Nem volt reális esély a győzelemre állapítják meg a legújabb kutatási eredmények a mohácsi csatával kapcsolatban. Az 500 éves évforduló kapcsán beszélünk a mohácsi csata mítoszairól.

Melyek a legismertebb, ma már megcáfolt mítoszok az 1526. évi mohácsi csatával kapcsolatban? Mik a legújabb kutatási eredmények, és milyen személyes történetek rajzolódtak ki a csata egyes résztvevőiről a kutatások nyomán? Varga Szabolcs történész, az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja Történettudományi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa az elmúlt közel egy évtized intenzív történeti, régészeti és antropológiai kutatási eredményeiről számolt be. A történész kiemelte, hogy sikerült leszűkíteni a Mohács–Nagynyárád–Majs–Udvar–Duna közötti tájon belül azt a területet, ahol a csata egyes fázisai zajlottak.

A legfontosabb újdonság a III. és IV. tömegsír feltárása, amelyet a JPM régészei mellett a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékének munkatársai végeztek el több éven keresztül. Az igazságügyi orvosszakértők bevonásával végzett munka során egyrészt az újabb tárgyi leletek (pénzérmék, kapcsok) megerősítették, hogy ezek valóban az 1526. évi csata keresztény áldozatai. Másrészt bebizonyosodott, hogy a mintegy ötszáz ember maradványait rejtő két tömegsírba döntően a csata utáni kivégzés során legyilkolt férfiak holttesteit dobálták teljes rendezetlenségben.

Az emlékévre való felkészülés során a történettudomány is elvégezte a feladatát.

A számos intézményben dolgozó kutatók, köztük a Történettudományi Intézet munkatársai a frissen feltárt nyugati és oszmán források segítségével új eredményekre jutottak. Mind a mohácsi csata előzményeinek, azaz a Jagelló-kornak a megítélésében, mind a csata lefolyásának rekonstruálásában és a csata következményeinek értékelésében.

A kutatók immáron jobban megismerték az európai környezetet és az Oszmán Birodalmat is. Ez segít megérteni a Magyar Királyság helyzetét az adott korban, és reálisabb képet ad a korabeli elit mozgásteréről. Vagy éppen a kényszerpályájáról. A történész véleménye szerint ezek alapján nem beszélhetünk országunk Mátyás király halálát követő általános hanyatlásáról. Továbbá a mohácsi vereség legfőbb okának a világbirodalommá váló oszmán állam agresszióját tartják. Ezzelel szemben a Jagelló-kormányzat saját erőből már nem tudott eredményesen védekezni. A közel háromszoros túlerőben lévő ellenséggel szemben a keresztény seregnek nem volt reális esélye a győzelemre. Ám a kétségtelenül súlyos következmények és az ország három részre szakadása ellenére sem a legrosszabb forgatókönyv valósult meg.

Úgy tanultuk, hogy 1526. augusztus 29-én a Tomori Pál és Szapolyai György vezette magyar hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett I. Szulejmán oszmán szultán seregei által. A mohácsi csata során pedig II. Lajos király is életét vesztette, majd a kudarc következtében összeomlott a középkori magyar állam. Az ország pedig 3 részre szakadt és nem volt törvényes uralkodó.

A 16. század középső harmadában a Magyar Királyság a területi veszteségek dacára sikerrel integrálódott a dunai Habsburg Monarchiába.

Megmaradt a nyugati keresztény kultúrkörben, majd százötven év ádáz küzdelme után európai segítséggel felszabadultak az ország megszállt területei. A történeti kutatások egyik legfontosabb hozadéka, hogy sikerült a mohácsi csatával kapcsolatos mítoszokat a maguk történetiségében értelmezni. Az elmúlt évszázadokban alapvetően egy belső nézőpont alapján magyarázták a vereség okait. Úgy gondolták, hogy az a magyar elit alkalmatlansága és önzése, a hazai és külföldi összeesküvések sorozata, valamint a Nyugat cserben hagyása miatt következett be. Azaz, ha a Magyar Királyságban mindent jól csináltak volna, el lehetett volna kerülni a vereséget. A mostani új álláspont szerint úgy értelmezik, hogy a Jagelló királyi udvar pontosan érzékelte saját helyzetét és az országra leselkedő hatalmas veszélyt. Ezekre saját képességei alapján reálisan reagált.

Az is az új eredmények közé tartozik, hogy a mohácsi csata rekonstruálásában sikerült túllépni azon a lekicsinylő értelmezésen, miszerint a magyar sereg egyetlen dicstelen, másfél órás rohamban szenvedett csúfos vereséget.

A történeti kutatások egyik fontos részét képezte a mohácsi csatában részt vett személyek felkutatása.

A munka egy, a Történettudományi Intézettel, a Hadtörténeti Intézet és Múzeummal, illetve a Magyar Nemzeti Levéltárral közösen benyújtott konzorciumi pályázat részeként, a sátorhelyi tömegsírok régészeti feltárásával párhuzamosan zajlott. Így egyszerre kaptak arcot és nevet a résztvevők. A cél az volt, hogy a fennmaradt hazai és külföldi forrásokból összegyűjtsék a csata áldozatainak és túlélőinek nevét, és rövid életrajzok segítségével kövessék nyomon sorsukat.

Bár a keresztény had mintegy 25-30 ezer katonájából jelenleg csupán 250-300 fő azonosítható név szerint, a mintából már határozott tendenciák rajzolódnak ki. A politikai elit szinte hiánytalanul csatlakozott II. Lajos hadjáratához, és a parancsra távol maradók is gyakran elküldték csapataikat. Várdai Pál egri püspököt a király pénzszerzés miatt rendelte vissza Budára, katonáinak többsége azonban Mohácsnál harcolt. Az idős Bornemissza János pozsonyi ispán sem vonult hadba, de az elküldött háromszáz lovasából mintegy százötven elesett. E konkrét esetek cáfolják azt a közkeletű képet, amely szerint a nemesség tömegesen cserben hagyta volna uralkodóját.