Mint korábbi cikkünkben említettük 1989 óta január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját,

annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Hymnus megírását. A nemzeti himnuszok elődei általában olyan fennkölt hangulatú versek, egyházi énekek voltak, amelyeket a XVI. századtól kezdve Európa-szerte énekeltek. Éppen azért volt Kölcsey műve annyira fontos, mert a magyarságnak egészen a XIX. századig nem volt nemzeti himnusza.

Bár említésre méltó, hogy a XVIII. században több néphimnuszként énekelt vallásos dal is elterjedt volt és sokan ismerték. Ilyen volt például a régi énekeskönyvekben megtalálható „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga” és a „Boldogasszony anyánk” kezdetű ének.

Ah! hol vagy Magyarok tündöklő Tsillagja,
ki voltál valaha Országunk Istápja.
Hol vagy István király? téged Magyar kíván,
Gyászos öltözetben te előtted sírván.

Rólad emlékezvén tsordulnak könyvei,
búval harmatoznak szomorú mezzej,
lankadnak szüntelen Vitézlő kezej,
nem szünnek iszonyú sírástúl szemej.

Virágos kert vala híres Pannónia,
mely öntöze hiven Szűz MÁRIA.
Kátholika hitnek bő volt szép virágja,
bé homályosodott örvendetes Napja.

Áh! melly nagy változás minden féle Vallás,
már meg szaporodott sok Lelki kár-vallás,
mint rósát a hivség ugy a Pannoniát
rontya eretnekség fonnyaszttya Virágát.

Kertésze e kertnek István király vala,
termesztője ennek ő véle meg hala,
Ennek életében élt a Magyar Ország,
ő halála után lett holt eleven ág.

Előtted könyörgünk bús Magyar fiaid,
hozzád folyamodunk árva maradékid,
Tekénts István király szomorú hazádra,
fordétsd szemeidet régi Országodra.

Reménségünk vagyon benned, s – Máriában,
mint Magyar hazánk(na)k hiv Királynéjában,
Még éltedben ennek minket ajánlottál,
és sz: Koronával együtt föl áldoztál.

Te hozzád Mária Sz. István Királlyal,
Keresztfán érettünk szenvedő Fiaddal,
Árva Magyar Ország sírva fohászkodik,
néked mint Anyánk(na)k igy Panaszkodik.

Boldogasszony anyánk
régi nagy pátrónánk,
Nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:
refrén: Magyarországról édes hazánkról
ne felejtkezzél el
szegény magyarokról.

Ó Atyaistennek
kedves szép leánya
Krisztus Jézus anyja
Szentlélek mátkája:

nyisd fel az egeket
sok kiáltásunkra, 
anyai palástod
fordítsd oltalmunkra!
refrén: Magyarországról édes hazánkról
ne felejtkezzél el
szegény magyarokról!

Kegyes szemeiddel
tekintsd meg népedet
segítsd meg áldással
Magyar nemzetedet.

Sírnak és zokognak
árváknak szívei
hazánk pusztulásán
összetört lelkei.
refrén: Magyar országról
édes hazánkról
ne felejtkezzél el
szegény magyarokról!

Jézus fiad előtt
hajts térdet érettünk,
mert ha nem cselekszel
egy lábig elveszünk!

Dicséret dicsőség 
legyen az atyának
a te Szent fiadnak
s Szentlélek mátkádnak.
refrén: Magyarországról 
édes hazánkról
ne felejtkezzél el
szegény magyarokról.

Ennek ellenére természetesen a XIX. század elején hivatalos alkalmak esetén az osztrák császárhimnusz csendült föl mint az országot jelképező dallam. De a protestánsok körében (a szentek szerepe miatt/ellen) gyakran felcsendült a Rákóczi-nóta vagy a Rákóczi-induló is.

Úgy tartják, hogy az ekkor Szatmárcsekén élő Kölcsey Ferenc a bécsi udvar retorzióira és elnyomó intézkedéseire reflektálva írta meg hazafias költészetének legnagyobb remekét, a Hymnust. Ugyan az irodalomtörténészek szerint a költemény valószínűleg nem egyetlen napon született és egyes gondolatai, kifejezései fellelhetők Kölcsey korábbi műveiben, más gondolatok pedig a korábbi magyar irodalomban.

Ebben az időben még egy műalkotás, Vörösmarty Mihály Szózata jelölt lehetett volna a himnuszi rangra, amit már 1836-os így ajánlanak az Auróra című almanachban:

„…reményljük, nem fog elhangzani figyelem ‘s hatás nélkül, és ohajtjuk is, hogy a szózat tettet szüljön…”

Ebben a kis versenyben talán nem is meglepő, hogy a költemény először 1829-ben Kisfaludy Károly Aurorájában jelent meg, a kéziraton szereplő „a Magyar nép zivataros századaiból” alcím nélkül.

1832-ben, Kölcsey munkáinak első kötetében a Himnusz már a szerző által adott alcímmel együtt látott napvilágot.

Megzenésítésére (20 aranyért) 1844-ben írtak ki pályázatot, amelyet Erkel Ferenc, a Nemzeti Színház karmestere nyert. Pályaművét 1844. július 2-án mutatták be a pesti Nemzeti Színházban a zeneszerző vezényletével. A következő anekdota kering a pályázat körülményeiről (Erkel Ferenc mesélte Gárdonyi Gézának):

Én nem pályáztam, hanem egyszer az történik velem, hogy megfog az utcán, a lakása előtt Bartay. Felhív, és azt mondja odafenn:
– Írtál-e Himnuszt?
– Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki effélékben kedve telik.
– Hát ő megírta már?
– Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról napra halogatja. Pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat.
– És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság?
– Micsoda szándékosság?
– Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni.
– De, ha nem is akarok.
– Kell! Nem érted, és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól… hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza. És az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt.

S ezzel betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapírost, melléje a szöveget.
– Csináld meg rögtön.
– De bátyám, hova gondol! Nem szivarsodrás az, hogy csak rögtön…
– Meg kell csinálni!
– Nem lehet. Késő már!
Felelet helyett Bartay egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam:
– Alászolgája!

Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No, kutyateremtette: szépen vagyunk! Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a Himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első tanítómesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta:
– Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe.

És ott, a szoba csöndességében, megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a Himnusz, amint ma ismeri. Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondta. Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyújtom. Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert, szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség.

Elkezdjük… A közönség figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik. Végre az enyémre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolás annyira eltöltött, hogy az első zenekari átiratban is harangszóval kezdtem. Ez már előre hatott. Az addigi dallamok mindenféle csiri-csári nóták; semmi mély érzés; semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerevednek. A szemek megtelnek könnyel. És alighogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat.

Az enyém lett a dicsőség. 1844. július 2-án történt a Nemzeti Színházban.

Szélesebb nyilvánosság előtt 1844. augusztus 10-én énekelték először a Himnuszt,

az Óbudai Hajógyárban a Széchenyi gőzös vízre bocsátásakor. Hivatalos állami ünnepségen azonban még ennél is később 1848. augusztus 20-án hangzott fel.

Bár az 1840-es évek végén még felváltva vagy együtt énekelték a Hymnust és a Szózatot, az ötvenes években a Hymnus lett a nemzeti érzelmeket legjobban kifejező népének. Mégis hivatalosan csak az 1949-es alkotmányt alapjaiban módosító 1989. évi XXXI. törvény 36. paragrafusa iktatta nemzeti jelképeink sorába, s a XIV. fejezet, 75. paragrafusaként emelte be az alkotmányba. A 2012. január 1-jén hatályba lépett alaptörvény alapvetésének I. cikke kimondja:

„Magyarország himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.”

A himnusz a vallásos költészet egyik legrégibb formája.

Általában emelkedett hangú vallásos vagy egyházi éneket jelent, de alkalmazták zsoltárszerű alkotásokra, bibliai vagy apokrif énekekre is. Műfaji megnevezése a görög „hümnosz” főnévből származik, ami dicsőítő éneket jelent. Igei alakja, a „hümneó” dicsérni, magasztalni jelentésű.

Kölcsey Ferenc verseit külön lapokra írta, és kéziratcsomagokban gyűjtötte. A Hymnust tartalmazó kéziratcsomag az 1830-as évek végén eltűnt, és több mint száz év lappangás után, 1946-ban került az Országos Széchényi Könyvtár birtokába. A Hymnus két lapon található, tintamarás miatt megsérült, eredeti kézirata a magyar kultúra napján általában megtekinthető a könyvtárban.