Egy nemrég közzétett tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy az intenzív mezőgazdaság a fő oka számos madár eltűnésének Európában.

Messziről közelítünk a témához, de ez a kis előzmény több kommunikációs csavart is hoz, mire eljutunk a vegán forradalom témájához. Európa madárállományának 25 százalékát veszítette el 40 év alatt. Elsősorban a monokultúrák terjeszkedése és a peszticidek tömeges használata miatt. Ha pedig a mezőgazdasági területekre jellemző fajokat nézzük, a csökkenés eléri a 60 százalékot. Hazánkban ez 20 százalék körül van. A tanulmány másodlagos okként említi az urbanizációt és az emelkedő hőmérsékletet is, de nagyon fontos, hogy a fő ok messze az, hogyan táplálkozunk. Vagyis az intenzív mezőgazdaság, a monokultúrák (mezőgazdasági-állattenyésztési rendszerek nagyon intenzív vegyszerhasználattal). A monokultúrákat néha tiszta kultúrának vagy egyszeri növénytermesztésnek is nevezik, de nem csak a mezőgazdaságra, hanem az erdőgazdaságra is kiterjed. Ha valakit érdekel a magyarországi madárállomány, az az MME oldalán keresgethet.

Núria Almiron, a spanyol UPF Egyetem Kommunikációs Tanszékének professzora szerint a nagy monokultúrás területek túlnyomó többsége igen intenzív műtrágya- és növényvédőszer-tartalmú, amelyek szennyezik a talajt és a talajvizet. Ennek hatására nagymértékben pusztítják el a rovarokat és más gerincteleneket, amelyek sok mezei madár alapvető táplálékát képezik. De a magevő vagy a mindenevő madarak sem járnak jobban. A magvak ugyanis beszennyeződnek a mezőgazdasági vegyszerektől, a méreganyagok pedig felhalmozódnak az őket lenyelő madarak szervezetében, ami megbetegíti és legyengíti őket. Ez pedig általában a halálukhoz vezet. A gyomirtószerek használata tovább súlyosbítja a helyzetet.

Szomorú tény, hogy már a 2000-es évek elején is komoly problémaként cikkeztek a témáról. 2021-ben viszont a brit Királyi Madárvédelmi Egyesület (RSPB) is jelezte a madárveszteséget, ami -247 millió egyeddel a házi verebet érintette a leginkább, őket a sárga billegető követte -97 millióval, majd a seregély -75 millióval végül a mezei pacsirta -68 millióval. Fiona Burns, az RSPB vezető természetvédelmi kutatója figyelmeztetett a kihalás és a csendes tavasz nagyon is valós veszélyére. Akkor a kutatók kifejtették, hogy olyan erős intézkedési rendszer biztosítása lenne szükséges, amely a biológiai sokféleség megőrzését helyezi minden globális terv előterébe. Kiemelten fontos átformálni a társadalom hozzáállását és a társadalommal együtt kezelni a természeti és éghajlati problémákat. Mindez a természetbarát gazdálkodást, a vadon élő fajok védelmét, a fenntartható erdőgazdálkodás és fenntartható halászat mértékének növelését, valamint a védett területek gyors bővítését jelenti.

Ma már mindenki rángatja a harangot. De vannak, akik rossz irányba indultak el és zöldre festi a kék eget is.

Mivel a komolyabb mezőgazdasági múlttal rendelkező országokban a fő monokultúrákban termesztett gabonafélék és takarmányok általában vett nagy hányada, nem az embereket, hanem az általunk táplálékul szolgáló állatokat látja el, az önjelölt természetvédők, fatalista zöldek és lelkes természetmegmentők fejében körvonalazódott a lényeg: ne egyél húst és megmented a világot! Ezek a gondolatok olykor annyira brutálisak tudnak lenni, hogy lecsapják a biztosítékot. Mert, ha minden ilyen egyszerű lenne, akkor mindenki, kőevő lenne. Miért? Mert a vegán forradalom forradalma azt mondaná, hogy a növények is érző lények (egyébként, így is van!), fáj nekik, ha megeszed.

Núria Almironban az a csodálatos, hogy kommunikációs és nem agrár szakember, ezért rögtön az az ötlete támad, hogy a termőföldek nagy részét vissza lehetne adni a madaraknak és sok más állatnak, ha áttérnénk a kegyetlenségtől mentes, azaz húsmentes étrendre. Hiszen a csak emberi fogyasztásra való termeléshez világszerte kevesebb termőföldre, kevesebb vízre lenne szükség. Mindez pedig lehetséges agrovegyszerek nélkül. Van ebben ráció csak nem ilyen szélsőségesen. Erről később szólunk.

Előtte azonban siessünk leszögezni, hogy szerkesztőségünk az MME rendszerébe tartozó madárbarát kert. Osztozunk az itt termő cseresznyén, almán, szőlőn és körtén, kihelyezett odúkkal támogatjuk a költéseket, télen etetünk, nyáron itatunk, sok fánk és bokrunk van. Sőt a szürke gémre is csak enyhén morcultunk meg, amikor a kerti tóból kizabálta a halakat. Ez viszont csak az egyén és nem az agrárium oldala. Éppen ezért a zöld kommunikációs, környezetvédős fatalizmus mellé néha elkelne egy kis szakértelem, vagy józan ész.

A sokszor és sokat emlegetett Rachel Louise Carson biológus

már Silent Spring (1962) című bestseller könyvében figyelmeztetett a peszticidhasználat végzetes következményeire. A szerző elítélte a DDT-t és más peszticideket gyártó nagy cégeket, amelyek a második világháború alatt, után a rovarkártevők megelőzésére fejlesztettek ki termékeket. Bemutatta, hogyan pusztul el az állatvilág, károsítva az emberek egészségét és lerontva a környezetet, a gazdasági érdekek miatt. Carson figyelmeztette a világot, hogy ne fogadja el a környezetszennyezést a haladás elkerülhetetlen szinonimájaként. Szakemberként nem az egyéneket, nem a magánembereket hibáztatta és tette felelőssé. A Silent Spring nem követelte az összes növényvédőszer használatának beszüntetését csak nagyobb mértékletességet és körültekintést kért a használat során.

De Núria Almiron egyszercsak azt mondja, az a baj, hogy sokan nem akarnak változtatni az étrendjükön, a húsmentességet kényszernek, sőt kockázatnak tartják. Oximoronnak véli a reményt, amit egyébként gondolata elején még pozitívumként említ, hogy egy napon intenzív biogazdálkodást folytathatunk. Szerinte ez soha nem valósul meg, mert az általában vett gazdálkodásforma miatt továbbra is el kellene űzni a madarakat a termőföldekről, a növények zsenge hajtásainak megdézsmálását megelőzendő. Számára a konklúzió az, hogy az egészséges madárpopulációk ezzel a gondolkodással nem kompatibilisek, ezért vagy a madarakat választjuk és megvalósul a vegán forradalom, vagy a biztos halálba masírozunk.

Majd a kommunikációs szakember ad még egy javaslatot: Vállaljunk erkölcsi kötelezettséget!

Mert az ész azt súgja, a helyes viselkedés nemcsak az, hogy nem ártunk, hanem, hogy segítünk minden szenvedésre képes élőlényt, aminek szüksége van rá. A madaraknak pedig szükségük van ránk. No, ez derék lenne! De, ne szépítsük a helyzetet a, mezőgazdasági szakemberek és cégek felelőssége sokkal nagyobb az átlag madárbarát felkelek, lefekszem, csodálatos vagyok halandóénál!

Néhány tény hazánkban:

• A gazdák és az agrárium nagyon kártékonynak tartja, így az ezredfordulóra a hazai vetési varjú állományának több mint 90 százalékát kiirtotta az agrárgazdaság.
• A Nemzeti Agrárgazdasági Kamara most is adatokat gyűjt a vetési varjak ellen. De a vetési varjak valójában évente egy-másfél hétig tehetnek kárt a kukoricaültetvényekben.
• Nem csak a madarakat veszélyeztetik a peszticidek, hanem az apróvadak és a beporzó rovarok állományát is.
• Az intenzív mezőgazdaság, a műtrágyák túlhasználatakor, talaj- és vízszennyezéshez vezethet.
• Mindezzel együtt a talajszerkezet is romlik. Süllyed a humusztartalom, megváltozik a talaj összetétele, előtérbe kerülhetnek bizonyos gyomnövények és kórokozók.
• A mezei madarak eltűnéséért az élőhelyeik megszűnése, a gyepek feltörése, a vizenyős területek lecsapolása, a szegélyek és a mozaikosság eltűnése is felelőssé tehető. Kevés a nagytáblás agrárterületeken a mezsgyék, bokrosok, szegély-élőhelyek vagy akár a T-fák száma.
• A civil mozgalmak, az odúgyártás, a madárbarát kert, a téli madáretetés sokat segítenek, de ezek legtöbbje a településen élő madárfajokat, egyedeket segíti.
• Hazai viszonylatban az áramütés is nagy veszélyforrás a madarakra. De az ablakütközés is egyre nagyobb problémát fog jelenteni.
• Világviszonylatban, nem agrárterületekhez kötődően, a madárinfluenza is komoly károkat okoz.

Azzal már tele van a sajtó, hogy az egyének szintjén kezeli a madáretetés témakörét.

De valamit tisztázzunk! Az etetés célja nem a madarak életben tartása. A vadon élő stabil és önfenntartó állományok általában ott élnek, ahol alapvető életfeltételeik (táplálék, búvó- szaporodó- és pihenőhely) biztosítottak. A madárvonulás pontosan azért alakult ki, hogy az időszakos táplálékhiányt az állat átvészelhesse. Eretnekségnek hangzik, de a szükségtelen nyári etetés torzítja a madarak viselkedését, hozzászoktatja az új generációt a természetestől eltérő táplálékviszonyokhoz. A madarak azzal is alkalmazkodnak, hogy beszoknak, varjúfélék esetében bemenekülnek a városba. Az itt rossz időben, feleslegesen kiszórt madárkaja a patkányoknak kedvez.

Még egy fontos dolog. Az antropomorfizálás és az érzelmi alapú vélemények is károsak. Ez utóbbi az, amivel például a „kegyetlen varjúfélék” kiirtását követelik egyesek, akiknek például a macskája a felnőtt madarakat is tizedeli. Csak, hogy mindenkinek világos legyen, a macska akkor is zsákmányol, ha nem éhes! Itt kezdődik az, hogy tudatlanságból rossz irányba kezdjük átalakítani a környezetünket.

Talán az építészeknek, tájépítészeknek is oktatás kellene. Az új építésű lakóparkok alapvető problémája, hogy a nem megfelelő, lassan fejlődő növényzet általában fa. Ez nem ideális az énekesmadarak számára, de kedvez a szarkának vagy a dolmányos varjúnak. A kukákról és szemétkonténerekről nem is beszélve.

Nemrég, 2004 és 2011 között gyűjtött adatokra támaszkodva, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének kutatói a Hortobágyi Nemzeti Parkban azt vizsgálták, hogyan befolyásolja a szántók visszagyepesítése a mezei madarak állományait. Az eredmény szerint a mezei madarak fajszáma a kezelt területeken és az extenzív szántókon is jelentősen nőtt, míg az egyedszám és a diverzitás csak a gyepesített területeken növekedett. A fűmagvetés a fajszám és a diverzitás növekedésével hozható kapcsolatba, míg a spontán gyepesedés a fajszám és az egyedszám hasonló mértékű, de lassúbb emelkedéséhez vezetett.

Okosságokat kibicként folyamatosan lehet hirdetni.

A miénk az, hogy a nem településeken élő madárfajok egyedeit jobban magukra hagyta az emberi társadalom. Az élőhelyüket magunkhoz alakítottuk, a változás ránk nézve negatív eredményein fel vagyunk háborodva és nem akarjuk elfogadni, hogy – egyáltalán nem egyéni szinten – tennünk kell azért, hogy az ökoszisztéma továbbra is működőképes legyen. De még véletlenül sem úgy, hogy vegetariánizmusra kényszerítünk másokat.

Én, a magam részéről készítek egy jó villásreggelit, saját termesztésű salátát is fogok enni a hús mellé, és szeretettel gondolok minden növényevőre, aki megment minket az apokalipszistől.

Forrás még:

• Faragó 1997 – Faragó Sándor (1997): Élőhelyfejlesztés az apróvad-gazdálkodásban: A fenntartható apróvad-gazdálkodás környezeti alapjai, Mezőgazda Kiadó, Budapest