A lamarckizmus, az evolúciós magyarázat előfutára


Darwin és Lamarck portréja.
Olvasási idő: 5 perc

Ma már az élővilág létrejöttét és ,,működését”, a lamarckizmus helyett, az evolúciós magyarázat válaszolja meg kimerítően, ami ma már bevett paradigma!

Ennek kidolgozásában és tökéletesítésében az idő előrehaladtával egyre többen és többen vettek részt. Ennek a – leginkább darwiniként hivatkozott – küzdelemnek volt az előfutára Lamarck, a lamarckizmus atyja.

Jean-Baptiste Pierre Antoine de Monet de la Marck lovag 1744-ben született egy Bazentin nevű francia településen. Őt is, mint sok hozzá hasonló ifjút abban az időben, az apja papi pályára szánta, ezért jezsuita iskolába járt. Egy nyolc éves, családi hagyománynak számító katonai intermezzót leszámítva, érdeklődése hamar a természettudományok felé fordult. Orvosnak készült, de gyorsan átnyergelt a botanikára és Bernard de Jussieu természettudós tanítványa lett. A tízévnyi tanulás és kutatómunka 1778-ban hozott sikert, amikor Lamarck megjelentette a Flore Française (Franciaország növényvilága) című háromkötetes munkáját.

Ennek és az ismeretségének hála, tagja lett a Francia Természettudományi Akadémiának és állást kapott a Jardin du Roi (Király kertje) birtokán, mint botanikus inas, ami ma nagyjából a kutatási munkatársnak feleltethető meg. A terület, amely a későbbi Természettudományi Múzeum alapját képezte, nem csak egy látogatható arborétum volt, hanem orvosi és biológiai kutatások színtere is.

Így kezdődött Lamarck karrierje, ami gyorsan haladt előre, hála az interdiszciplináris környezetnek, illetve a kitartó tudományos érdeklődésének. Annak ellenére is, hogy a forradalom évei az általános hiány és alulfizetettség korszakát hozták el számára.

Az, hogy ez idő alatt nem vesztette el a fejét, mint Louis Capet, vagyis XVI. Lajos, több összefüggő tényezőnek is köszönhető. A természettudományok apolitikusnak számítottak ekkorra, köszönhetően az ezt megelőző több évtizedes szellemi megújhodásnak és kibontakozásnak, azaz a felvilágosodásnak. Továbbá a fiziokratizmus ,,agrárközeliségének”, mint általános gazdasági nézetnek. De az sem rontotta az esélyeit, hogy kezdeményezésére a Király kertjéből Jardin des Plantes, vagyis Növénykert lett, aminek a területén hozták létre a Nemzeti Természettudományi Múzeumot, szintén Lamarck közbenjárásával.

Ez utóbbi intézmény igazgatóságába is bekerült, a 12 professzor egyikeként. Mivel ekkor még az élőlények kategorizálása gyerekcipőben járt, őt az ízeltlábúak és férgek professzorává nevezték ki, ami egyet jelentett az összes nem gerinces élőlénnyel. Maga a gerinctelenek csoport elnevezése és kategorizálása is a saját nyelvi és taxonómiai innovációja, amit ezen kívül, ezernél is több élőlény, nevezéktani besorolása követett.

Gerinctelen csiga.A gerinctelenek iránti érdeklődése egyáltalán nem volt véletlen. Ugyanis az állatok világában a gerinctelenek közé, rengeteg teljesen eltérő törzs, osztály és nemzetség sorolható, nem beszélve a különféle fajokról, amelyeket folyamatosan fedeztek fel ekkor és számoltak be róluk. A kategorizálás során történő rendszertani megkülönböztetés után Lamarck látta, hogy fejlődési ívet lehet vonni az állatok csoportjai között, továbbá egyértelműen kivehető volt számára, hogy az egyszerűbb sejtszerveződéseket egyre bonyolultabb belső elrendezésű egyedek váltják fel, ami szintén egyfajta haladást jelölt az előd és az utód között. Végül azt a következtetést vonta le, hogy ezen élőlények diverzitása, a gerincesekkel ellentétben jobban és határozottabban mutatja ki a természetes közeg ráhatását, amiben ezek élnek, illetve amit mint körülményt a saját létezésükre felhasználnak.

Hosszú, évtizedes kutatásai és vizsgálódásai terméke volt az 1809-ben megjelentetett műve a Philosophie Zoologique (Állattani életfelfogás), amelyben összefoglalta és megírta saját evolúcióelméletét.

Ebben két fő jelenséget határozott meg, ami elengedhetetlen a fejlődéshez: az időt és a megfelelő körülményeket. Utóbbi indukálja a változást az élőlény szervezetében, előbbi pedig a folyamatot jelöli, amíg a változás bekövetkezik. Ezt Lamarck a vakond példájával magyarázza. Szerinte az állat vaksága a megváltozott életkörülményeinek köszönhető, amik miatt a föld alá kényszerült, ahol nincs szüksége látásra, viszont az állat szeme és annak helye jól kivehető.

Ez bizonyítja az állat nem tudatos törekvését az igazodáshoz. Természetesen ez egy igen lassú folyamat és több generáció kihalására is szükség van, míg egy szerv, végtag elveszíti eredeti funkcióját és alkalmazkodik az új kihívásokhoz. Ennek megfelelően befejezettség nem létezik a természetben, minden változik folyamatosan, hogy lépést tarthasson a szintén változó körülményekkel. Az adaptáció úgy épül be a leszármazási útvonalba, hogy a tulajdonságok örökölhetők, ami meg is történik generációról generációra. Fontos distinkció azonban az, hogy nem az állat rendkívül rövid élete során átélt drasztikus változásokról van szó, hanem az aprók felgyülemléséről, valamint abból a cél-oksági viszonyból, ami Lamarck természetfilozófiájának esszenciája.

Eszerint az élő szervezetet sejtek finom és aprólékos hálózata építi fel, amelyek a bonyolultabb élőlényekben szervecskéket, illetve szerveket hoznak létre, amelyek különböző célokat szolgálnak. A szem a látást, a tüdő a lélegzést, az agy a gondolkozást stb. Ha külső okok miatt már nincsen szükség adott szerv, adott specifikumára, az leépül, és szépen lassan eltűnik. Tehát nincs faji kihalás, csak módosulás, valamint linearitás az egyszerűtől a komplexig, aminek a végén a legtökéletesebb életforma állhat majd.

Élettanilag azonban továbbment és az akkoriban divatos és pezsgő korát élő kémia felé fordult.

Szerinte az evolúcióban nagy szerepe van a kémiai életfolyamatoknak, szűkebben a hidrológiai rendszereknek, amelyek tulajdonképpen működtetik magát a szervezetet. Viszont a sorozatos vitái a modern kémia megteremtőjével, Lavoisierrel a tudomány partvonalára száműzték Lamarckot. Az ekkorra már bevettnek számító tudományos módszertan, ami a megismételhető empirikus kísérletezés és az állandó kritika talaján állt, egyre inkább specializálódott és elmerült a részletekben, ami Lamarck szerint káros és félrevezet. Mert ahelyett, hogy az ember helyét kijelölné a világban, elhanyagolható részleteket közöl. Bár az adaptáció, mint olyan, már elfogadott fogalomnak számított az agrárium területéről, a tudós többi észrevételével nem foglalkoztak.

Jardin des plantes, Lamarck munkahelye.

1829-ben halt meg, teljesen elszegényedve és vakon. Emiatt a szegények részére fenntartott temetőben búcsúztatták egy bérelt sírba, ahonnan öt év elteltével exhumálták. A holtteste további sorsa ismeretlen.

Nem úgy tanai, amelyek a pár évtizeddel később született darwinizmus kapcsán tűntek fel ismét a tudományos sodorvonalban. Charles Darwin olvasta a francia mester műveit és merített is belőlük. Ő szintén az adaptációs mechanizmust ismerte fel a természetben, de teljesen másképp építette fel az elméletét. Alapvető különbség, hogy kihalás valószínű, hiszen az élőlények életét nem az apró módosulások töltik ki, hanem a ,,struggle for life”, vagyis a kíméletlen harc az életért. A változások oka pedig nem az organizmus és a környezet közös alkotása, hanem a populációk kereszteződéséé és a hasznos, születéskor szerzett tulajdonságé, amit a szülők adnak át örökléssel. Bár Darwin a vakond esetében igazat adott Lamarcknak abban, hogy a szélsőségesen megváltozott körülmények nyomot hagyhatnak, végeredményben ezt is természetes kiválasztódás által támogatott folyamatként jellemezte.

Később, a DNS felfedezésével és feltérképezésével a darwini megközelítés bizonyult helyesnek, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a lamarckizmus zsákutca.

Mindkét tudós követői: a neolamarckizmus és neodarwinizmus létrehozói életben tartották az evolúcióelméleteket és megpróbálták továbbfejleszteni azt. Bár a neolamarckisták esetében ez a totális félreértéshez vezetett és mindent túlpszichologizált, segített fejleszteni a biológiai ösztönfogalmakat és biológiai lélektant. Ezáltal Lamarck tanai az ösztönelméletekben élnek tovább. Szerinte ugyanis a lelki élet az idegrendszer működésének következménye. Mivel minden szervnek célja van, ami egy képesség, így az ingerlékenység, érzékenység, intelligencia, de még a figyelem, gondolkozás, emlékezés és szenvedély is szervműködésből adódik.

Tehát az idegrendszer fejlődéséből kiindulva, az állatvilág felosztható apatikus, érző és értelmes állatokra. A mozgató idegrendszertől a fejlett gerinc- és agyvelőig. Ezáltal az adott faj életbeni törekvéseit meghatározza az ingerlékenysége és az erre adott válasza, aminek forrása az idegekből kiinduló, belső erőfeszítés. Ez az ösztönök alapja, amik alapján az élőlények egzisztálnak a világban. Olyan cselekvésre hajtó erő ez, amely az akarat és az értelem közbelépése nélkül működik, és kiváltója a mindenkori szükséglet.

Ez alapján a legerősebb ösztön a létfenntartás, aminek négy részösztöne a jólétre törekvés, az önszeretet, az uralkodási hajlam és a haláltól való félelem.

Ezeket a felismeréseket ma is használják a lélektanban, amivel jórészt sikeresen magyaráznak meg rendkívül absztrakt érzelmeket is, mint például a haza- és szabadságszeretet. A többre törekvés tehát az, ami serkenti az egysejtűt a többsejtűvé válásra, illetve minket a minőségi fejlődésre, hála az életet koordináló ösztönök sokaságának.

Osztódás, lamarckizmus elmélete szerint.

A lamarckizmus utóélete azonban nem lenne teljes, ha nem ejtenék szót a XX. század totalitárius diktatúráiról, amelyek rajongtak ezekért a behaviourizmus szemléletű elméletekért. Hiszen mindegyik ki akarta tenyészteni a saját ,,szuperemberét”, záros határidőn belül. Bár a nácizmushoz a természetes szelekció elve közelebb állt, a hírhedt Lebensborn programba olyan nőket is beválogattak szándékosan, akiknek a kellemes szociális képességeiket akarták az utódokba implementálni.

De kétség kívül a negatív csúcspont a Szovjetunióban született meg liszenkoizmus néven, amelytől a nemzetközi tudóstársadalom már egészen korán elhatárolódott. A sorozatos éhínségek, amelyek okai az alkalmatlan és szabotáló munkások voltak a propaganda szerint, kiváló alkalmat adtak a terror fokozására és az ellenzék folyamatos felszámolására. Bár valószínűleg Sztálin szándéka az volt, hogy a szovjet tudósokat elszeparálja a nemzetközi áramlattól, nehogy kiderüljenek a valós problémák. Hruscsovra és az utána következő reformerekre hatottak a lamarckizmus megállapításai és lelkes munkába kezdtek, hogy megtalálják az éhezés és az üres polcok elleni küzdelem csodafegyverét.

Ma már tudjuk, hogy ez nem sikerült. Ugyanezt a bélyeget sütjük Lamarckra és a lamarckizmusra is, pedig ezt helytelenül tesszük. A francia botanikus és zoológus helye ugyanis a tudomány legnagyobbjai között van, hiszen egész életét annak szentelte, hogy megismerhessük a körülöttünk lévő világot, kívül és belül egyaránt!

Forrás:

–          Benedek Miklós: Az ösztönök világa. Budapest, Minerva kiadó, 1987. 23-30-ig; 66-74-ig.

–          Czeizel Endre: Genetika és társadalom. Budapest, Magvető Kiadó, 1977. 42-72-ig.

–          Berkeley Egyetem: www.ucmp.berkeley.edu

–          Lamarck munkái és hagyatéka: www.lamarck.cnrs.fr



Previous A Valentin nap legjei
Next Kutya és vadászat

No Comment

Leave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.