Fiókát találtam! – Mit tegyek?


Fiókát találtam! – Mit tegyek?
Olvasási idő: 11 perc

Áprilistól augusztusig tart az úgynevezett fiókaszezon.

Az eltúlzott zöld gondolkodás, a természettel való együttélés hiánya azt eredményezheti, hogy már megint csak mindenhatónak képzeljük magunkat. És mindenáron meg akarjuk menteni az elsőre elárvultnak tűnő madárkákat.

Pedig a legtöbbjük nem árvult el! Az lenne a legnagyobb segítség számukra, ha nem fognánk be őket! Ha pedig mégis megtettük, akkor a megtalálás helyén mielőbb elengednénk őket! Nem akkor leszünk felelős madárvédők, ha a természeti törvények ellen dolgozva mindenképpen meg szeretnénk menteni minden madarat, fészekaljat és fiókát! Erre csak a végveszélyben levő fajok esetében van szükség.

A  ragadozók, a betegségek és tapasztalatlanság okozta elhullás a természeti folyamatok szerves része. Éppen az ilyen hatások ellensúlyozása érdekében költ a legtöbb kis- és közepes testméretű énekesmadár évente kétszer (esetleg háromszor). Évi akár húsznál is több fiókát felnevelve. Mivel ezek a fajok több évig vagy évtizedig is élhetnek, a stabil állomány fennmaradásához nincs szükség minden fióka túlélésére.

Sőt, ez kimondottan kedvezőtlen lenne! Mivel olyan állományrobbanást eredményezne, melynek következtében rövid időn belül elfogyna a táplálék, betegségek terjednének el. Az állomány pedig magától omlana össze.

Ha a településen gyakori madarak egyetlen fiókáját sem mentenénk meg, az állományok azt sem éreznék meg.

A települési fiókamentés az emberek saját lelkiismeretének megnyugtatásáról szól! Sokan nem akarják, nem tudják elfogadni, hogy a fiókák 70-80%-a mindenképpen elpusztul. Sajnos el kell pusztulnia, ezért van belőlük ilyen sok – ez a természet törvénye.

Ami nem azt jelenti, hogy ne segítsünk a madarakon! De ezt csak akkor és úgy tegyük, ahogy erre valóban szükség van! Ráadásul végig ügyelnünk kell arra, hogy jó szándékunk ne okozzon nagyobb kárt!

Nem tekinthető általánosnak, hogy egy fióka magától essen ki a fészekből.

Ez többnyire erős szélben lengedező, esőtől terhelt ágakkal megdőlt fészkeknél fordul elő. Nem véletlen, hogy a legtöbb, valóban mentésre szoruló fiókát markáns frontbetörést követően találják meg. Elsősorban nagyobb testű, több mázsányi tömegű fészket építő fajoknál lehetséges, hogy a tartó ág eltörik, a fészek leszakad. 

A kiesések, kilökések, korai fészekelhagyások hátterében több egyéb ok is állhat:

  • a szülőpár egyik tagjának elhullásakor a magányos madár kevesebb fiókát (vagy egyet sem) tud etetni, a többi a fészekben pusztul éhen vagy ezt megelőzendő a madár maga szabadul meg a leggyengébbektől (a fehér gólyák, ilyenkor gyakran meg is eszik a fiókákat, hogy legalább ezzel a táplálékbevitellel ellensúlyozzák a veszteséget);
  • pár nélkül maradt magányos hím támadása (ez különösen a fehér gólyáknál látványos, gyakori);
  • táplálékhiány vagy rossz minőségű, például növényvédő szerekkel mérgezett táplálék okozta legyengülés, megbetegedés, elhullás;
  • szélsőséges időjárás, hőguta vagy kihűlés miatt bekövetkező legyengülés, elhullás;
  • fiatal, először költő szülőpár/egyik szülőmadár tapasztalatlansága okozta legyengülés, elhullás;
  • fiókák születési, fejlődési rendellenessége, amit a szülők számára a megszokottól eltérő viselkedés jelez;
  • a szülőpár vagy az egyik szülő rossz genetikai háttere, ami öröklött betegséget, elhullást okoz a fiókáknál;
  • ragadozók (például: pelék, nyest, erdei sikló) támadása;
  • “izgága fióka” túl korai, hibás fészekelhagyó viselkedése;
  • több nappal később kelt vagy fejlődésben bármi okból lemaradó (“kelésgyenge”) fióka is követi nagyobb testvéreit a fészekelhagyásban;
  • nagy hőség okozta stressz.

Amennyiben a fióka szülői kidobásának hátterében a fiatal madár túlélési esélyeit csökkentő betegsége vagy viselkedési rendellenesség áll,

akkor a mentés sikere után a madár felnőtt korában pusztulhat el. Ha az örökbe fogadott fióka tollazata a nem megfelelő táplálás és tartási körülmények miatt nem megfelelően fejlődik, a tollvégek annyira szennyeződnek ürülékkel vagy letöredeznek a dobozban, kalitkában mozgás közben, akkor a madár nem lesz elengedhető. És a jó szándék állatkínzáshoz vezet.

Az állatkínzás végződhet azzal, hogy a felnőtt madár úgynevezett lealtatására lesz szükség, ami hatósági engedélyhez kötött és lelkileg megterhelő. Az esetek túlnyomó többségében védett fajról van szó. A lealtatás elvi alternatívája a fogságban tartás. Védet fajok esetében ez szintén engedélyhez kötött.

A magányosnak tűnő fióka többnyire nem árva!

Az ágak között szabadon (nem odúban) költő madarak fészekaljaira – a tojásokra és különösen az eleségkérő hangot adó fiókákra – nagy kockázatot jelentenek a ragadozók. Ezért ezek a fajok a teljes önállósodás, a tökéletes röpképesség elérése előtt elhagyják a fészket. Egymástól és a fészektől mindinkább eltávolodva – a szülők segítségével – magányosan próbálnak túlélni.

A kézenfekvő kockázatok mellett ennek a viselkedésnek az előnye, hogy lerövidül az időszak, amikor a fészket megtaláló ragadozó a teljes fészekaljat el tudja pusztítani. Mivel a korai fészekelhagyó madarak ekkor még nem önellátóak és a teljes értékű repülés eléréséig 5-10 napig  még fejlődniük kell, a szülők a sűrű növényzetben rejtőzködő fiókákkal hanggal tartják a kapcsolatot. Így találják meg és etetik folyamatosan őket.

A dolog akkor működik, ha a szétszóródó fiókák jó takarást kínáló sűrű aljnövényzetbe és kiterjedt bokrosokba tudnak elrejtőzni. Az ilyen viselkedésű fajok fészkeinek mérete is csak akkora, és konstrukciója is olyan (gyengébb anyagokból áll és kevésbé strapabíró, mint például a gallyfészkek), hogy a maximum 70%-os fejlettségi állapotú (méretű) fiókák befogadására alkalmasak. Ezért az ezt a méretet és életkort elérő fiataloknak el is kell hagyniuk a fészket, mivel abban egyszerűen fizikailag nem férnek el többé.

A részleges fészekhagyó madarak fiókái gyakran a szülők riasztó hangjára ugrálnak ki a fészekből,

és ezzel – mintha egy ajtó záródna be – egy korszak is lezárul az életükben. Ezért nem nagyon érdemes a visszahelyezésükkel kínlódni, mert szinte bizonyosan nem maradnak meg ott, amint elvesszük a kezünket, az első zajra rugóként pattannak ki.

Ez a korai fészekelhagyó viselkedés a baglyokra, és bár kisebb mértékben, az odúköltő fajokra (cinegék, verebek, seregély stb.) is jellemző. Ezeknek a madaraknak a repülni még nem vagy csak részben tudó fiataljai fejlett ösztönös rejtőzködő és túlélő biológiai programmal rendelkeznek. Keresnek maguknak egy jó búvóhelyet, és ott keveset mozogva meghúzódnak, majd meghallva az eleséggel érkező szülők hangját, válaszolnak erre.

Ez a kommunikáció nem egyirányú, a szülők speciális hangokkal hívni, irányítani is tudják a fiókákat; ennek köszönhetően lépésről-lépésre mind távolabb vezetik őket a fészek veszélyes (ismerhetik a ragadozók) közelségéből vagy a ragadozóktól (kutya, macska), az embertől.

Mi történik a fészekelhagyást követően?

A fiókák fészekelhagyása után a szülői feladatok nem csökkennek. Éppen ellenkezőleg, a területen szétszóródott, még nem teljesen kifejlődött fiatalok megvédése és önálló életre felkészítése kapcsán növekednek. Ennek oka, hogy ilyenkor már nem csak etetni, illetve őrizni kell őket, de megkezdődik a túlélési gyorstalpaló is.

Bármennyire segítik is az ösztönök a néhány hete megszületett fiatalokat, a szülők követése, a fajtársak és más fajok megfigyelése és utánzása, az itatók, a jó táplálkozóhelyek megtanulása jelentősen növeli a fiókák túlélésének esélyét. Erre szükségük is van, mivel az ivarérettség elérése előtti fiókahalál gyakran eléri vagy akár meg is haladhatja a 80 százalékot.

Az idő előrehaladtával a szülők etetési feladatai jelentősen csökkennek, mert a fiókák mind önállóbbá válnak. A szülők nem pusztán eleségforrások, a fészektestvérek pedig nem csak vetélytársak. A család szociális közössége különösen a fészekelhagyást követően válik fontossá, amikor a fiatalok a szülői mintát is látva megtanulnak alkalmazkodni a rendkívül összetett környezeti hatásokhoz.

Ezt a leggondosabb emberi ellátás sem tudja még töredékesen sem biztosítani, mert mi valóban csak “etetőgépek” vagyunk a fogságban nevelkedő fióka számára. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy a mesterséges táplálás nem lehet olyan célzott és változatos, mint a természetes, ami többek között toll- és csontnövekedési problémákat okozhat, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a fiókáknak lehetőség szerint a szülei mellett a helye.

Az életkor miatt szükségtelen fiókamentések kapcsán leggyakrabban elhangzó érv a macskák elleni védelem.

Csakhogy ennek nem az otthoni ápolásos megmentés a módja! Tegyük be a fiókát egy közeli bokor alá, a sűrű aljnövényzetbe vagy egy fa ágára, és bízzuk a többit a természetre. A tanulási, szocializációs és táplálási hiányosságok miatt az ember által megmentett fiókák esélyei rosszabbak. Természetesen ha magatehetetlen vagy sérült fiókát találunk, és van rá lehetőségünk, akkor megpróbálkozhatunk a mentéssel. Mivel az ilyen madár a segítségünk nélkül mindenképpen elpusztulna, a megfelelő segítségnyújtás csak javíthat a helyzetén.

MIKOR NE MENTSÜNK?

Énekesmadarak esetében a teljes testükön repülőtollakkal fedett; jól szaladó, a szárnyukkal eközben erőteljesen verdeső és valamilyen szinten repülni képes; élénken menekülő; az ágakon stabilan megkapaszkodni tudó; nem bágyadt; láthatóan nem beteg vagy legyengült madarakat ne “mentsük” meg! Befogásukkal értelmetlenül kiszakítjuk őket a normális fejlődési környezetükből, azt kockáztatva, hogy a természeteshez képest hiányos táplálásunkkal csont- és tollfejlődési problémákat okozunk nekik.

A fenti, nem megmentendő kategóriába tartozó, jól kitollasodott fióka esetében különleges helyzetet jelentenek a hosszabb ideig – több napig vagy akár hétig – tartó esős, az évszakhoz képest hűvös időszakok.

Ha ilyenkor átázott madarat találunk, az alábbiakat tehetjük:

  • Papírzsebkendővel, vászondarabbal óvatosan itassunk fel annyi vizet a tollazatról, amennyit csak tudunk ezek megsértése, szétzilálása, a tollcsévék megtörése nélkül.
  • Ha a fióka belefér a két tenyerünkből képzett helyre, akkor nagyra nyitott szájjal, lassan fújjunk rá meleg levegőt mindaddig, amíg meg nem szárad (úgy, mint amikor télen a kezünket melegítjük a leheletünkkel).
  • Amint a madár megszáradt és felelevenedett (az átázott állat letargikus, alig vagy egyáltalán nem mozog és általában a szeme is csukva van), tegyük egy közeli ágra, bokor alá, közben ügyeljünk arra, hogy ne ázzon át ismét.
  • Amennyiben a közelben lakunk, egy-két órára akár haza is vihetjük a madarat, majd a megszárítását, esetleges megetetését követően a lehető legrövidebb időn belül vigyük vissza a megtalálás helyére és engedjük el.

A be nem avatkozás és a fiókák tartós hazavitele között van egy köztes lehetőség is – amikor a még nem vagy nem teljesen röpképes fiatal(oka)t vagy a fiókás fészket (a kiesett tojások szinte bizonyosan menthetetlenek) egy nagyobb vesszőkosár védelmében, a megtalálás helyének közelében az ágak közé, egyes fajok (leggyakrabban: házi rozsdafarkú, füsti és molnárfecske) esetében az épületre helyezzük, ahol továbbra is a szülők nevelhetik őket.

A módszer előnye és lényege, hogy a fiókák és az etető szülők természetes viselkedésére épít. Az éhes fiókák, különösen a fészket már elhagyó fiatalok hangos eleségkérő hanggal jelzik a helyzetüket a szülőknek, akik a hangot követve a legnagyobb sűrűben bujkáló utódaikat is megtalálják. A megtalálás közelében kosármenedékbe helyezett fiókák is ugyan így viselkednek – megéhezve hangos “csipogással” hívják a szüleiket. 

MIKOR SEGÍTSÜNK?

Bármely madárfaj esetében igaz, hogy a csupasz (sokszor még nem kinyílt szemű), állni és járni nem tudó, csak fehér pehelytollakkal fedett testű fiókák segítségre szorulnak. Ugyanilyen alapelv, hogy a bármilyen korú sérült, a szárnyát vagy a lábát furcsán tartó, lógató, vérző sebű fiókák is beavatkozást igényelnek.

Bármely madárfaj esetében igaz, hogy a csupasz (sokszor még nem kinyílt szemű), állni és járni nem tudó, csak fehér pehelytollakkal fedett testű fiókák segítségre szorulnak.

A nagyobb testű fajok, elsősorban a gólyák és a ragadozó madarak – különösen a sasok – már teljesen kitollasodott, a felnőtt egyedekhez hasonló megjelenésű és méretű fiókái csak a tökéletes röpképesség elérésével vállnak önállóvá (de nem önellátóvá!), ezért ha ilyen madarat találunk, rajtuk is segíteni kell. Ilyenkor az a legjobb, ha a közelben (általában a fejünk felett) többnyire megtalálható fészekbe kerülnek vissza (sokszor a Tűzoltóság vagy az áramszolgáltató segítségével) a fiókák. 

Az első kérdés annak minél pontosabb meghatározása, hogy milyen korú és milyen táplálkozású madárfiókáról van szó. A legrosszabb, és szerencsére ritkább eset, hogy még csupasz és vak fiókákat találunk. Ezek a madarak csak néhány órásak vagy naposak, még szinte mozgásképtelenek, ezért ha a földön találjuk őket, tudhatjuk, hogy a fészekkel nagy baj történt, leszakadt vagy kilyukadt. Az ilyen fiatal madarak nem képesek magukhoz hívni a szülőket, így segítség nélkül biztosan elpusztulnak.

Ha olyan fiatal madarakról van szó, amiket néhány napig vagy egy-két hétig nevelnünk kell, jó tudni, hogy milyen táplálkozású fajjal lehet dolgunk. Az egyenes, csipesszerű csőr rovarevő, a tövénél vastag, kúpos csőr magevő madárra utal; a kampós csőr, az erős karmos lábak a ragadozó madarakra jellemzőek, és ha a szemek egymás mellett, nem pedig a fej két oldalán helyezkednek el, akkor valamelyik bagolyfaj, általában az erdei fülesbagoly fiókájával hozott össze bennünket a sors. 

A következő lépés a fiókák állapotának felmérése, ami némi tapasztalatot igényel, ennek hiányában figyeljünk az árulkodó jelekre. A gubbasztás, a csukott szem, a felborzolt tollazat, a letargia rossz jel, a furcsán álló végtagok sérülésre utalnak; a remegés, furcsa mozgás hátterében mérgezés, agyrázkódás, öröklött idegrendszeri megbetegedés állhat.

Figyeljük meg a madár szemét, ebben a szülői tapasztalat sokat segít! A beteg fióka szeme ugyan olyan fénytelen vagy éppen ellenkezőleg csillogó, mint egy beteg kisgyereké. Ha egy fióka a megtalálását követő egy-két órán belül nem kezd el tátogni vagy sipítozva táplálékot kérni, akkor valószínűleg beteg vagy sérült.

A megmentendő fiókák egyik legfontosabb jellemzője, hogy megfogásuk egyszerű, gyakorlatilag csak fel kell venni őket a földről.

Hogyan fogjam meg?

A megmentendő fiókák egyik legfontosabb jellemzője, hogy megfogásuk egyszerű, gyakorlatilag csak fel kell venni őket a földről. Ha a madár nem fér el a markunkban vagy  nagyon agresszív, a legjobb, ha egy pokróccal, ronggyal, pulóverrel, inggel borítjuk le. A fej letakarása megnyugtatja még az ilyen vad állatokat is, és egyszerűbbé teszi a megfogásukat.

Nagyon kicsi, csupasz fiókák esetében egy műanyag margarinos dobozt béleljünk ki száraz fűvel  vagy papírzsebkendővel, és ebbe a mesterséges fészekbe tegyük a csöppségeket. Ha hűvösnek érezzük az időt, az etetések közti szünetekben egy könnyű ronggyal vagy papírzsebkendővel letakarhatjuk a fészket. Tollasodó vagy már tollas fiókánál egy sok szellőző lyukkal ellátott papírdoboz a legjobb szállító, és rövid távú elhelyezési hely.

A lecsukott tetejű doboz védett, sötét, kiegyenlített hőmérsékletű környezete segít megnyugtatni a madarakat. A dobozba érdemes néhány marék füvet, szénát vagy szalmát tenni, de az újságpapír bélelés is jó az ürülék felszívásához (naponta cseréljük az almot!), ami fontos a madarak tollazatának tisztán tartása miatt. Kisebb madarak esetén érdemes a papírdoboz két szemközti oldalán átszúrni egy ujjnyi vastag ágat, és erre ültetni az alkalmas méretű fiókákat.

Hosszú távon a nagy fiókákat érdemes megfelelő méretű, több ülőrúddal ellátott madárkalitkában elhelyezni. Ha ezt macskamentes helyre tudjuk a szabadba kiakasztani, jó esélyünk van arra, hogy a fiókák csipogását meghallja egy felnőtt fajtárs, és a rácsokon keresztül akár etetni is kezdi őket. Ez azért különösen kívánatos, mert így a visszavadítás és a tanítás folyamata is egyszerűbb és gyorsabb.

Etetés és itatás

A macskák számára készült konzervhús; a túróból, reszelt sajtból, főtt tojásból álló keverék; a forrázott lisztkukac; a nyers marhahús (elsősorban szív) az elsősegély jellegű madáretetés alapanyagai. A megtalálást (a madarak ekkor vannak a legrosszabb állapotban) követő első néhány etetéskor a táplálékfalatkákat – gyors energia utánpótlásként – szőlőcukorba (oldat vagy por) is márthatjuk.  Ezek a „húsevő” táplálékok a még nem önellátó magevők felneveléséhez is megfelelőek, mert a legtöbbjük rovartáplálékot is hord a fiókáinak.

A fiókanevelés fontos táplálékkiegészítője a gyógyszertárakban olcsón beszerezhető kalcium-foszfát és a multivitamin por.

Előbbi a magas fehérjetartalmú élelem előidézte gyors csontnövekedést segíti, megakadályozza az angolkór (puha, meggörbülő csontok, gyenge ízületek) kialakulását. A multivitamint nélkülözhetetlen az egészséges, a majdani repülésre alkalmas tollazat kifejlődését. A kalciumba akár mindegyik vagy minden második táplálék falatot érdemes beleforgatni. Ha nem tapad, előtte mártsuk vízbe! Multivitamin esetében elegendő minden etetéskor egy-egy ilyen falatot adni minden madárnak.

Kezdetben az oválisra gyúrt vagy ilyen alakúra vágott falatok ne legyenek vastagabbak a csőr átmérőjének felénél, és ne legyenek hosszabbak a csőrnél. Ha a fiókák már megszoktak minket és aktív tátogással kérik az élelmet, ennél nagyobb „gombócok” is adhatók. Az etetéshez a legjobb hosszú szárú, lekerekített végű fém csipeszt használni. Ezzel a táplálékot mélyen a torokba tudjuk tolni.

Ha a fióka nem tátog, nem nyitja ki a közeledésünkre a csőrét, mutató és hüvelykujjunkkal felülről fogjuk meg, majd óvatosan nyissuk szét a csőrt addig, hogy a csipesszel a falatot a szájnyílásba tudjuk csúsztatni. A falatokat érdemes az itatóvízbe mártani, mert ez könnyíti a nyelést, és egyben biztonságosan gondoskodik a vízutánpótlásról is.

Az etetett fiókát érdemes a doboz szélére vagy az ujjunkra ültetni. Ha még nem tud kapaszkodni, ugyanakkor nagyon ugrál (különösen az etetés elején, amikor még farkaséhes), borítsuk rá a 45 fokban megdöntött, félig csukott tenyerünket úgy, hogy a nyaka és a feje az összeérintett hüvelyk és mutató ujjunk között bukkanjon ki. 

Az etetés gyakorisága kapcsán általános szabály, hogy a hangosan enni kérő fiókákat mindig meg lehet etetni.

Minél kisebb a madár, annál gyakrabban, de legalább óránként mindenképpen nézzünk rá a madárra, és kínáljuk meg. Csak nappal etessünk (a bagoly fiókákat is), mert éjjel mind a madaraknak, mind nekünk pihennünk kell. Egy csupasz énekesmadár fióka felnevelése 2-3 hétig tarthat. Míg egy nagy, már majdnem repülős fiókáról sokszor csak 2-3 napig kell gondoskodnunk.  

Az etetés mennyisége kapcsán érdemes az: amíg enni kér, amíg nem “alszik bele” az etetésbe, addig adok neki elvet követni.

Egy egészséges fióka ugyanis nagyon egyszerűen “működik” – annyit eszik, amennyi belé fér, majd elalszik, emészt, ürít, aztán az egész kezdődik elölről. Fontos tisztában lenni azzal, hogy a fiókák hőtűrése sokkal jobb, mint a hidegtűrése. Ha fáznak, ez eleségkérés, a táplálkozás aktivitása is csökken vagy le is áll. Éppen ezért fontos, hogy a még nem teljesen kitollasodott, kézzel etetésre szoruló fiókákat kellően meleg, szobahőmérsékletnél kicsit magasabb, 25 ºC körüli környezetben tartsuk.

A galamb- és gerlefiókák etetése némileg bonyolultabb a rovarevőkénél (a fiókáikat a magevők is rovarral etetik) és a ragadozókénál, mert ezek begytejjel táplálják az utódaikat. Az ilyen árváknak kezdetben naposcsibe indítótápot kell beáztatni, és levágott tűcsonkú műanyag fecskendővel határozottan a csőrébe juttatni. A fióka növekedésével párhuzamosan kukorica-, napraforgó- és búzadara keverékre térhetünk át, amit hasonlóan kell a madárba diktálnunk.

A fióka néhány etetés után már aktívan kéri a táplálékot, ami nagyban megkönnyíti az etetésüket. A hatalmasra táguló begyű fiókákat (a begy teltsége egyben visszajelzést ad az szükséges mennyiségről) érdemes ritkábban, esetenként alaposan jóllakatva etetni.

Felkészítés az elengedésre

Amint a fiókák elég nagyok a járásra, kapaszkodásra, tegyük őket egy megfelelő méretű madárkalitkába! Ebben az etetés is könnyebb, mivel a csipesszel a rácson keresztül is benyújtható az ennivaló. A kalitkában a fiókáknak kellő terük van a mozgásra, szárnypróbálgatásra, ami elengedhetetlen az önálló életre való felkészülésben. Amint a madarak a kalitkába kerültek, a kézből történő etetés mellett egy tálkában mindig legyen előttük megfelelő táplálék és víz is. Így gyakorolhatják az önálló táplálkozást és ivást.

Nagyon fontos, hogy ekkorra már tisztában legyünk a „madarunk” felnőttkori táplálkozásával, mert a megevőknek (kúpos csőr) apró szemű magvakat kell az etetőtálkába helyeznünk. Rovarevők esetében élő lisztkukacot, baglyoknak egy mélyebb műanyag dobozban élő egeret vagy sáskát, tücsköt adjunk, hogy gyakorolhassák a vadászatot.

Az idő előrehaladtával fokozatosan csökkentsük az etetések gyakoriságát, így késztetve a fiókákat az önállósodásra. Legalább néhány nappal az elengedés előtt a kalitkát nappalra tegyük ki a szabadba, árnyékba (ügyeljünk, hogy a macska ne érhesse el), hogy a madarak szokják a klímát. Ha van egy kis szerencsénk, egy öreg madár felfedezi a kicsiket, és a gondozásába veszi, etetni kezdi őket. Végül a fiókákat egy bőséges etetés után engedjük el egy bokros, erdős helyen. A nappali madarakat a délelőtti, a baglyokat a késő esti órákban.

Hova vihetjük a talált fiókákat?

Amennyiben nincs időnk vagy lehetőségünk heteken át gondozni a mentett fiókákat, juttassuk el őket a megfelelő szakintézetbe. A madarakat befogadó intézmények néhány kivételes esetet nem számítva nem tudnak kimenni az állatokért. Korlátozott anyagi lehetőségeik miatt csak akkor tudnak segíteni, ha a madarak már hozzájuk kerültek! Ezért a legjobb megoldás, ha felhívjuk a legközelebbi madármentő állomást vagy állatkertet, majd mi magunk visszük be a fiókákat.

Ne felejtsük el, hogy ha nem közszolgálatot ellátó, ingyenes madármentő állomásra vagy állatkertbe, hanem állatorvoshoz visszük az esetleg sérült vagy beteg fiókákat, a kezelés költségét – ami akár több tízezer Ft is lehet – nekünk kell fizetnünk!

Az információkat köszönjük a Magyar Madártani Egyesületnek!



Previous A Braille-írás – fény a sötétségben
Next Új eredmény az atommag alakjának, forgásának vizsgálatában

No Comment

Leave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.