Azt már mindenki hallotta sokszor, hogy a globális átlagban mért tengerszint (GMSL) emelkedik.

Ennek a szakértők szerint az utóbbi évtizedekben a legfőbb oka a grönlandi és az antarktiszi jégolvadás. A rendelkezésre álló adatok szerint az Antarktiszról 2007 és 2016 között háromszor annyi jég olvadt el, mint 1997 és 2006 között. Ugyanebben az időszakban Grönlandon kétszeresére nőtt a jégolvadás. A grönlandi jégtömegből évi átlagban 278 ± 11 milliárd tonna jég olvadt el 2006 és 2015 között, míg az antarktiszi esetében 155 ± 19 milliárd tonna olvadt el évi átlagban, ugyanebben az időszakban.

A legutóbbi IPCC-tanulmány felhívja a figyelmet arra is, hogy a 360 milliárd tonna jég elolvadása 1 mm-rel emeli meg a globális átlagban mért tengerszintet.

A tengerszint emelkedésének rátája évi 3,6 mm volt 2006 és 2015 között, ami két és félszer olyan gyors, mint az 1901 és 1990 között mért 1,4 mm. A jégtakaró és a gleccserek olvadása évente átlagosan 1,7-1,9 mm-rel járul hozzá a tengerszint-emelkedéshez, míg a víz hőtágulása 1,1-1,7 mm-rel. A tengerszint-emelkedés fő oka 1970 óta – ez nagy bizonyossággal állítható – az antropogén hatás.

Az IPCC-jelentésben több olyan tanulmány összefoglalója is megtalálható, amely standardizált üvegházgáz-kibocsátási forgatókönyvek segítségével vizsgálta, mit okozna a különböző mértékű olvadás az Antarktiszon. Az optimista forgatókönyv szerint az üvegházgázok kibocsátása már 2020-ra tetőzne (Representative Concentration Pathway, RCP 2.6). Ha így lenne, akkor az antarktiszi olvadás mindössze 2-16 cm-rel járulna hozzá a globális tengerszint emelkedéséhez a 21. század végére. A pesszimistább forgatókönyv szerint a kibocsátás 2040 körül tetőzne, majd csökkenne (RCP 4.5). Ennek nyomán az olvadás 26-58 cm-rel emelné meg a tengerszintet.

A pesszimista forgatókönyv szerint a kibocsátás egyáltalán nem csökken a 21. század folyamán (RCP 8.5).

Ha ez bekövetkezik, csak az Antarktisz olvadása miatt 64-114 cm-rel nő a tengerszint a század végére és a 22. században több mint 5 cm-es emelkedés következne évente. A folyamat 2500-re összesen 15 méteres emelkedést eredményezne. A jégtakaró visszahúzódásának gyorsulása már most megfigyelhető a Nyugat-Antarktisz Amundsen-tengeri partvidéken és a kelet-antarktiszi Wilkes-földön. Nem kizárt, hogy a mért változások a jégtakaró visszafordíthatatlan instabillá válásának előjelei. A jelentés szerint viszont korlátozottak a megfigyelési adatok, továbbá a jég viselkedését pontosabban leíró modellekre van szükség. Főleg, mert a tudódok sem értik még kellő mélységben a légkör, az óceán és a jégmező közötti komplex összefüggésrendszer részleteit.

Az Északi-sarkvidék (Arktisz) a bolygó leggyorsabban melegedő vidékei közé tartozik. Az arktiszi szárazföldeken a júniusi hótakaró kiterjedése évtizedenként 13,4 ± 5,4%-kal csökkent 1967 és 2018 között. Ez azt jelenti, hogy napjainkra összesen 2,5 millió négyzetkilométerrel nőtt a hómentes terület a nyári hónapban. Nagyon valószínű, hogy 1979 és 2018 között az év minden hónapjában csökkent a jég kiterjedése. A nyári tengerjég és a tavaszi hótakaró kiterjedésének csökkenése olyan visszacsatolási folyamatokat indított el, amelyek ráerősítettek az Északi-sarkvidéken az átlaghőmérséklet emelkedésére, amelynek üteme amúgy is több mint kétszer olyan nagy, mint a globális átlag.

Az elvileg állandóan fagyott talaj, a permafroszt hőmérséklete rekordmagasságba emelkedett.

2007 és 2016 között 0,29°C ± 0,12°C-kal nőtt. A fagyott talajréteg a számítások szerint 1460-1600 milliárd tonna szerves szenet rejt, ami kétszer akkora mennyiség, mint amennyi szén, szén-dioxid formában, jelenleg a légkörben található. Az IPCC-jelentés szerint a most elérhető kutatási eredmények alapján nem állítható biztosan, hogy az arktiszi permafroszt már most nettó szén-dioxid- és metánkibocsátó. A modellezések szerint viszont még abban az esetben is, ha a 21. század végére az átlaghőmérséklet bőven az ipari forradalom előtti átlag +2°C fok alatt marad, a permafroszt felső 3-4 méteres rétegének körülbelül egynegyede felolvad 2100-ra. Amennyiben a pesszimista forgatókönyv valósul meg (RCP 8.5), e felső réteg 69 ± 20%-a esetében számíthatunk felolvadásra 2100-ig. Ha pedig az üvegházgáz-kibocsátás továbbra is erősen emelkedik, van rá esély, hogy a permafroszt 70%-a 3-4 méteres mélységig felolvad.

A viszonylag közeli jövőben, 2031-2050 között globális gleccserolvadásra, permafroszt-olvadásra, a hótakaró visszaszorulására és az északi-sarkvidéki tengerjég további csökkenésére kell számítani. Ennek elkerülhetetlen következményei lesznek az áradások és a helyi jellegű egyéb kockázatok erősödése.

A krioszférában beálló változások miatt eltolódik a magashegységi és sarkvidéki fajok elterjedtsége.

Megváltozik az ökoszisztémák struktúrája és működése, így az előrejelzések szerint jóval sűrűbben kell erdőtüzekre számítani a tundrákon és a szubpoláris éghajlatú vidékeken. A krioszféra változásai közvetlenül érintik a vízfelhasználásunkat is. A vízi erőművek működtetése, az öntözéses mezőgazdaság vagy a magashegységek lábánál fekvő vidékek vízellátása instabilabbá válik, nő az áradások, lavinák, hegycsuszamlások és más talajmozgások valószínűsége.