A jog, mint olyan, nemcsak emberek közötti normarendszert jelent, hanem megtestesít egyfajta viszonyrendszert is ember, illetve egyéb entitások között.
Utóbbiak jogokkal való felruházása egyértelműen azok fokozott védelmét teszi lehetővé; ami állatok esetében érthető, de olyan komplex rendszer esetében, mint a természet, furának hat. Vannak-e tehát a természetnek jogai, kellene, hogy legyenek vagy elégséges pusztán a benne élő élőlények jogállását tisztázni? Cikkünkben e kérdéskör dzsungelébe hatolunk be!
Jogi személynek tekinthető-e a természet? A rövid válasz az, hogy nem. Még nem. Ugyanakkor a jogalkotás sok tekintetben errefelé halad. Modern korunk szereti magát nagyon sok tekintetben felvilágosultabbnak és tudatosabbnak mutatni, mint az azt megelőző korok. Jogpozitivista álláspontból kifolyólag eltörölte a ragaszkodást az archaikus, tradicionális törvényekhez, amiket egyúttal deszakralizált is. Hatékonyabbá tette a jogalkotást azzal, hogy a társadalmat a jog uralma alá helyezte. Az elméleti-filozófiai megalapozásokat tettek is követték: létrejöttek a szabadságjogok. Az emberek már sok-sok éve élveznek – a bolygó bizonyos felén – születésüktől fogva védelmet nyújtó emberi jogokat, valamitől, illetve valamihez tartozó szabadságjogokat.
Könnyű a történelembe mintázatokat belelátni!
Az emberjogi küzdelmek győzelmei a nagy globális kiegyezés első szakaszát jelentik. Az erkölcs, az emberi méltóság, bármilyen kisebbség hathatós védelme az önkénytől, en bloc a hatalomtól már megvalósult. A világvallások százmilliókat egyesítenek; a nemzetek és nemzetgazdaságok föderációkba és egyezményi keretekbe tömörülnek. Miért ne lehetne a következő jogi küzdelmek célja az ember kiegyezése a környezetével? A kérdésre nincs egzakt, az abszolút többség által adott válasz. Ugyanakkor a zöldgondolat és a környezetvédelmi mozgalmak az 1970-es évek óta tartó – kisebb-nagyobb megszakításokkal tarkított – népszerűsége, előre jelezheti a leendő történéseket. Többé-kevésbé ezt támasztja alá a zöld pártok mainstream-mé válása a törvényhozásokban, és egyúttal a fenntarthatósági szemlélet megjelenése a társadalomban.
Nyilvánvaló, hogy a természetvédelmi törvények, a természet jogállásának rendezése a közelgő klímakatasztrófa miatt gyorsult fel!
Idén az ENSZ Glasgowban tartotta a 26. klímakonferenciáját. Ígéretek születtek a károsanyag-kibocsátás visszafogásáról, meghatároztak céldátumokat is, viszont a természet jogállásáról nem született döntés. A gazdasági érdekek nagyobb súllyal estek latba az országok többségében, ezért a vállalások is eköré összpontosultak. Emiatt úgy tűnik, hogy a törvényalkotás(ok) megkezdése többségében nem lesz fentről-lefele tartó folyamat. Kivételek azért szerencsére akadnak!
Törvényt, a természet jogállásának teljes körű tisztázására, ez idáig csak Ecuador alkotott. Méghozzá elsőként a világon, már 2008-ban. Az ,,Anyaföld (Pachamama) jogaiként” hivatkozott törvénycsomag az alkotmányba is bekerült. Eszerint ,,ahol az élet felbukkan és reprodukálódik, birtokolja a megkülönböztetett figyelem jogát különösképpen a létezésre, fenntartásra és regenerációra, ami az életciklusait, felépítését, funkcióját és evolúciós fejlődését illeti. [Éppen ezért] minden ember, közösség, nép és nemzet jogában áll, hogy a hatóságokhoz fordulva kikényszerítse a Természet Jogát!” A passzus egyedülálló módon nem csak színes, ugyanakkor hasztalan körmondatok összessége.
Ezt követte egy hasonló jogi aktus Bolíviában,
ahol 2010-ben alkották meg az Anyaföld Jogairól (Ley de Derechos de la Madre Tierra) szóló törvényt. A szövegezés szerint a természet olyan közjószág, amely a közösség jóllétét szolgálja. Bár a textus látszólag alárendeli a természetet a lakosságnak, a jogalanyból mégsem csinál jogtárgyat. Vagyis a természetet organikus egységként kezeli, nem pedig pár erőforrás környezetterhelő kizsákmányolását tiltja meg! A megfogalmazás, az Evo Morales Mozgalom a Szocializmusért pártja által vezetett rezsim karakterisztikája miatt olyan, amilyen. A bolíviai jurátusok a kötelező vörös farok (a kommunista diktatúra sajtójában ez a cikkek végére kerülő – függetlenül a tartalomtól – tanulság, következtetés, ami a rendszert és az ideológiát támogatja – a Szerk.) után kifejtik, hogy az Anyaföld egy dinamikus, élő rendszer, amely feloszthatatlan a benne élők sokaságára, amelyek szimbiózisban vannak és közös sorson osztoznak.
Visszatérve Ecuadorhoz, 2011-ben ez alapján robbant ki az első bírósági ügy, ami főpróbája volt a Természet Jogának. A Vilcabamba folyó mentén élők csoportos keresetet nyújtottak be egy építőipari cég ellen, amely a visszamaradt salakanyaggal és törmelékkel szennyezte a folyót. Az illetékes bíróság a lakosság, és ezzel a folyó javára döntött, de sajnálatos módon a cég nem hajtotta végre a verdiktet, a keresetet támasztóknak pedig nem maradt pénzük, hogy nyissanak egy második fejezetet a cég elleni hadjáratukban.
A tanulság, amit levonhattak a történet szereplői, egyszerű volt.
Csak akkor lehet érvényt szerezni egy döntésnek, ha azt ki is lehet kényszeríteni. Hasonló például nem fordulhatna elő Új-Zélandon, ahol a Whanganui folyó nyert 2017-ben törvényes jogállást és védelmet. A wellingtoni döntés értelmében a folyó őre egyszerre a környező maori őslakosok csoportja és a kormány. Ezáltal a nemzeti és a regionális érdekek kiegyenlítődnek; egyik sem nyomhatja el a másikat, miközben két ellentétes nézőpont egyszerre képviseltetheti magát!
Ebben az évben még három folyó részesült hasonló védelemben. A Rio Altaro Kolumbiában, valamint a Gangesz és Yamuna Indiában. Mindkét esetben a további szennyezések elkerüléséről van szó mind az őserdőben, mind a Himalája gleccsereitől kiindulva, ami rendkívül fontos ugyan, viszont jól láthatólag kevesebb az esély e páratlan természeti kincsek megvédésére, mint a Csendes-óceán déli részén.
Egy fokkal feljebb, eddig csak Kanada lépett. 2021 februárjában Eukanitshit-i Inuit Tanács és a Minganie-i Municípium elismerte a Magpie folyót jogi személyként, miközben az előbbi elöljáróságok őrködnek felette. A folyó rögtön nyolc jogot szerzett: egyet-egyet a folyáshoz magához, az integritásához, a saját ciklusaihoz, természetes úton való fejlődésének megőrzéséhez és védelméhez, biodiverzitásának fenntartásához, lényegi funkcióinak ellátásához, regenerációjához, újratermelődéséhez, valamint a szennyezésmentességhez.
A Magpie jogi személyiségének kulcsjellemzője, hogy ezután perelhet a saját nevében!
Mint szinte mindenben, az Amerikai Egyesült Államok ezúttal is jellegzetes példa a természet jogainak bizonyos fokú biztosítására! Amerikának 63 darab klasszikus értelemben vett nemzeti park van, amelyek az unió megalakulásától kezdve folyamatosan szerveződtek. A védett területek a Kongresszus védelme alatt állnak és már a kezdetektől fogva a természeti kincsek megőrzése céljából alapították őket. Ez a szemlélet később az egész világon elterjedt. A Föld országai különféle módon alkotnak törvényeket az ehhez hasonló védett területekről! Ezekben közös, hogy bennük manifesztálódik az állatvédelem. A nemzeti parkok növény- és vadállománya békében élhet az adott területen, sőt fontos állomását jelentik ezek a fogságban nevelt állatok teljes vagy részleges rehabilitációjának és visszaengedésének a természetbe. A nemzeti parkok alapítása az egyik járható út a természetvédelemben, mert a területek hivatalosan senki földjei, a gazdasági vagy kutatói tevékenység pedig szigorú engedélyhez kötött.
Talán ez a maximum, amit az ember és az ő antropocentrikus jogalkotása lehetővé tesz!
Ezért egy jogi paradigmaváltás szükséges; ugyanakkor az eddigi eredmények sem lebecsülendők! Konkrét földrajzi képződmények elismerésével hathatósabbá válik a ritka állat- és növényfajokról való gondoskodás, valamint az ipari tevékenység okozta szennyezés is elkerüli az adott lokációt. Továbbá tartalommal töltődnek meg újabb jogi kifejezések és válnak pontosabban meghatározottá! És ez utóbbi a legnagyobb nyereség, ami jócskán túlmutat a klímacsúcsok szerény kibocsátás-lefaragási hozadékán és a felelős, ugyanakkor természetbarát vadgazdálkodáson. A jogban nagyon fontos pontosan tisztázni, hogy miről is van szó adott esetben! Lehet-e élő a jogi szövegben az a földrajzi fenomén, amely a valóságban oly gyakran változik fizikailag? Vagyis folyó-e a folyó, ha elapadt a vize?!
A jogalkotók ezeket a fontos kérdéseket segítik tisztázni, ami akkurátusabb, ha kezdetben csak egy-egy természeti képződményt próbálnak meg keretbe foglalva, lefordítani erre a nyelvre és törvényt hozni annak mibenlétéről, ahogyan az a fentebbi példákból kiviláglik. Ezek után már jóval egyszerűbb lesz a döntéshozatali mechanizmust egész természeti rendszerekre alkalmazni, ha a politikai mozgalmak, döntnökök és aktivisták immár ütőképes jogi fegyvertárral rendelkeznek.
Persze, azért a jogi szócséplésnek sem szabad kizárólagosnak lennie – mint azt a Hold esetében is van – mert ennek is van sötét oldala!
A fentebb említett nemzeti törvények a természet jogairól, védelméről igazán hangzatosak és briliáns szövegezésűek, ugyanakkor nem térnek ki arra, hogy pontosan ki is járhat el a ,,Természetanya” nevében, ha a justizmord határon kívül történik. Továbbá az sem teljesen tiszta, hogy ki jogosult perelni kit: az ecuadoriak ugyan beperelhetik a céget, de a törvényből kiindulva a bolíviaiak nem, mert mindenki a természet része, mivel az a saját jóllétét biztosítja? Mi történik pontosan, ha az őslakos közösségek önkormányzata és a kormány között valódi, a másik számára igen komoly téttel bíró érdekellentét kerül felszínre?
A jogi személyiség megadása a lehető legtöbb, amit meg tudunk tenni a természet védelméért!
Ennek a nevében indíthatunk meg jogi eljárásokat más személyekkel szemben, miközben az újonnan szerzett jogalanyiság kiveszi a természeti erőforrásokat az állam vagy magáncégek autoritásából. A hagyományos környezetvédelem és az azt szolgáló törvények ugyanis jogtárgyi státusz jelentenek. Ebben az esetben az okozott károk a természeti erőforrások elleni vétséget jelentik, vagyis egyfajta értékromlást, nem pedig egy élő, organikus rendszerbe való durva beavatkozást minősítenek. Természetesen – a nemzeti parkok és rezervátumok, Natura 2000-es területek és világörökségi helyszínek is telis-tele vannak védett élőlényekkel, amik mind-mind fontosak és hasznosak, mégis –, ha eddig csak a tiszta vizű forrásokat és érintetlen vadont láttuk az egyik oldalon és gátlástalan szennyezőket a másikon, itt az ideje, hogy megvizsgáljuk a másik oldalt!
Ha a természet jogi személy, akkor be is lehet perelni!
Ezzel nem csak az a probléma, hogy nehéz pontosan megfogalmazni, hogy kinek van joga eljárni például egy hegy nevében, hanem hogy nem tisztázott a folyó jogi felelőssége áradáskor, a vulkán sem felel a kitörés következményeiért stb. Ha a bíróság nem a környezetnek ad igazat adott esetben, ki köteles megfizetni az ítéletben szereplő kárpótlást? Valós forgatókönyv-e, hogy a rekultivációra elkülönített összegek végeláthatatlan pereskedésekre mennek el? Egyáltalán milyen mérce alapján szortíroznának a természeti képződmények között, egy országhatáron belül, hogy mi szorul védelemre és mi nem? Mert, ha minden védve van, akkor az országban megszűnnek a zöldmezős beruházások, kezelhetetlenné válik a demográfiai növekedés, a városiasodás, miközben komplett termelési láncok omlanak össze.
Nagyon nehéz úgy jogi keretbe foglalni valamit, ami több ponton is része egy sokkal nagyobb rendszernek, ezesetben ökoszisztémának. Kinek van igaza a Nílussal kapcsolatban, amikor Szudán egy elektromos áram termelésére alkalmas gát megépítésére törekszik, de Egyiptom jogot formál az eredeti vízhozamra? Egy földrajzi, természeti képződmény nincs és nem is lehet tekintettel az országok határaira és vice versa. Meddig mehet el egy joghatóság egy nemzetek közötti disputában? Milyen mértékig lehet beleavatkozni a természet folyamataiba, főleg akkor, ha megújuló energiát kívánnánk termelni? Rendelkezik-e többletjogokkal az a domináns állam, amelyet odajuttatott a globális munkamegosztásban elfoglalt helye? Feljogosít-e kompenzációra a saját pozíció a harmadik világban vagy a félperiférián?
Ezekre a kérdésekre még nincsenek válaszok, de már körvonalazódik, hogy kik fogják megválaszolni őket!
A legfontosabb ernyőszervezet, amely kifejezetten a természet jogainak harmonizálása céljából jött létre, a GARN (The Global Alliance for the Rights of Nature; Világméretű Szövetség a Természet Jogaiért). A 2010-ben tető alá hozott szervezet tagjai a Föld több mint 100 országát képviselik, mind a hat kontinensen. A tagok között találhatunk tudósokat, jogászokat és különféle zöld szervezeteket. A GARN deklarált célja a hálózat-építés, ami a természet jogainak elismeréséért való küzdelem nulladik lépése. A szövetségről sajnálatos módon keveset hallani a sajtóban és a közéletben. Elképzelhető, hogy a mozgalmak általános hanyatlási életciklusa őket is elérte, ugyanakkor ez az irány az, ami a másik járható utat jelentheti a természet jogainak implementálására, az elkerített rezervátumok helyett.
Forrás:
No Comment