásai a polgári léttel, úgy belevegyítve ebbe a szociográfiát, hogy: „Tessék! Innen vagyok, innen származom.” Rögtön azzal is kezdi az alkotást, milyen a város, a benne élő emberek, milyen a család.

Az Egy polgár vallomásai kézenfekvőleg lehetne vallomás.

Sok titok kiderül: húga születésével elvesztette anyja kizárólagos szeretetét („biztos, hogy ebben az időben váltam el a családtól, új közösségeket kerestem, s a magam útján kezdtem járni”), reménytelenül szerelmes egy fiú osztálytársába („Elemér volt a plátói szerelem, a tiszta vágy, melyet nem szennyez be testi érintés”), lopja apja könyveit és eladja azokat („Magyarul, loptam a könyveket apám könyvtárából, hogy aztán a tolvajlott holmi árából a legkülönösebb tárgyakkal ajándékozzam meg szeretteimet.”). Ez a vallomás azonban elég sok helyen gyónássá fajul, és az olvasó is igen fontos szerepet játszik, feloldozhat.

Esszéregény, de csak azért, mert a családfa ismertetését mind apai mind, anyai ágon esszészerű elmélkedések kísérik. Felfedezhetők még az emlékirat sajátosságai is. Írásban rögzíti mi történt élete fordulópontjain, de el is határolja magát azok hitelessé tételétől és mindinkább a fikcióvá tétel felé halad. (Ez utóbbi viszont már nem kimondottan jellemző az emlékiratokra, bár azt el kell ismernünk, hogy az emlékiratok akármennyire törekszenek is a hitelességre sohasem lehetnek egészen őszinték, ahogy André Gide is tartja.)

A leghelyesebb lenne, ha azt mondanánk, hogy az Egy polgár vallomásainak műfaja tartalmazza a regény, az esszéregény, a vallomás, az emlékirat, a szociográfia, az önéletrajz műfajainak jellegzetességeit. Legfőképpen azonban olyan önkifejezés, amely egy egész alkotáson keresztül keresi a megfelelő formát magának. Ez a regény nem teljesen reflexió, inkább hangulat. Kassák nyomán tehát nevezhetnénk atmoszférikus regénynek. A biográfiai tények úgy vannak jelen, mint „reflektált emlékek”[9], amelyeknek sikerül kialakítani a „polgár feletti polgár” mítoszát két vagy több másik mítoszra épülve. Az egyik nagy az apa-, a másik a Lola-mítosz. Ha határozottan állást kellene foglalnunk a műfaj tekintetében, akkor azt mondanánk, hogy az Egy polgár vallomásai „önreflexiós-regény”.

Az apa-mítosz

A mítoszok egy olyan ellenpólus megtalálásában segítenek, amely megismerteti velünk azt az embert, aki többé-kevésbé a regény főszereplője. Márai maga is használja művében a mítosz szót, a család mítoszára. Természetesnek találjuk tehát, hogy vannak nagyobb és kisebb, átfogóbb és magányos mítoszok. „De a család mítosza élt, s ez a misztikus öntudat adott életerőt valamennyiünknek, akik cselekedeteinkkel a család meséjét színeztük. S korszakokban, amikor az emberiség nagy, közös mítosz nélkül kénytelen élni, különösen jelentős élményforrás a család miniatűr világtörténelme.”

De találkozunk tiszta önmeghatározással is, saját mítoszt építve: „…nincs olyan emberi közösség, céh, osztály, amelyben el tudok helyezkedni; szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s mindenütt hamarább érzem otthon magam, mint polgárok között; anarchiában élek, melyet erkölcstelennek érzek, s nehezen bírom ezt az állapotot.” Ez a szint középen van, mindig és mindenhol középen. „Két emeletes ház mindössze tucat akadt a városban: az, amelyben laktunk, a két honvédkaszárnya s még néhány középület. … Az első emeleti lakásokhoz, így a miénkhez is…” A lehetőség a középső „szintről” adott emelkedni vagy zuhanni, középről bemutatni mindent.

A családra is gondosan kétfelé határolt polgári lét jellemző, sőt a család maga is határeset középen, az első emeleten. Lefelé a szegények, felfelé az előkelők találhatók. Így lesz Márai a kassai Fő utcán a szegényeknek úri fiú, a Ferenc József internátusban az előkelőknek egyszerű polgári család sarja. „Mit tudtunk mi, polgári sarjak az “életről”? Annyit mindenesetre, hogy vannak urak, s úrnak lenni jó dolog; s aztán él valamilyen homályos, tandíjmentes, szegénysorsú emberiség, amelyet jóindulattal illik szemlélni.”

A család csak akkor kezd felemelkedni, amikor körülötte minden megváltozik negatív irányban, lefelé. Az öt szoba helyett tizenkettő lesz, a szobák fényűzőek („Több mint tucat boltíves szoba tárul itt, s oly szokatlan, előkelő volt minden…”), de mindez egy nagy proliház tövében („A kertből a szomszédos “proli ház” udvarára és zajos emeletére nyílott kilátás…”), közel a bordélyházhoz („Apám komolyan gondolt rá, hogy megveszi ezt a nyilvános házat … de a házat drágán árulták”).

Mire valóban elkészül a ház a háború is kitör, mire a család felemelkedne vége az egésznek, elvesznek a lehetőségek. Az erdő is végnapjait éli Bankón. „Az erdő utolsó pillanatait élte; néhány héttel később, végig a hegyoldalon, le a Fűrészmalom völgyéig gyökerestől szaggatta ki a vihar.”

A családban belül is hat a lefelé-felfelé dinamika elve.

Két név szimbolizálja (ez a két név azért is fontos, mert nem sok nevet, helyszínt konkretizál, fejt ki bővebben az író): Dezső és Ernő. Lefelé Dezső, felfelé Ernő található. Mindkettőjükben ott van az a kitörési vágy, ami a kettőjük között elhelyezkedő főszereplőben is megvan. Dezső szegény és tanulatlan, kimarad az iskolából, mészáros lesz. Ernő volt katonatiszt, világkóborló muzsikus. Egyikőjük sem tud tökéletesen elszakadni onnan, ahonnan indult, nem tökéletes a kiugrás. Dezső a félproletár-lét alacsony, de szilárd világában a hentesbárd mellé felveszi a hegedűt („Ezzel az érdekes emberrel én csak kétszer találkoztam. A családban halkan emlegették, mint egy őrültet.”), Ernő a félművész-lét lebegő világában nem tud igazi művésszé válni („Egyre kevésbé bízott benne, hogy valaha kiszabadul még az éjszakai kávéházak, sivár német szórakozóhelyek tömlöcéből, ahol évtizedeken át hasogatta a zongorát, éjjelezett, ivott és dohányzott hajnalig s negyvenéves korára gyógyíthatatlanul megbetegedett.”).

Ugyanilyen ellenpólus a két nagynéni is: Irma és Zsüli. Az egyikőjük elrontott életét a családján bosszulja meg, a másik emeli a család fényét. Ezekkel az ellentétpárokkal jelöljük ki azt a határt, ameddig eljuthatunk (természetesen van még a körön belül jogász nagybácsi, bécsi professzor, pesti rektor is).

A szociografikus állapotrajz egészen addig tart, amíg kijelöljük a határokat, csak ezután kezdődhet a mítosz. Az a mítosz, ami minden fölött ott lebeg és szorosan összefonódik az idill halálával, a lázadások krónikájával. (A lázadás emeli mindig eggyel magasabb szintre a főszereplőt.) Az idill halála kimerevített képek sorozata. Asszonykérés, uzsonna, veranda és napsütés, Apa és az Alispán, hajdú, halálhír. Az, ami most véget ér, akár be is kerülhet a fotóalbumba. Elmúlt az az idő, amit belengett az idill. Ezután pedig csak lázadások jöhetnek. A lázadások egy olyan életformából történő kitörés segítői, amelyből egyelőre nincs kapu kifelé.

Az első lázadás a banda, az úr-szolga játék: „Nem tudom, hogyan történt, ki kezdete, ki volt a sugalmazója az új játéknak – nem merem azt sem állítani, hogy ez a közénk csöppent jövevény, ez a nyugtalanító cinkossággal közöttünk kallódó kis csavargó adta az új játék ötletét.”. A második a 14 évesen történő világgá futás (a vándorösztön kirobbanó megjelenése): „Csak azt tudtam, hogy nem bírom tovább és el kell mennem innen; örökre és jóvátehetetlenül ki kell törnöm innen, ebből a családból, rokonaim közeléből; s rettenetes kétségbeesés fogott el e gondolatra”. De ebből a világból még nem lehet elfutni, mert nincs meg az, hogy hová csak az, honnan.

A harmadik a nagydiákok halálos-erotikus játékközössége, ahol a szexualitás megsemmisíti az erotikumot, a játékból aberráció lesz. Ezek a lázadások nem tökéletesen, de mégis megmutatják a polgár nevelődését, ahol az első lázadás pszichés torzulássá alakul, a második elfojtott agresszivitássá, a harmadik pedig aberrációvá.

A apa-mítosz, amely a legerősebb, az egész művet áthatja. Nem csak az első kötetben van jelen, hanem a másodikban is, ahol végül a pátosz mellőzésével hal meg az apa megerősítve a mítoszt. (Az apa és a halál kapcsolata, az apa-mítosz a Féltékenyekben bontakozik ki.) Az apa-mítosz átcsap nagyapa-mítoszba is, azaz az öröklődés igen fontos szerepébe. „Arcképe szobámban lóg a falon, döbbenetesen hasonlítok reá. Az én arcom is élveteg, puha és kövér, érzéki szájam lebiggyed, s ha körszakállt növesztenék, hasonmása lennék az idegennek, aki a fényképről bámul reám. Vándorkedvemet is tőle örököltem.”

Az apa halála a család elleni lázadás („Mindent nekik köszönhetek; s nagyon nehéz volt elfelejteni és megsemmisíteni magamban azt, amit tőlük kaptam. Egészen talán nem is sikerült.”), a család elől való menekülés végpontja („Apát eltemettük, s úgy éreztem magam, mint aki új sarzsit kapott, előlépett; különös fojtogató szabadság érzés fogott el, mintha azt mondták volna: mostmár minden szabad, beléphetsz az anarchista pártba, felakaszthatod magad, minden, minden szabad…”).

Ez az életrajzi vonulat az idill halálképével szakad meg. Valószínűleg két kötetre azért is volt szükség, hogy amit nem akar leírni Márai, azt ne kelljen leírnia. A kötetre nem jellemző az időrendiség – mint már említettük – nagy szabadsággal válogatja ki az író, mikor, hol, mit fog megemlíteni. Így lehetősége van arra is, hogy ne kelljen a háborúról nyilatkoznia.

Lola-mítosz

Márai helyzete a második kötetben is hasonlóan alakul, mint az első kötetben. Valaminek a határán, két dolog között. Már kiszabadult a család vonzásából, mégis “családja” van: Lola. Még az egyik országot nem hagyta el s máris egy másiknak a határához közeledik. Utazásregény mondják, bár véleményünk szerint még annyira sem, mint az első kötet szociográfiája. Az első kötetben az ifjú még önmagát keresi, a második kötetben már önmaga értelmét. „…akkor még nem tudtam, hogy az élet az író számára gyanús anyag, s csak módjával, preparált állapotban lehet felhasználni belőle valamit.”

„Kafka különösen nagy hatással volt reám. Abban a szűk s nyilvánosság mértékével egyaránt nem mérhető körben, ahol az európai irodalom igazi mércéjével mérik az értékeket, ma már klasszikusnak számít az a fiatal cseh-német író, ki harminc egynehány éves korában halt meg s töredéket hagyott csak maga után. Kafkát úgy leltem meg a magam számára, mint az alvajáró az egyenes utat. Egy könyvkereskedésben egyszerűen kihúztam a többi ezer könyv közül Verwandlung című füzetecskéjét, olvasni kezdtem s rögtön tudtam: ez az. Kafka nem volt német. Nem volt cseh író sem. Író volt, ahogy a legnagyobbak azok, nem lehet eltéveszteni, félreérteni. Csodálatos ösztön az, mellyel egy-egy fiatal író megtalálja a fejlődéshez szükséges mintaképet. Soha nem ‘utánoztam’ Kafkát; de ma már tudom, hogy néhány írása, tárgy-látása, szemlélete megvilágítottak bennem homályos területeket …”

Felfedezéseket tesz a világban, feleségét éppoly váratlan módon találja meg, mint ahogy rátalál Kafkára vagy Péguytra. „Mikor Péguy akadt a kezembe, úgy tetszett, mintha már olvastam volna.” „Délután a Kurfürstendamm egyik teaszalonjában találkoztam Lolával. Előadtam barátom levelét, és néhány szót dadogtam. De aztán zavartan elhallgattam; ő is elhallgatott. Mind a ketten pontosan tudtuk, hogy itt már nem lehet semmit csinálni. Az ilyen találkozások mindig nagyon egyszerűek. … Minden emberi kapcsolat így kezdődik.” A második kötetben még mindig az egyéni tulajdonságokkal fölszerelt írót, mint krónikás narrátort látjuk viszont. Így a humor, az irónia a krónikás-narrátor személyéből, az íróból és annak elbeszéléséből indul ki. (Igaz, egy „önéletrajznak” nem is sok más lehetősége van.)

Ebben a kötetben, még fontosabbak a fordulópontok, mint az elsőben. Egyik ilyen, a művésszé válás problémája. Állomása Damaszkusz, félreérthetetlen páli párhuzammal. „Mégis emlékezem egy damaszkuszi reggelre, mikor “átmenet” nélkül, olyan egyszerűen, megkerülhetetlenül és könyörtelen világosságban derengett előttem, hogy “mit kellene csinálni”, mintha valaki hangos szavakkal fejemre olvasta volna az igazságot. … Nem más ez, mint világosság, sugár, melynek fényénél egyszerre belátod az élet táját – a pillanatot látod, ami az élet két megsemmisülés között.” A művésszé válás problémája, a művész-mítosz kialakulása a betegség felvállalásával kezdődik, s ez mintegy önigazolásra is szolgál. Így a művész akkor lesz igazán művész, ha a köztes állapotot elfogadja, és végleg szakít családjával. „Nincs alku, és nincs az, hogy “megéri-e”, az ember nem alkudozhat rögeszméjével, melyek mások tarthatnak elhivatásnak, s címkézhetnek tetszetős jelképekkel; meztelen és durva neve, úgy hiszem, mégis a rögeszme … Boldog ember nem alkot; a boldog ember egyszerűen boldog.”

Hitler hatalomra jutása is egy fordulópont volt:

„Utoljára a Pariser Platzon láttam; kértem állítsa meg az autóját, leszálltam és elbúcsúztam.

– A forradalom lassan győz – mondata elgondolkozva, s kocsija kormánykerekére könyökölt.

Három nappal később a nemzeti szocialisták elfoglalták a birodalmat. Hanns Erichet koncentrációs táborba zárták. A lapot, melynek munkatársa volt, kisajátították az új urak, a régi munkatársakat szélnek eresztették. Hanns Erichet elsöpörte az idő, mint oly sok pajtását gyermekkoromnak; nem tudtam meg felőle semmit többé.”

Mindaz, amit útirajznak nevezhetünk a második kötetben, csupán kiegészítő leírása egy polgár utazásainak. Összehasonlítás ez, a kisváros és a nagyváros életének, az európai életnek az összehasonlítása. „Kezdtük sejteni, hogy polgárnak lenni, a szó nyugati értelmében más, mint polgárnak lenni odahaza.” A polgárfogalom ezután kiegészül egy másik fogalommal is, az európaiság fogalmával. „Minden új embert ebből a szemszögből vizsgáltam, szerettem volna megtudni, él-e már az európai ember, valahol egy lengyel szalonban, vagy dán egyetemen szónokol-e már az a fajta európai, aki elsősorban az, s csak azután dán vagy lengyel?”

A vallomást, a kötetet az apa halálának leírása zárja. Hiába a Lola-mítosz az apa mítosza sokkal erősebb. Néha az az érzésünk támad, Lolára csak azért van szükség, hogy ismét legyen honnan elmenekülni, hogy a polgári lét látszata fennmaradjon. Lola biztosíték, felkészülés az apa halálára. Csupán azért van, hogy ha már nem lesz senki, mégis legyen valaki.

Az apa halálával annak a világnak is vége szakad, amelyről Márai ír. Végül már odáig jut, hogy a nácizmus rémének felvillantásával nosztalgia fogja el a múlt iránt. „Tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát. Életprogramnak nem sok ez, de nem tudok másként. Minden, amit tudok, annyi, hogy e tanulsághoz, a magam kegyetlen-hűtlen módján, hűséges akarok maradni.”

Márai „megpróbált” engem. Pontosan olyan formában, amilyen formában a „megpróbáltatások” befejeződnek. Consummatum est. Könnyűnek találtattunk – mondhatnánk mindketten.

Felhasznált irodalom

1. Csányi Erzsébet: Szövegvilágok, Újvidék; Forum, 1992.
2. Fenyő István: Az eltűnt polgár nyomában (Egy polgár vallomásai), Kritika
3. Glatz Ferenc: A magyarok krónikája, Officina Nova; Bp., 1990.
4. Glatz Ferenc: Magyarok a Kárpát-medencében, Pallas; Bp., 1989.
5. Kálmán C. György: “Egyszer” és “mindig”: idő és emlékezés az Egy polgár vallomásaiban., Hungarológiai Közlemények 1984. december, 1193
6. Lőrinczy Huba: Márai-tanulmányok, Savaria University Press; Szombathely, 1990.
7. Márai Sándor: Egy polgár vallomásai, Akadémia, Helikon Kvk.; Bp. 1990
8. Mekis D. János: A “regényes önéletrajz”, Literatura 1991.
9. Nagy Sz. Péter: Citoyen portrék, Szépirodalmi Kvk.; Bp. 1989.
10. Rónay László: Márai Sándor, Magvető; Bp., 1990.
11. Szávai János: “Polgárnak lenni?”, Kortárs 1991. 4. sz.
12. Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor, Akadémia; Bp., 1991.
13. Vajda György Mihály: Keletre nyílik Bécs kapuja, Akadémia; Bp., 1994.
14. Valóság és varázslat (szerk.: Kabdebó Lóránt), Petőfi Irodalmi Múzeum és Népművelési Propaganda kiadványa 1979.
15. Viktor Mega: A regény történeti poétikája, Újvidék; Forum, 1987.

^[1]Fenyő István: Az eltűnt polgár nyomában (Egy polgár vallomásai) Kritika
^[2] Nagy Sz. Péter: Citoyen portrék Szépirodalmi Kvk., Bp., 1989.
^[3]Glatz Ferenc: Magyarok a Kárpát-medencében  Pallas, Bp., 1989.
^[4]Márai Sándor: Judit … és az utóhang
^[5]Márai Sándor: Napló 1945-56
^[6]Márai Sándor: Az igazi
^[7]Viktor mega: A regény történeti poétikája Újvidék, 1987.
^[8] Kálmán C. György: “Egyszer” és “mindig”: idő és emlékezés az Egy polgár vallomásaiban. Hungarológiai Közlemények 1984. december, 1193
^[9] Mekis D. János: A “regényes önéletrajz” Literatura