Mind embernek, mind állatnak alapvetően természetébe ütközik saját fajának öncélú pusztítása. Ugyanakkor, világunkban a gyilkolás mégis sajátos funkcióval bír.
Az önvédelem, a háborúskodás vagy cikktémánk: az emberáldozat, mindezt a kellően megideologizált funkciót látja el. A sokrétűen miszticizált fogalom jó néhány tudományterületnek adott és ad témát mind a mai napig. Megértésével az önmagunkról való tudást mélyíthetjük el, legyen szó az emberi egyedekről vagy egész társadalmakról, civilizációkról!
Alighanem a nyugati civilizáció, azon belül is a keresztény kultúrkör leghíresebb emberáldozata a két pátriárka, Ábrahám (a sokaság atyja) és Izsák (az Iszlám szerint Ismael) bibliai története úgy, hogy effektíve nem is került sor magára az aktusra. A három napos utat Mórija hegyére sokan sokféleképpen magyarázták már, különféle aspektusból. A leginkább elfogadott elmélet Ábrahám hűségnyilatkozata Isten felé: egy ember, aki levetkőzi embersége (!) utolsó gátlásait, magát az atyai gondoskodást a hitért. Ez a hit nem csak Ábrahám tulajdonsága, hanem Izsáké is, hiszen Izsák inkább vélje apját kegyetlen őrültnek, mintsem az elveszítse Jahvéba vetett hitét! Mindkét esetben a földöntúliba vetett hit, magasztosabb értékként jelenik meg, mint az embertársi, ösztön diktálta szülői ragaszkodás szeretteink iránt!
Az áldozat értékét pedig annak értékessége határozza meg igazán, amely – igaz, más módon – már Káin és Ábel történetében is visszaköszön!
Minekutána az értéket tekintjük vezérfonalnak, akkor kijelenthető, hogy minden áldozat lényege ugyanaz: áldozni egy hatalmasabb erőnek, bizonyítva az áldozatot bemutató méltóságát. Ha az áldozat a felsőbb hatalom előtt kedves és méltó, akkor az áldozatot bemutató kiérdemli az égiek közbenjárását. Hiszen a legdrágább az, ha emberi élettel fizetünk! A képlet egyszerű! Mégis az emberek elégetését, akasztását vagy keresztre feszítését jobbára büntetésként alkalmazták, miközben ezzel párhuzamosan a különböző hitrendszerek mindegyikében csak elvétve találkozhatunk embertársaink feláldozásával, noha a fentiek szerint logikusabb lenne a kettő számarányát felcserélni. Adná magát a helyzet, hogy a bűnért a bűnöst feláldozzák, kérve a gondviselőt, hogy törölje el azt az adott bűnt a Föld színéről!
Ha az égieknél biztosra kell menni, mert az adott közösséget nagyon nagy trauma vagy katasztrófa érte, akkor – szintén e logika mentén – az embereket rituálisan feláldozva könnyedén véget lehetne vetni a káosznak. Ennek ellenére sokkal inkább az emberáldozat egy profánabb vetülete terjedt el a történelemben! Amikor például arról van szó, hogy egy tehetséges hadvezér, figyelem elterelő műveletbe kezd és ennek folyományaként, ,,beáldoz” pár százat a seregéből, amíg a maradékkal átkaroló hadmozdulatot tesz, hasonlítható ehhez.
Vagy kevésbé felvilágosultabb közösségekben az elöljárók döntenek úgy, hogy a közösség rossz életű tagjait vetik a halál karjaiba, így remélve újból békét hozni a településre. Ezekben az esetekben az áldozat szakralitása elmarad, a kifejezés egy szemantikailag erősen kilúgozott fogalommá válik. Ebben az esetben két – az eredeti jelentéstartalomhoz szorosan kapcsolódó – jellemző marad meg: a választás lehetősége és ebből kifolyólag a bűn, az áldozatot bemutatók részéről. A hadvezérnek nem kellett volna beáldozni embereit, az elöljáróság pedig túl merész és szükségtelen ítéletet hajtatott végre!
A profán áldozás jól beépült a hétköznapok világába, a köznyelv sodrásába. Kikerült a vallások keretei alól; hiszen, ha misztikum és szakralitás van az félreérthetetlenül a hit asztala.
A kultúrantropológia és a vallástörténet az emberiség több hitbeli fázisát különbözteti meg. Sir Edward Burnett Tylor, aki a kulturális evolúció egyik fő propagátora volt, a legprimitívebb fokon az animizmust említi. Ennek lényege, hogy a Földön minden tárgy, élőlény és természeti jelenség spirituális értelemben vett ,,lélekkel” bír, amely megteremti a kapcsolatot a túlvilággal. A két világrész közötti összeköttetés szoros, ezért érdemes a halott tárgyait melléje temetni szükség esetére vagy az ellenség hüvelykujját levágni, hogy amaz ne tudjon később dárdát hajítani gyilkosába odaát, a szellemvilágban.
Az animizmus, mint a vallástörténeti értelemben vett történelmi kronológia első lépcsőfoka, ma már vita tárgyát képezi, a nagy egyházak nem is ismerik el. Ugyanakkor az animizmus, mint vallási attribútum, megannyi hitrendszerben felfedezhető (nemkülönben az egyén pszichológiai fejlődésében). Leginkább a japán sintoizmusban és az észak-amerikai, valamint a kelet-ázsiai sámánizmusban van jelen.
Esetükben az emberáldozat jelentése kettős!
Egyrészről az áldozatot maguk a sámánok, hitük papjai hozzák, hiszen ők kiválasztottak valamiféle különleges ismertetőjegy – sámánoknál például hat ujj, sintó kannushiknál a családfői cím – által, ami dönt a további sorsukról. A szolgálatra teremtettek, erre áldozzák egész életüket! Ebben az esetben a fogalom jelentéstartalma közeledni látszik a profánhoz, mégis tartósan hitbéli marad, pusztán valamelyest szekularizálódik. A másik részt tekintve pedig eljutunk az emberáldozat klasszikus jelentéséhez, amelynek képi ábrázolásai már a művészetek populárisabb vonalához tartoznak.
Látványos és modern példa a 2006-ban bemutatott Apocalypto című film. Ebben az elfogott törzs tagjait az aztékok a városukba, Tenochtitlánba kísérik, ahol rituálisan feláldozzák egyik főistenüknek, Quetzalcoatl-nak (Tollaskígyó). A foglyokat sorjában felkísérik a piramis tetejére, ahol a pap egy kőlapra fekteti az áldozatokat, majd kimetszi azok szívét. A szívet az istenüknek ajánlják, miközben a testet az őrjöngő tömegbe vetik, akik széttépik a pszichésen felfokozott állapotukban. Az áldozat lényege az aztékoknál és más prekolumbián indiánoknál az ember és minden élőlény kettős szubsztanciájához való hozzáférés: a földi élethez tartozó profán test elpusztítása és az égi világgal kapcsolatban álló ,,szellem kiszabadítása”.
Az aztékok esetében az igazán horrorisztikus nem a feláldozottak mennyisége, a tömeggyilkosság volt, hanem annak oka.
A közép-amerikai prekolumbián vallási kultúrák úgy tartották, hogy a rituálé megfelelő elvégzése garantálja a világ optimális működését. Ha a győztes csata után a lehető legtöbb leigázottat feláldozzák a megfelelő rituálé keretében, akkor a Nap majd újra felkel és termékenységgel jutalmazza meg a népet. A tét óriási, nemkülönben a kockázat! Ha a papok rosszul végzik a rítust, akkor a legrosszabb büntetés vár a népre. Az azték és inka rítusokat talán elnagyolták és propagandaként használták fel a konkvisztádorok az óhaza közvéleménye számára, mégis ez a rituáléba zártság az, ami miatt az ez és ehhez hasonló emberáldozatok, emberáldozások a skála másik végét, a szakralizmus totális egyeduralkodását jelentik.
A modern kor tudományai ehhez is meglepő diszciplináris kommentárokat fűztek!
A legtöbben az ilyen és ehhez hasonló tetteket a kényszerbetegségek körébe tartozónak vélik. A pszichiátriai konszenzus szerint ez az úgynevezett obszesszív-kompulzív zavar (OCD). Az obszesszivitás a kényszergondolatokat jelentik, míg az impulzió a kényszeres cselekedeteket. A kettő pedig leggyakrabban kéz a kézben jár. A kialakult kényszerképzetek és cselekvések hasonlóak a fóbiákhoz. Teljesen irracionálisak, mégis elhagyásuk valami egészen retteneteset jelent. Még úgy is, ha a beteg tisztában van tettei kórosságával!
Ezt a hétköznapjainkban is tetten érhetjük, amikor sokadjára is visszamegyünk ellenőrizni, hogy bezártuk-e az ajtót, lekapcsoltuk-e a gázt, elhoztuk-e a slusszkulcsot. A legirritálóbb, hogy az OCD-ben szenvedő, a legtöbb esetben, tisztában van a kényszerességével, ugyanakkor nem képes tenni ellene hiszen, ha kihagy valamit a reggeli rutinjából, az egyenes út az otthonfelejtéshez, vagy valami sokkal rosszabbhoz (például: leég a ház). Persze az aztékok nem tudhatták, hogy elmekórisméjük ez; számukra az emberáldozás a hétköznap valósága volt, amiről a szomszéd leigázott törzsek is tudtak és legtöbbször éppen ezért, beletörődve várták sorsukat, fokozatosan felfelé lépdelve a piramis lépcsőjén.
A rituálék természetesen nem következnek automatikusan a vallási előírásokból.
Rituálisan úgy is el lehet követni szörnyű bűnöket, mint a kínzás vagy emberölés, hogy az teljesen mentes bármiféle kulturális vagy vallási jelentéstől. Legjobb példa erre a sorozatgyilkosok rituáléja, amikor a gyilkosságokat adott bűnelkövetők egy csak rájuk jellemző módon viszik véghez. Sokuk kiszúrta az áldozatuk szemét, hiszen azt hitték, hogy a retinába beleég az utoljára látott kép, ami ebben az esetben a gyilkos arca. Mindezt abban a korban, amikor ez már réges-régen nem volt más, mint babona; ehhez az információhoz pedig bárhol hozzájuthattak volna.
A sorozatgyilkosoknál maradva még egy érdekességet tapasztalhatunk.
Azt, hogy sokuk a saját berögzült félelmeikből és dühből cselekedtek. Egyes szociopaták megcsonkították áldozataik nemi szerveit és emlőit, hogy ugyanazt a megaláztatást kövessék el rajtuk, amelyeket attól a nemtől szenvedtek el korábban. Vagy közösültek a friss holttesttel, hogy érvényesítsék a dominanciájuk totalitását és megkapják azt a szexuális együttlétet, amit korábban nélkülözniük kellett. Az erőszak és a pornográfia, illetve a szexuális zavarok gyakran fedik egymást és a legrosszabbat hozhatják ki az elkövetőkből. Legtöbbször a pszichopaták nem is emlékeznek tetteikre; arról számolnak be, hogy elragadta őket a sötétség – egyfajta transzba esett állapot – nem is voltak maguknál, beszámítható mértékben. Az ösztönvilág brutális felfokozottsága ez, amikor a tudat racionalitása teljesen tovatűnik.
A sorozatgyilkosok kiemelése azért, fontos, mert nincs igazán indíték. A gyilkosok célja nem a rablás vagy az ellenfél kiiktatása, hogy valamilyen előnyhöz jussanak. Saját belsőjük készteti őket, hogy elkövessék a tetteiket, a megfelelő rituálé során. Természetesen a kriminalisztika szerint a halott címzése az áldozat. Ebben az esetben a fenti kettősség együttállásáról beszélhetünk: az áldozat profanitásáról és a tett rítusos körítéséről. Szerencsére ezek ritka és elszigetelt esetek, ha a teljes népességre vetítjük ki. Emberáldozást intézményesítve csak és kizárólag a vallás nevében követtek el!
Ha a vallások ilyen kegyetlenek, és eszközeikben radikálisok tudtak lenni, akkor hogyan lehet, hogy a későbbi hitrendszerek teljesen felhagytak ennek gyakorlásával, főleg amikor az áldozat értéke mutatja meg az égieknek a földiek ragaszkodását, gyakorlatilag objektív mércével mérve. Ha ma a nagy világvallásokra tekintünk és hozzájuk veszünk néhány regionális vagy kongregacionalista (református, szinkretikus vallások, mint például: kálvinizmus, presbiteriánizmus, mormonizmus, kvéker-mennonita, New Age) vallást, akkor azt láthatjuk, hogy sehol sem ölnek embert Isten nagyobb dicsőségére!
A kérdésre adott válaszok sokféle szempont szintetizálva adódnak össze, minden tudományág hozzáteszi a saját területének elemzéséből született következtetéseket.
Először is a (saját közösségen belüli) szándékos gyilkolást már a legkorábbi törvények (Hamurapi oszlopa) is tiltották. Ugyanakkor a törvények a kultúra és a vallás termékei, így ebben az esetben a restriktív szabályok csak közvetett tilalomfáknak tekinthetők.
A történelemtudomány civilizációs magyarázatot ad: a fejlett politeista (például római) vagy egyistenhívő (például keresztény) vallások szánalommal vegyes megvetéssel nézték le a pogányok rítusait. Gondolhatunk itt Ceasar katonáira, akik undorral nézték a kelták hatalmas vesszőből készült emberformáit, amikben élő emberek várták a rituális tűzhalált, vagy a keresztényekre, akik az üldöztetés idejéből megtanulhatták, hogy az ő útjuk inkább a mártíromság. Főleg, hogy a gyilkolás során a keresztény Isten ellen vétünk, megölve teremtményét, aki teljes mértékben szabad akaratú. Ez utóbbiból jött a humanista önfeláldozás erkölcse, ami ezen kívül kizárja mind az öngyilkosságot, mind mások megölését, mint főbenjáró bűnt! Ez vált később a nyugati civilizáció vezéretikájává, majd globalizálódott és az egész Földön elterjedt.
A vallások abból indulnak ki, hogy a pogányságnál méltóbb a helyettesítő áldozat használata.
Régi zsidó hagyomány, hogy egy kosra a rabbinátus ráolvassa a közösség bűneit, majd kizavarják az állatot a pusztába, aminek halálával a közösség bűne is eltűnik, nem kell az emberáldozat. A keresztény egyház legfőbb misztériuma szintén az áldozás: a pap átváltoztatja (eredeti módon vagy szimbolikusan felekezettől függően) a kenyeret és a bort, majd úrvacsoraként „felszolgálja” azt az egybegyűlt sokaságnak. A keresztény világban az úrvacsora megfelelő rituáléja és főleg jelentése miatt kontinensnyi háborúk törtek ki, ugyanakkor egyik felekezet sem kívánt visszatérni a pogány rítusokhoz és hagyományokhoz. Jézus egyszemélyes áldozata felülírt minden egyéb konkrét áldozatot!
A kultúrantropológusok és humánetológusok a közösségszervezés fejlettebb módjainak kifejlődésével magyarázzák az áldozat fokozatos szimbolikussá válását. Szerintük a közösséget jobban életben, illetve összetartja, ha nem ontatik felesleges vér. Nem szükséges az állandó háború, hiszen az felőrli adott közösség, törzs vagy horda erejét, főleg, ha már egymást is gyilkolásszák. Ez nagyszerűen kimutatható az Iszlámban, akiknek tilos egymást bántaniuk és a dzsihád is jelenthet szimbolikus, belső hódítást, szövetséget az Istennel. Ezt kijátszva toboroztak egyes seriffek, vezírek és szultánok rabszolga katonákat (janicsárok, mamelukok). Akik aztán az Iszlám hit hiányában már fenyegetést jelenthettek egy-egy rivális hatalmasságra adott térségben.
Végül nem mehetünk el a politikai válasz mellett sem.
Az Újvilág meghódítása egyszerre ment végbe karddal és szónoklattal, diplomáciával. Utóbbi egyaránt szolgált ürügyül céllal és okkal. Az indiánok elüldözése, rabszolgasorba vetése azt a fennkölt célt szolgálta, hogy megtérítsék szegényeket, akik nem ismerik az egyedül helyes és üdvözítő vallást, ami olyan istentelen cselekedetekre bátorítja őket, mint az emberáldozat. Voltak, akik tényleg hittek benne, voltak, akik nem. Sajnos néhány altruista kivételével igazán az arany és a hódítás motivált. Azok, akik vallási üldöztetés miatt kerültek az óhazába, mint azt a sokat idézett Mayflower története is tartja, hasonló kegyetlenséggel építették fel ,,házukat a hegyen” és erőszakolták rá gondolkodásmódjukat az első telepesek népére, mint ezzel nagyjából párhuzamosan, Kálvin Genfjében.
Mindezek után mi az emberáldozat? Vallási rituálé, ami mára kikopott vagy alávaló bűn, ami kiirthatatlan az emberi természetből?
A válasz nem egyszerű, mert antagonizmus van a kettő között. Önmagában a tény miatt, hogy az emberi kultúra kettéválasztja a szándékosan elszenvedett halált ölésre és gyilkolásra, az álláspontok sohasem fognak találkozni. Bármilyen erkölccsel is operáljunk. Mindenesetre az emberiség – Herbert Spencer és Lewis Henry Morgan nyomán – egyre magasabb és magasabb fokon szerveződik (horda, törzs, nép, nemzet, föderális unionista). Emiatt a kultúrát alapvető változások jellemzik. A hajdani emberáldozat, mint vallási-kulturális fundamentum egyszerűen kikopik, mert megváltozik a róla alkotott ,,vélemény”. Ami marad, az a módosult forma, mint például az önfeláldozás. Az önfeláldozást tarthatjuk azonosnak az azték rituálékkal. Azonban ne feledjük, hogy előbbit jóval fejlettebbnek tartjuk, kulturális értelemben. Miközben határozottan szemben állunk az élet prekolumbián, ősi samanisztikus pogány elvételével.
Ma már nincs egy olyan kultúra sem az egész világon, amely szakrális indokok alapján embereket áldoz fel. Réges-régen élt őseink hétköznapi valósága mára kegyetlen atavizmussá szelídült; ezzel együtt a gyilkolás profánabb változatai sajnálatos módon, mintha felerősödni látszanának.
Forrás:
- cvltnation.com
- gutenberg.org
- konfliktuskutato.hu
- mult-kor.hu
- ng.24.hu
- ntf.hu
- saman.org.hu
- sapiens.org
- serious-science.org
- thoughtco.com
- webbeteg.hu
- Paul Johnson: A history of the american people, 1999.
No Comment