Magyar kutatók arra keresték a választ, milyen módszerekkel, milyen kutatói hozzáállással lehet a leghatékonyabban vizsgálni a tájjal együtt élő, a természettel együttműködő emberek ökológiai tudását.

A hagyományos ökológiai kutatás és a tudás kutatása során az egyik legnagyobb kihívás az, hogy megismerjék és megértsék, mit tudnak a természetről a tájjal együtt élő emberek – gazdák és pásztorok. Illetve, hogy ezt a tudást hogyan használják a mindennapokban, amikor szántásról, vetésről, kaszálásról vagy legeltetésről döntenek.

Molnár Zsolt, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont kutatócsoport-vezetője és Babai Dániel, az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont kutatócsoport-vezetője olyan összefoglaló módszertani cikket alkotott, amely a világ legrangosabb ökológiai szaklapjában a Trends in Ecology & Evolution-ban jelent meg.

„Embertársaink természetismeretének kutatásához egyszerre kell biológusnak és ökológusnak, másfelől kulturális antropológusnak, néprajzosnak és pszichológusnak lennünk. Mivel a természet és az ember kapcsolatát próbáljuk megérteni, miközben e tudás nagy részét kevésbé lehet szavakba önteni, meglehetősen nehezen kutatható ez a terület” – összegzi a kihívásokat Molnár Zsolt ökológus.

A világ különféle kultúrái sokféle módon vélekednek a körülöttük lévő világról. A mai modern ember hajlamos erőforrásként, szolgáltatásként tekinteni a természetre. A legtöbb hagyományos kultúra azonban nagyobb alázattal közelít a természethez. Tagjai az erdők-mezők állatait és növényeit az ember rokonainak tartják, egyfajta családtagként viszonyulnak hozzájuk. Sőt, egyes kultúrákban az élőlényeket, a természeti képződményeket önálló akarattal és döntési képességgel ruházzák fel az emberek. Egy mongol pásztornak például a természet tanítja meg, hogyan éljen, hogyan legeltessen fenntarthatóan. Míg az inuitok úgy tartják: a kanadai hód „gondoskodik” az inuit vadászról, hogy a családjának elegendő élelme legyen.

A fősodortól ennyire eltérő világnézetbe ágyazott ökológiai tudás kutatása komoly módszertani felkészülést igényel.

A kérdőíves kutatás ehhez nem elég. A kutatóknak ott kell lenniük, amikor ez a tudás az adott tájban és közösségben képződik, felhasználódik, adaptálódik és tesztelődik. Azaz megerősítést nyer, vagy éppen megkérdőjeleződik. A kutatók több évtizeden át szerzett módszertani tapasztalatokat szintetizáltak és arra jutottak, hogy ökológusok nélkül nem lehetne kellő mélységgel megismerni a tájban élő emberek ökológiai tudását. Nem lehetne tudni például, hogy mit tudnak a füvekről, a sásokról, a kákáról és a szittyóról. Ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, hogy a társadalomtudósok tapasztalataira, segítségére, módszereik ismeretére is szükség van. Ugyanis ezek nélkül könnyen felszínessé válhat egy ilyen témájú kutatás.

A növények vagy állatok kutatása kapcsán ritkán kerül előtérbe olyan fontos szempont, mint a kutató és a kutatott személy közötti bizalom. Valamint a hosszú távú, kölcsönösen előnyös együttműködés fontossága. Pedig fontos szempont a tanítási módszerek kölcsönös tisztelete is, amely során a kutatók és a pásztorok, gazdák összevetik a sokszor eltérő természetismeretüket. De ilyen szempont a különböző kultúrák és társadalmi csoportok eltérő etikai normáinak a tiszteletben tartása. Vagy az eltérő világnézetekből fakadó különböző természetmagyarázatok és tudásellenőrzési (validálási) módszerek kölcsönös elfogadása. A szakemberek megemlítik azt is, hogy az ilyen jellegű kutatásoknál kiemelten fontos az emberi jogok figyelembevétele. Valamint a kutatási módszerek úgynevezett dekolonizálása, amelyre jó példa a felvilágosodás óta jellemző, alacsonyabb és magasabb rendű műveltséggel kapcsolatos attitűd levetkőzése.

„Azt reméljük, hogy a hagyományos ökológiai tudás egyre szélesebb körű kutatása lehetőséget nyújt arra, hogy elődeink tudása hozzájárulhasson ahhoz, hogy Földünk még sokáig az otthonunk maradhasson. Egy pásztort idézve, hogy ne maradjon magára a természet” – fűzi hozzá Molnár Zsolt.