Fodros tollú magyar lúd – hazánk különlegessége

Olvasási idő: 5 perc

Magyarországon a lúdtenyésztésnek több évszázados hagyománya van.

Már a XII. században egyházi tizedet kellett fizetni a tenyésztett ludak után, méghozzá azzal a kikötéssel, hogy a beszolgáltatott liba kizárólag fehér lehet. Éppen ezért nem meglepő, hogy a későbbi időkben Európa-szerte ez a szín vált a legelterjedtebbé. A baromfitenyésztés egyéb ágaihoz képest a lúdtenyésztés hazánkban más országoknál jelentősebb genetikai alapokkal rendelkezik, így a nemzetközi piacon is versenyképes tudott maradni. Magyarországon kívül csak Franciaországban, Németországban és Lengyelországban zajlik jelentős lúdtenyésztés, ezért hazánk szerepét ezen a területen kiemeltnek kell tekintenünk.

A ma ismert, háziasított lúdfajták őse valószínűleg a nyári lúd (Anser anser) (pontosabban annak is két alfaja), amely a népi köznyelvben tőkéslúd, szürkelúd, márciusi lúd néven is ismert.

A nyári lúd költöző madár. Hatalmas élettere Izland szigetétől egészen az Amur-folyóig terjedő mocsaras vidék. Hazánkban is találkozhatunk vele, rendszerint februárban érkezik és októberben vagy novemberben távozik. Neve is erre utal, mert nyáron költési időben figyelhető meg. Az állat tollazata sötét színű, szürkés és barnás árnyalatokkal tarkított, így háziasítása során meglehetősen hosszú utat kellett bejárnia, hogy a XII. században már fehér tollazatú állatként szolgáltathassák be az egyháznak.

Bár a lúd háziasítása Babilóniában már időszámításunk előtt 4000 körül elkezdődött, mivel a nyári lúd élettere rendkívül nagy, valószínűsíthető, hogy különböző helyeken más-más időben ment végbe a háziasítás folyamata. Először az ókori egyiptomi emlékekben, Ízisz istennőnek szentelt állatként olvashatunk róla. Később már foglalkoztak kifejezetten lúdtenyésztéssel és hízlalással is, a lúdtojást pedig az élet jelképének tartották. De az ókori görögök és rómaiak is hagytak ránk írásos feljegyzéseket a tenyésztett ludakról. A legtöbb nép történelmében nagy tiszteletben tartott faj. Nem véletlen, hiszen a kódexíráshoz szükséges toll is tőle származott. Magyarországon a XI–XII. századtól vannak feljegyzések tenyésztett lúdfajtákról.

Köztük igazán érdekes és különleges ludak is akadnak.

A Kárpát-medencében elterjedt parlagi lúdféleségek állományaiból alakult ki a magyar parlagi lúd, 1800-tól pedig megjelent egy másik változata, a fodros tollú magyar lúd is. A fodros tollú magyar lúdról az első írásos emlék 1840-ből származik, húsz évvel később pedig már Angliában is széles körben elterjedt díszállatként említik. A fodros tollú magyar lúddal kapcsolatban még nem igazolt, hogy a parlagi lúd-e az őse, vagy kelet, illetve dél-kelet felől érkezett hazánkba. A fajtára szokás valódi hungarikumként tekinteni, ugyanakkor korántsem biztos, hogy ez pontos meghatározás.

A fodros tollú magyar lúd igazi különlegességnek számít a Kárpát-medencében.

Testtől elálló szárnyfedő tollai, combtollai és egyes faroktollai hosszúak, puhák és rendkívül látványossá teszik az állatot. A „klasszikus” magyar lúdhoz képest a fodros tollú változat mindössze tollazatában tér el. Ez viszont elég ahhoz, hogy kiemelt népszerűségnek örvendjen a tenyésztők körében. A magyar lúd egyéves példányának súlya gúnár esetén 5-8, tojó esetén 5-6 kilogramm. Tollazatát tekintve fehér, szürke és tarka változatban fordul elő. (A fehér színű változat főleg az Alföldön, a szürke és a tarka (foltos) pedig inkább a Dunántúlon és Erdélyben volt népszerű.) A nyári lúdhoz képest teste nagyobb, szélesebb és lapított, a nyaka hosszabb, a farka pedig rövidebb. Csőre erős narancssárga színű, szeme nagy és világoskék. Testtömegétől eltekintve a tojó és a gúnár testfelépítése megegyezik (bár a gúnár nyaka a tenyésztők szerint hosszabb). A tollak fodrozottsága úgy alakul ki, hogy a növekedésben lévő toll gerince a bőrből kilépve egy rövid egyenes szakasz után spirális fordulatot tesz. A toll gerince széthasad, ez pedig a hosszabb tollakon többször is megismétlődik. A vállról lelógó fodros tollak akár harminc centiméteresek, míg a combon találhatók átlagosan tizenöt, néha húsz centiméteresek. A rövidebb tollak nem fodrozódnak csak lazán, gyűrűszerűen görbülnek.

Bár a lúd a háziasítás során nem sokat változott, a fodros tollú magyar lúd többek között egyedi külseje miatt hazánk egyes vidékein népszerű tenyészállat.

A XX. század elején tevékenykedő Hreblay Emil mezőgazdász szerint 1907-ben már 5-6 ismert fodros tollú lúdtenyésztőről beszélhetünk. Az általa megkérdezett Szonomár János óbecsei tenyésztő már akkor úgy tájékoztatta, hogy lakóhelyén már 1844-ben ismert volt ez a fajta. A fodros tollú lúdtenyésztés megszilárdulása a XIX–XX. századra tehető, és ma is többen tenyésztik a fajtát országszerte. Legyen szó génmegőrzési, kiállítási célú vagy épp háztáji tenyésztésről. Egy példány ára többnyire 6 ezer forinttól akár 20 ezer forintig terjedhet attól függően, milyen nemű a preferált jószág, mennyi a fodrok mennyisége, mekkora a test nagysága, illetve, hogy melyik tenyésztőtől vásároljuk meg.

A cikkünk megírásában sokat segítő Molnár Mária több éve foglalkozik a fajta tartásával a kocséri Fodros-tanyán. Ahogyan ő is megerősíti, a tenyésztés könnyen akadályokba ütközhet, mert általában az utódok mindössze egyharmada rendelkezik csak az ideális tollszerkezettel. Ráadásul a fennmaradó rész fele-fele arányban megoszlik a túlfodrozott (hasukon nem sima a tollazat és a nyak-, faroktolluk is fodros) és a sima tollú egyedek között.

A tojó évente mintegy huszonöt fehér tojást rak két ciklusban.

Megfelelő tartás mellett a fodros lúd akár húsz évig is elél. De vannak, akik azt mondják, hogy akár harminc évig is. A fodros tollú magyar lúd egyedenként legalább 30 négyzetméternyi teret igényel. Jól érzi magát a legelőn, így tenyésztése elsősorban azoknak ajánlott, akik biztosítani tudják a megfelelő mennyiségű szabad teret az állatnak. A Magyar Kisállatnemesítők Génmegőrző Egyesületének ajánlása szerint (mely elsősorban azokra vonatkozik, akik fajtamegőrzési céllal tenyésztenek) a libák számára biztosított kifutót érdemes 2-3 havonta leváltani. Ha a ludak nem érzik jól magukat, annak komoly következménye lehet: legfőbb különlegességüket, a fodros tollakat fogják egymásról lecsipkedni.

A fodros tollú lúd azonban nem csak egyedi külseje miatt népszerű tenyészállat, sokan tartják a húsáért is. Molnár Máriától azt is megtudtuk, hogy a fajta – bár végsúlya nem túl nagy – gyorsan növekszik és jól hasznosítja az általa legelt táplálékot, ezért a húsa különleges ízélményt nyújt.

Ám a mai napig vannak olyanok is, akik nosztalgiából, hagyományőrzésből tenyésztenek ilyen ludat, de házi kedvencként sem egyedi eset.

A Szabad Föld egyik cikke szerint a lúdtenyésztés azok közé a tevékenységek közé tartozik, melyre szívesen adják fejüket a hazafiasabb lelkületű emberek. Mivel ma már nemcsak az egzotikus állattartás örvend nagy népszerűségnek, hanem a hagyományőrzés is, ez mindenképpen pozitív képet fest a lúdtenyésztés jövőjéről. Manapság az sem ritka, hogy valaki kiskedvencként tart olyan jószágot, mely hagyományosan haszonállat, mint például a liba vagy éppen a malac. Emellett a fajtát tenyésztik kifejezetten azért is, hogy díszállat-kiállításokon mutassák meg az érdeklődőknek. Mária szerint az utóbbi években csak néhányan neveznek fodros tollú ludat ezekre a kiállításokra. Aminek az is lehet az oka, hogy a kiállítási céllal történő tenyésztés eleve teljesen más módszereket igényel, mint a génmegőrzés vagy a háztáji tenyésztés.

Már csak egy kérdés maradt! Mitől magyar lúd a fodros tollú magyar lúd?

A már említett Hreblay Emil mezőgazdász és szakíró már anno is hazafias lelkesedéssel írt a fodros tollú magyar lúdról. Azokhoz szólt, akik továbbra sem hajlandók elismerni annak (és egy szintén magyarnak tartott kacsafajtának) magyarságát:

„Magyar az mindkettő tetőtől talpig s ha egyes családok ereiben folydogál is pár csöpp külföldi idegen vér, mégis magyar az is, mert hát ennek az áldott magyar földnek, fűnek, víznek olyan a hatása, hogy még a legtelivérebb emdeni lúd-apák és pekingi kacsa-mamák dédunokái is szépen észrevétlenül átalakulnak magyarrá – ha békén hagyjuk őket s nem házasítjuk azokat minduntalan össze importált gavallérokkal.”

Ennek ellenére a magyarságban kételkedők szempontja is érthető. A népi köznyelvben ugyanis ez a fajta ismert török, asztraháni és szevasztopoli lúd néven is. Molnár Mária felhívja rá a figyelmet, hogy sajnos ez a lúdfajta a kiállításokon sem mint magyar lúd jelenik meg. Egyszerűen fodros tollú lúdként hivatkoznak rá, mivel nem bizonyítható egyértelműen a magyar eredete. Az viszont tény, hogy a fajta különlegességére hazánkban figyeltek fel először, így méltán tekinthetjük sajátunknak.

Források: