Harc a fájdalom ellen – az érzéstelenítés története


Az érzéstelenítés története.

Már Hippokratész óta tudjuk, hogy ,,a fájdalom csillapítása isteni cselekedet”.

Fájdalmat szinte minden élőlény érez az élete során és igyekszik is szabadulni az érzéstől, amennyire képességeitől telik.

Megkülönböztetünk gyors és lassú fájdalmat. Jó megközelítés, ha előbbit úgy írjuk le, mint egy tűszúrást, utóbbit, mint kínzó, égető és lüktető gyötrelmet. Kiváltójuk egy inger, ami lehet mechanikai, hőmérsékleti és kémiai behatás egyaránt. Ezt az ingert az idegvégződéseink, vagyis speciális receptorok ,,veszik fel” és ingerületként továbbítják az agy egy meghatározott részébe. Ott a közvetített információ lefordítódik, majd az agy visszacsatolást küld az ideghálózaton keresztül a receptorokhoz. Ez a szisztéma jelenti a fájdalomérzetet, legyen szó bármilyen külső, vagy belső sérülésről.  

Az emberek tudják, hogy a fájdalom lehet a szervezet valamiféle abnormális működésének, vagy idegen kórokozóknak a jele. A jelzés hasznossága abban merül ki, hogy az adott személy rájön, valamilyen problémát orvosolni kell. A jelzést akkor is érdemes komolyan venni, ha mögötte nincs valódi probléma, vagyis úgynevezett fantomfájdalomról beszélünk.

Általános fájdalom a testben.Bár ritka jelenség, de a fantomfájdalomnak megtalálható az ellentéte is, vagyis az adott személy képtelen fájdalmat érezni. Ennek a hátterében egy genetikai rendellenesség áll. Az orvosok ezt a neuropátiát veleszületett, anihidrózisos fájdalomérzéktelenségnek (CIPA) nevezték el. A kórisme nagyon ritka, ráadásul a páciensek nem is élnek sokáig, mert nem fejlődik ki a veszélyérzetük és a verítékezés sem működik.

Megjegyzendő, hogy a fájdalom szubjektív észlelésű jelenség: a gyötrődő személy nem képes tűpontossággal leírni a számára egyedi módon érezhető fájdalmát, inkább kiválasztja a nagyobb kategóriák közül azt, ami szerinte a legközelebb áll a sajátjához. Emiatt az orvosoknak nehéz dolguk van a diagnózis során, mert nem csak a beteg fájdalmáról kell, pontos információval rendelkezniük, hanem arról is, hogy az a fájás, melyik betegséghez tartozik.

A régebbi korokban, amikor az emberiség nem ismerte úgy az emberi test működését, mint napjainkban, ösztönszerűleg a vallások felé fordultunk és isteni beavatkozásért könyörgött az emberek többsége. Később aztán, sikerült a betegségeket, fertőzéseket és mérgezéseket elkülöníteni egymástól és leírni. Továbbá a testi működések és folyamatok között oksági viszonyokat feltárni.

Kezdetben a fájdalom elmulasztása egyet jelentett a gyógyítással:

ha a fájdalom elmúlt, a gyógyítást sikeresnek tekintették. Még úgy is, hogy az akkori felfogás szerint, a gyógyítás menete szükségképpen és elkerülhetetlenül együtt jár egy nagy intenzitású fájdalommal, ami fokozatosan elmúlik.

Később a kín megszüntetése nagy fontosságra tett szert. A gyakori háborúskodások, valamint a járványok miatt szükségessé vált az ember gyors talpra állítása, harc- és munkaképességének visszaszerzése. Bár az orvosok és gyógyítók tisztában lettek azzal, hogy a gyötrő érzés megszüntetésével még koránt sem szüntették meg a bajt, vagyis azt, ami a fájdalmat okozta.

Az évszázados tapasztalatok kumulálódása, a kémia, a biokémia és a gyógyszeripar fejlődése fokozatosan tette lehetővé, hogy a fájdalmat és az azzal járó összes hátráltató kellemetlenséget egyszerűen ,,kikapcsoljuk”. Természetesen nem csak kényelmi szempontok miatt. A hatékony orvosi beavatkozás előfeltétele lett az érzéstelenítés. Nélküle egy mai operáció elképzelhetetlen. Mert bár a fájdalomtűrő-képességünk más és más mértékű, egy ponton túl nem bírjuk elviselni a fájdalmat és meghalunk.

Az érzéstelenítés, a gyötrelem megszüntetése eggyé vált a gyógyítással és a szenvedő kezelésével.

A továbbiakban tekintsük át, milyen eljárásokkal és szerekkel csillapították a szenvedők kínjait hosszú időkön át, azaz régtől fogva napjainkig. Sokáig hitték például, hogy az elégetett veszett kutya hamuja, olajjal keverve kitűnő szer fogfájás ellen. Mások szamártejet, bort, szájöblítésre ecetet, a fülbe kámfort, belsőleg pedig halott ember fogainak porát ajánlották. A régi orvosi és népi bölcsességek tárháza hatalmas és még ma is hatással van ránk.

A szkepszis ezekkel szemben valószínűleg indokolt, hiszen a gyógyhatás megállapításakor az emberiség nem rendelkezett a maihoz hasonló anatómiai, élettani ismeretekkel.Továbbá a baj elmúlását, a jobb közérzetet egyszerűen az úgynevezett placebo-hatás is előidézhette, amelynek a lényege a saját gyógyulásunkba vetett pszichikai hit. De azok a gyógynövények és egyéb orvosságok, amelyek hatóanyagát ma is használják orvosok, több évtizedes, akár évszázados kiválasztás eredményei, így egyáltalán nem lebecsülendők. A mákból készített ópium és kokain kiváló példa témánk szempontjából, hiszen ezek vegyületei – morfin, kodein, vagy a mesterséges novokain (prokain) – ma is az aneszteziológia részei.

Fizikai érzéstelenítő módszerként értelmezhető az akupunktúra és a köpölyözés, amelyekről részletesen itt és itt lehet olvasni. Szokatlannak tűnhet egyes indián és afrikai törzsek módszere, amely során nyálat kentek a sebesült részre, ami a párolgása közben hűtött. De a procedúrát az egész világon, szinte ösztönösen használjuk. 

Ettől jóval tökéletesebb érzéstelenítést okoznak a narkotikus drogok. A lista hosszú, és olyan széles körben ismert kábítószerek vannak rajta, mint az ópium és alkaloidjai, illetve mesterségesen szintetizált társai: tetrahidro-kannabinol (kannabiszból), ketamin, lidokain, kloroform, propofol, midazolám és metohexital.

Ópiummal a fájdalom ellen harcoltak sokáig.

Az ópium és a különböző ópiátok hosszú ideig szolgáltak az orvostudomány hasznos ”gyógyszeréül”.

Használatuk az ókorba nyúlik vissza, és sok helyen alkalmazták az évszázadok során.

Az ópium a mák éretlen termésének levegőn kicsapódó nedve. Belőle sikerült kivonni az ópium egyik fő hatóanyagát, a morfiumot. Bár érzéstelenítésre kiváló, használata veszélyes, mert erős függőséget okoz. Ennek megoldására, sikeresen szintetizálták belőle a novokaint, amely azzal megegyező hatást fejt ki, de nem addiktív szer.

Ahogy az orvosok és tudósok egyre több módját kísérletezték ki a narkotikumok felhasználásának, a narkózis, vagyis a kábítószerekkel előidézett érzéstelenítés és altatás széles körben elterjedhetett.  A narkotikumok káros mellékhatásai azonban, arra ösztökélték a tudóstársadalmat, hogy alternatívákat keressenek. Számos eljárás szóba került, attól függően, hogy a központi idegrendszert akarták kikapcsolni, vagy csak a test egy részének fájdalomérzetét. Ettől függően beszélhetünk komplex, vagy helyi érzéstelenítésről.

A narkózis magyar vonatkozása, hogy Balassa János, a Sebészeti Kóroda tanszékvezetője 1847. január 11-én végzett éter-natkózist, a kontinensen elsőként. Flór Ferenc pedig, a Szent Rókus Kórház sebész főorvosa, később kormánybiztos, 1847. február 12-től kezdte  a kloroformot rendszeresen használni, majd vezette azt be a szabadságharc alatt a sebészeti műtéteknél.

A keresés során visszaköszön az adott kor technikai újdonságaiba vetett feltétlen hit, vagy a történelem szomorú pillanatai által kínált ad-hoc megoldások és kényszerű megfigyelések.

A XIX. század végén sokan kísérleteztek az elektromos altatással. Ahol a koponyára helyezett elektródákon keresztül, 50-125 milliamper erősségű áramot küldtek keresztül a páciens fején, aki pár percre rá elaludt. Az eljárást átvette később az Egyesült Államok és a Szovjetunió is. Ma már nem igazán használják, mert megbízhatatlan és akár légzési nehézségeket is okozhat. Bár az előkészítése hosszadalmas és körülményes, mégis sokáig használatban maradt, mert a káros utóhatások – úgy, mint az émelygés és hányinger – megszűntek.

Egyes hadisebészek leleménye alapján képbe került a fagyasztás, mint lehetséges érzéstelenítő. Elterjedése a napóleoni hadjáratoknak volt köszönhető. Az 1812-es kemény tél igazán komoly próba elé állította a katonákat. Egy francia Dominique Jean Larrey nevű orvos, az utókor számára értékes feljegyzéseket készített a fagyasztás élettani hatásairól. Megfigyelte, hogy a hóval takart seb, gyorsabban gyógyult. Nem alakult ki gennyesedés és csökkent a gyulladás; az idegek lefagytak és a fájdalom is elviselhető mértékű lett.

A fagyasztásos eljárások gondolkodóba ejtették a szakembereket, akik pár évtizede már a hibernáció lehetőségéről elmélkednek és próbálják azt megvalósítani. A cél azonban itt már nem egyértelműen az érzéstelenítés, hanem az érzékelt idő lerövidítése, egy esetleges messzi űrutazás kapcsán.

Bár a teljes és tökéletes hibernáció még rejtély, erre emlékeztető hatásokat már sikerült elérni. Henri Laborit 1961-ben összeállított egy ganglion-blokkoló keveréket, amit ,,cocktail lytique-nek” nevezett el. A cocktail egy vegyületkeverék, amely sikeresen nyomja le a vérnyomást, lassítja a szívműködést, csökkenti az anyagcserét. Ezzel lehetségessé vált a gyenge erőben lévő páciensek operálása, mert a vegyület kellő szinten tartja a szervezetet, sőt a beteg még egyszerűbb utasításoknak is eleget tud tenni, megkönnyítve a sebészek dolgát.

A fizikai eljárások, narkotikumok és a szintetikusan előállított, illetve gép által adagolt gyógyszerek mellett, az aneszteziológia nem elhanyagolható részét, mai napig a gázok adják.

Az étert fedezték fel legkorábban, a XVI. század közepén. Sikerrel használták fel az orvosok az étergőzt, kezdetben a fogorvosi, majd sebészeti beavatkozásoknál. Az aneszteziológia első, mai értelemben jelentős felfedezése a XVI. században, Valerius Cordus német gyógyszerész nevéhez fűződik, aki kénsavból és alkoholból állította elő az étert. A svájci Paracelsust pedig, ezzel a szerrel már altatásos kísérleteket is végzett állatokon.

Két évszázaddal később jött a nevető- vagy kéjgáz, a dinitrogén-oxid. Ez utóbbi, Humphry Davy orvos-kémikus, XVIII. századi kísérletei nyomán kezdett elterjedni az aneszteziológiában. Használatát a vándorcirkuszok is meghonosították és bódultságot okozó gázzal szórakoztatták vendégeiket. Pontosan erre figyelt fel négy, az általános érzéstelenítés szempontjából jelentős személyiség: William Edward Clarke (1819-1898), Crawford W. Long (1815-1878), Horace Wells (1815-1848) és William T. G. Morton (1819-1868).

Megfigyelték, hogy a kéjgáz hatása alatt álló személy fájdalomtűrő képessége megnő, vagyis tudomást sem vesz elég komoly gyötrelemmel járó sebesüléseiről. Ezután a gázt foghúzáskor ,,tesztelték élesben”. A szer jól vizsgázott. Készen állt, hogy általa elvégezhessenek egy komolyabb operációt.

Hosszú idő elteltével, 1868­-ban fordult csak ismét figyelem a nitrogén­oxidul felé, amikor is Edmund Andrews tiszta oxigénnel együttesen alkalmazva a kéjgázt, megoldást talált a hipoxia kialakulásának kivédésére, ezzel megalapozva a vegyület népszerűségét. Ironikus érdekesség, hogy kezdeti népszerűtlensége után a kéjgáz az egyetlen korai inhalációs anesztetikum, melyet a mai napig használ az aneszteziológiai gyakorlat.

Az 1846. október 16-án tartott demonstráción John Collins Warren egy tumort távolított el, a Morton által adagolt éter hatása alatt, egy Edward Abbott nevű páciens nyakából. Az éter azután került felhasználásra, hogy a kéjgázas kísérlet kudarcba fulladt, mivel nem használtak fel belőle kellő mennyiséget.

Étergőzös műtét először a világon!
Ether day, 1846. Forrás: anesthesiology.pubs.asahq.org

A felfedezések nyomán a sebészetből eltűnt a fájdalom.

Ettől kezdve szerte a világban módszeresen és tudatosan használtak érzéstelenítést a szenvedőkön. A modern kori helyi érzéstelenítés alapjait Carl Koller szemészorvos fektette le 1884­-ben, amikor lokális szemészeti beavatkozáshoz kokaint használt. Az első gerinc közeli érzéstelenítés August Bier nevéhez fűződik, 1898-­ban 3 ml 0,5%­os kokainoldat spinális beadásával ért el érzéstelenséget.

Szintén tőle származik az intravénás regionális anesztézia technikája, amit azóta is Bier­blokknak nevezünk. 1901­-ben történt az első centrális, 1910­-ben pedig az első regionális érzéstelenítés. A lokális anesztetikumok palettája 1904­-ben kezdett szélesedni a prokain szintetizálásával, melyet ilyen céllal Heinrich Braun használt először. Szintén Braun nevéhez fűződik a helyi érzéstelenítők adrenalinnal történő kombinálása, ezzel megnyújtva az anesztetikum helyi hatását.

Ezután az aneszteziológia az orvostudomány egy igen tekintélyes szakterülete lett. A módszerek és eljárások sokat finomodtak az évek során. A gyógyszeripar, a kémia fejlődése révén egyre több szert szintetizált, káros mellékhatások jelentős redukálása mellett. Elkülönültek egymástól a belélegezhető, intravénásan, vagy rektálisan adagolandó gázok és folyadékok. Hódító útjára indult hétköznapjaink legismertebb fájdalomcsillapítója: az aszpirin.

Az aneszteziológus, vagyis az altatóorvos felel a műtét során a páciens jóllétéért és biztonságáért. Kivitelezi a pácienssel egyeztetett anesztéziát, megtervezi a műtét alatti és utáni fájdalomcsillapítás módját. Szükség esetén elvégzi a műtét alatti vérátömlesztést. Mindezeken túlmenően az esetleges intenzív ellátási igény esetén kezeli a beteget.

Az altatóorvos az, aki a legtöbbet beszélget a beteggel, őt látja utoljára a pácienst elalvás előtt, valamint a műtét után is elsőként pillantja meg, a két időpont között pedig árgus szemekkel felügyeli az életfunkciókat. Mivel az altatás nem azonos az alvással, az aneszteziológus vállán nagy a felelősség. Bár ma már gépek és fejlett orvostechnikai szoftverek állítják be a páciens számára megfelelő altató-adagot, előre nem látott komplikációk, ismeretlen intoleranciák felmerülhetnek.

Aneszteziológusaink ma már a távoli jövőbe pillantanak, és új eljárásokon törik a fejüket úgy, mint a hibernáció és a hormonok ez irányú felhasználása.

Kerüljünk bármennyire is távol a kezdetektől és járjunk közel a tökéletesen fájdalommentes élethez, Hippokratész morális útravalóját sohasem szabad szem elől téveszteni: ,,(az orvos) ne okozzon hiábavaló fájdalmat, de hamis kíméletből ne riadjon vissza a gyors bemetszés okozta fájdalomtól”. A fájdalom és annak csillapítása egyaránt fontos, emberi életünk része.

Forrás:

Dr. Marék Antal: Az emberiség harca a fájdalom ellen. Budapest, Medicina Könyvkiadó, 1966.
Henri Laborit és a hatás gátlás (2014. március 16.)
Mit kell tudni az általános érzéstelenítésről (2018. január 5.)



Previous Univerzum-kvíz. Mennyit tudsz az univerzumról és annak úttörőiről?
Next Hungarikum-e a szaloncukor?

No Comment

Leave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.